Az oroszlánbátorságú honvédek diadala
1849 áprilisában született meg a világ nyolcadik csodája, amikor a honvédsereg győzedelmes ütközetmenete révén kipofozta Magyarhon területéről a császári-királyi hadsereget. Görgei Artúr tábornok Kossuth kedvére tett, amikor diadalittas seregével nem folytatta az ellenség üldözését, hanem Komáromból elindult Budavár visszavívására.
Az eszmei célok mellett fontos szerepet játszott a stratégia is, ugyanis a Lánchíd birtoklása döntő fontosságú volt a magyar utánpótlás szempontjából. A helyettes hadügyér, Klapka György vezérőrnagy is gyors győzelmet remélt, hiszen a budai vár korszerűtlen volt, területét tűz alatt lehetett tartani a környező hegyekről, vízellátása pedig csak a vízivárosi szivattyútelep révén volt biztosítható, és mindenki azzal számolt, hogy a védősereghez tartozó olasz és lengyel csapatok nem tanúsítanak komoly ellenállást. A Feldunai hadsereg május 4-én beérkezett részei a budai oldalon vették körül a várat: Kmety György ezredes hadosztálya a Vízivárosban, a III. hadtest (Knezić Károly vezérőrnagy) a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy, az I. hadtest (Nagysándor József vezérőrnagy) a Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy, míg a II. hadtest (Aulich Lajos vezérőrnagy) a Kis-Gellért-hegy és a Duna között.
A magyar ütegek a Kálvária-, a Kis-Rókus-, a Kis-Sváb-, a Nyárs- és a Gellért-hegyen települtek. Görgeinek 34 ezer ember és 142 tábori löveg állt rendelkezésére, míg – a debreceni születésű, de magyarul nem tudó, svájci származású – Heinrich Hentzi von Arthum császári vezérőrnagynak 4900 katonája és 85 várlövege volt. Hentzi azonban remek műszaki tiszt volt, és 1849 januárjától okosan használta fel a rendelkezésére álló időt. Megerősíttette a bástyákat és a falakat, kiépíttette a Lánchíd budai hídfője és a vízivárosi szivattyútelep védelmét is. Az ostromműveletek megkezdése előtt Görgei felszólította Hentzit a megadásra. Levelében becsületszavára kijelentette, ha a császáriak felrobbantják a Lánchidat vagy Pestet lövetik, a vár bevétele után „az egész várőrség kardra fog hányatni”. A várparancsnok elutasította a megadást, és Pest bombázásával fenyegetőzött, mire a magyar tüzérség munkához látott és Kmety megpróbálta felgyújtani a Lánchíd cölöpvédművét. Hentzi beváltotta ígéretét, több alkalommal lövette Pestet, így rombolva le a pesti Dunasor épületeit.
Mivel a tábori lövegekkel nem lehetett rést törni, Görgei kérte, hogy a Komáromnál zsákmányolt császári ostromlövegeket bocsássák a rendelkezésére. A gőzhajón szállított négy 24 és egy 18 fontos ostromágyú május 16-án kezdte meg tevékenységét a Nyárs-hegyen, így sikerült felgyújtani a várpalota tetejét és a Fehérvári rondellától délre rést ütni a várfalon. Május 17–18-a éjjelén a honvédek megrohanták a rést, de véres fejjel takarodtak vissza. Görgei tovább lövette a falakat, majd május 21-én hajnali 3 órára tűzte ki a vár elleni gyalogsági nagy támadást és „(…) világosan megparancsoltatott; a várban minden fegyveres embert leszúrni, és felelősség terhe alatt megtiltatott azoknak kegyelmet adni.”
A Komáromból érkezett bombászkariak között volt Major István tizedes, aki feljegyezte a támadást megelőző idegőrlő várakozást: „Lestük az óramutatót az égő kanóc világánál; még öt perc választott el bennünket a nagy naptól. – ekkor foly a vitéz honvédek vére, kik százával áldozzák életüket a hazáért és szabadságért. Az utolsó, de dicső végpercet mi, tüzérek szorult kebellel vártuk; de minden honvédszívnek sebesebben kellett dobogni akkor, midőn az első jellövés eldördült, s utána az összes ostromágyúk és mozsarak borzasztó dörgése, golyók süvöltése, bombák és gránátok rémes pattogása, a rohanó honvédek fegyverei ropogása közül kihallatszott(ak) az előrenyomuló honvédek folytonos »előre! előre!« kiáltásai.”
A katonabandák teli tüdővel fújták a Rákóczi-indulót, mialatt Nagysándor csapatai a rés felé, Aulich hadteste a vár déli része, a III. hadtest a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között indult rohamra, Kmety pedig igyekezett bevenni a vízivárosi védművet.
Az idegek pattanásig feszültek, maga a 31 esztendős magyar fővezér is rendkívül izgatott volt. Görgei „a Heiderlich-háznál, hol főhadiszállása volt, a tornáczon fel s alá járkált egyszerű őrnagyi ruhában sipka nélkül nézte a távcsövön át a harcz folyamát" – jegyezte fel Szilágyi Sándor. Aztán hajnali 4 óra tájt megpillantotta az első magyar zászlót a vár ormán és lelkesen felkiáltott: "ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!”
Amíg a honvédek feljutottak a falak tetejére, kegyetlen pillanatokat éltek át. „Egyszerre megpendült minden oldalon a dob” – írta édesanyjának a kistapolcsányi születésű, alig 15 éves Büttner Emil, a lévai 17. honvédzászlóalj őrmestere – „és iszonyú zúgással veré mintegy 300 az általános rohamot, s mi mindnyájan Éljen a magyar! rivalgás közt rohanni kezdénk. Századunk létracipelésre vezényelték, tüstént néhányad magammal én is megragadva egy létrát, egy kapun, melyre a bástyákbul sok száz meg száz ember tüzelt folyamatosan, a képzelhető legiszonyúbb golyózápor között kirohanánk, soká vonszoltuk hason mászva, kitéve a legnagyobb kereszttűznek a létrát ide s tova, de végre társaink közül kettő egymás után megsebesülvén, mi egy falazat alá húzódtunk, és onnan lődöztünk a bástyákra. (…) Iszonyú volt itt a bástya tövében nézni, hogy lődözék le szegény mászó társainkat a létrárul, mint söpör le 3-at, négyet is egyszerre a kartács, mint sodor el egész sorokat az ellen túlfélrül lőtt ágyúgolyója, mint hasítja belüket, hordja el kezét, lábát, fejét soknak az elpattogó gránát. Lehetett itt látni elszakadt kezet, lábat, koponyadarabokat, heverni, a falazatok körül sok létrákrul a lelőtt emberek belei csüngtek alá, sokrul a vér, a velő csepegett, sokat az ellőtt létra darabjai, sokat a bástyák alatt álló tömegekbe felülrül zuhantatott égő kanócú és elpattogó gránátok, sokat az ágyúgömbök által falbul kitört kő- és tégladarabok sújtottak agyon.”
A debreceni 28. honvédzászlóalj zászlóaljsegédtisztje, Rónay János főhadnagy az elsők között jutott be a várba. „Hiába volt ekkor már minden védelem és romboló törekvés, a rés bevétetett – emlékezett vissza –, s ott lengett a Teleki-ház közelében a várfalon Püspöky Grácián 47. zászlóaljbeli zászlótartó által már elébb, a felvonulás után feltűzött trikolór. Ekkor kezdődött a kemény és irgalmatlan megtorlás. Különösen az említett rondellában, honnan azt megelőzőleg tömérdek kő, gerenda s kézigránát dobatott reánk, s nagy pusztítást tett közöttünk. Itt nem volt kegyelem. S bár a rés és az a körüli falak be voltak véve, a falakról és a résről leszorított ellenség beljebb mégis, bár csekély ellenállást próbált. Ez alkalommal esett el a zászlóalja élén (Alois) Burdina, a Dom Miguelek vitéz őrnagya.”
A védők megkísérelték a levegőbe röpíteni a Lánchidat, de próbálkozásuk nem sikerült. Reggel 7 órakor a harcok véget értek. A honvédek – akiket fűtött a pálinka és az adrenalin – a kesernyés lőporfüsttől, a vérszagtól, halott bajtársaik szétroncsolódott testeinek látványától és a gyilkolástól megrészegülve végeztek egyes csoportokkal, ám többnyire megkímélték a fegyvereiket eldobálók és pardont kérők életét, ami gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes és batizi és márkusfalvi Máriássy János alezredes lélekjelenlétét dicsérte, így került fogságba a halálosan megsebesült Hentzi is.
„(…) a honvédek régibb babér-koszorúikhoz ez újabbat is hozzá fűzték – írta pacséri Mészáros Lázár altábornagy –, s joggal, mert eddig nyilt téren győztek, Buda várában azonban először vettek be egy jól védelmezett, habár nem is erős várat. Itt érte el a magyar sereg tetteinek fénypontját, de egyszersmind itt végezte győzelmeinek pályakörét. Ami ezentul történt, – hanyatlás volt. Hat hetet engedett a sors (…) a honnak hogy függetlenségét és szabadságát élvezze. Görgey Buda bevételével Magyarhon hőse jön, s nem volt terv, melynek kivitelére a haza őt képesnek ne tartotta volna. Most mindent tehetett, mert a köznép őt szintúgy bálványozta, mint Kossuthot (…)”.
Megjelent a Magyar7 2022/20.számában.
