Barangolás a Kis-Küküllő mentén - VIDEÓVAL
Szereti a Hazajáró a torkolatokat. Mindig van valami misztikus szakralitás két folyó egymásra találásában. Így van ez Koslárd és Mihálcfalva között is, ahol a már egyesült Küküllő még utoljára nagyot kanyarodik (talán, hogy meghosszabbítsa utolsó útját), aztán beleheli a lelkét a Marosba. 2023 áprilisában innen indultunk egy hosszú útra, amely során az Erdélyi-hegyaljától Székelyföldig barangoltunk a Kis-Küküllő mentén.
Ennek első állomása Erdély viszonylag ismeretlen vidéke, a Kis- és Nagy-Küküllő találkozásánál fekvő Küküllőszög volt, amelyet a honismereti turisták bakancslistáján valahol hátul kell keresnünk. Ez nem is csoda, hisz a vidék központja, Balázsfalva kapcsán nekünk, magyaroknak az 1848-as román nemzeti gyűlések és az innen a magyarok ellen induló kegyetlen mócjárások juthatnak eszünkbe. A román szabadság mezején ma már Petőfi szobra is hirdeti a megbékélést, míg a Küküllő mentén apró magyar közösségek tanúskodnak a dacos megmaradásról. De tényleg: ki gondolta volna, hogy éppen ezen a békés tájon fog belobbanni az első szikra, ami aztán az 1848-as magyarellenes román vérengzéssel lángba borítja Erdélyt?
A Bocsárd-patak mellékvölgyébe jó 700 éve meghúzódott Búzásbocsárdon hallottunk először magyar szót, majd északkeletre fordulva, a Kis-Küküllő mentén néztünk utána, hogyan is bírta az évszázados történelmi súly nyomását a folyó partjának első faluja, Magyarpéterfalva. Hála az égnek, nemcsak a székelyföldi eredésénél, de itt, útja vége felé is lát még magyar életet a Kis-Küküllő. És lát bizony feljebb, Betlenszentmiklóson is. Mert hiába a határában a gyászmező – ahol a hagyomány szerint a tatárhad több ezer ide menekült embert ölt meg –, az élet mindig újra sarjadt a Küküllőszögön.
Nagyot kell kanyarodnia a Küküllőnek, hogy kikerülje azt a kiemelkedést, amelyen Küküllővár áll. De a történelem még ennél is nagyobb ívű volt itt, hiszen a ma szerényen meghúzódó kicsiny falu a Szent István alapította Küküllő vármegye központja volt egykor. Ősi várát a tatárok elpusztították. A ma is látható várkastélyt már Bethlen István építtette a 17. században. Később is az erdélyi fejedelmeké volt, Apafi Mihályig, aki előszeretettel tartózkodott itt. 1764-ben a Bethlen család kapta meg és jelentősen átalakíttatták. 1884-ben már a Hallereké lett, majd a második világháború harcaiban megsérült. Aztán jött a kommunizmus, amely a ’70-es évektől a pezsgőgyár raktárává degradálta a nagy múltú épületet. A rendszerváltás után a Haller leszármazottak visszakapták, de végül eladták a Jidvei pezsgőgyár tulajdonosának…
Ha azt mondjuk, Vízmellék, valószínűleg csak a néprajzosok kapják fel fejüket. Ha úgy mondjuk, Kis-Küküllő vármegye, akkor a történelemben jártasabbak jó része rávágja, hogy Dicsőszentmárton. Ezeket a néprajzi és történelmi fogalmakat igyekeztünk tisztába tenni a Maros és a Nagy-Küküllő közti dombvidéken, amelyet a Kis-Küküllő szel ketté. Ám mielőtt még a Kis-Küküllő mentén folytattuk volna utunkat, csak nem hagyott nyugodni a gondolat: talán utoljára látjuk, el kell búcsúznunk Magyarherepe sokat látott Árpád-kori templomától. Ma már egyetlen magyar lelket sem találunk a faluban, így tudjuk jól, mi vár az elhagyatott templomra.
A magyarok és cigányok lakta kistelepülés, Szászcsávás nevét meghallva egyből a zene jut az ember eszébe. A többszólamú éneklésről ismert vegyes kar szívderítő énekkel ajándékozta meg a Hazajárót. De ha már Szászcsávás, akkor nem feledkezhetünk meg a híres cigányzenekarról sem, amely nemzedékről nemzedékre örökíti át a hagyományos erdélyi vonós tánczenét. Itt, Csáváson a dallamok messze túlmutatnak az éneken és a zenén. A nemzeti lélek legmélyebb rétegeit hozzák a felszínre, azokat az ősi gyökérből származó szellemi erőket, amelyeket nem tud kikezdeni az anyagelvű korszellem.
Aztán szép lassan a hátunk mögött maradtak a szász evangélikus erődtemplomok, a református templomok közé egyre több katolikus istenháza vegyült, elfogyott a román szó is, miközben a szórványból a tömbbe értünk: illő is volt a Székelyföldre lépést egy jó pohár borral megünnepelni. Erre nyújtottak kiváló helyszínt a balavásári pincészetek.
Van itt a Kis-Küküllő túloldalán még egy apró elrejtett ékszerdoboz, amit illő volt meglátogatnunk: a hajdani Marosszék és Udvarhelyszék találkozásánál bújik meg Szentdemeter. Egykori kastélyának már nyoma sincs, de a Mária kegyhellyel szegélyezett lépcső egy egészen kivételes látnivalóhoz vezet. A Szent Demeter tiszteletére szentelt és ma is katolikus temploma, ahogy Orbán Balázs leírja: „egyike a legépebben megmaradt egyhajójú gót ízlésű épületeinknek, mely az átmeneti korszak jellegét tünteti elő.” Már ódon kőkeretes kapuja is tiszteletet parancsol. Odabent aztán a szentély gótikus hálóboltozata és a 15. századi falképtöredékek a misztikus középkorba vezetik vissza a vándor lelkét.
Szentdemeter után ismét átkeltünk a Kis-Küküllő jobb partjára. Már ízig-vérig Székelyföldhöz tartozik a hely, ahol a hagyomány szerint egykor Gyula vezér, akinek vára is állt itt, kutat ásott, ami köré törzsének tagjai letelepültek. Az ősi falut a mai napig Gyulakutának nevezik. Székelyföld egyik legrégebben lakott településének nagyszabású középkori eredetű temploma ma már a reformátusokat szolgálja.
Itt be is fejezhettük volna kirándulásunkat, de várt még ránk Marosszék utolsó faluja, Kelementelke. Ott, ahol egyetlen győztes felkelésünk elkezdődött és ahol egy másik, vesztes szabadságharcunk a végéhez közeledett. 1605-ben az itt tartott székely gyűlésen mondták ki a Bocskai-felkeléshez való csatlakozást. 150 évvel később, miután a cári seregek betörtek Erdélybe, 1849. július 30-án Bem tábornok a kelementelki Simén-udvarházban pihent meg, úton Székelykeresztúr felé. Vele volt Petőfi Sándor is, aki itt költötte el utolsó ebédjét, hogy aztán másnap Segesvárnál életét adja a hazáért.
Néhány évvel később a magyar irodalom másik kiválósága, Jókai Mór első erdélyi útja alkalmával szintén elidőzött a Simén-kastélyban. Az ő szavaival intettünk búcsút a Kis-Küküllő mentének: „Én nem panaszkodhatom a két haza szeretete ellen. Míg kifelé jöttem Magyarországból, mondhatni egészen könnyzáporban fürödtem, hogy gyakran bőrig áztam. Hogy Erdély földjére léptem, derült ég és mosolygó arcok fogadtak. Szeretem Magyarhont, de Erdély volt mindig lelkem édes álma. S örömmel tapodom e földet, melynek mindent köszönhetek, mi legkedvesebb nekem.”
