Az irány: integrál

Kezdjük azzal, mit is jelent a szó, integrál. A kifejezés az egészlegesség, az egység és a különböző elemek összekapcsolásának eszméjét jelenti. Napjainkban egyre többet hallhatunk róla. Jómagam is integrál szemléletű képzéseken vettem részt, s ez tart a mai napig. Ez a lélektan vonatkozásában (is) annyit tesz, hogy megismerjük a különböző iskolák és elméletek módszertani sajátosságait, kipróbáljuk azokat, majd egy hálózatszerű gondolkodás mentén, úgyszólván a helyükön kezeljük őket. Nem törekszünk kizárólagosságra, s hisszük, sőt, tudjuk, hogy mindennek megvan, illetve – térben és időben – meg lehet a maga létjogosultsága. Mai, kissé radikalizálódó, személyiségzavaros emberekkel zsúfolt világunkban tudom, hogyan is hangozhatnak az ilyen kijelentések, nyilván idealizmusnak. S itt jön a lényeg: nem az!

Volt a fejemben egy koncepció az elmúlt másfél év írásait illetően. Nem véletlenül próbáltam meg bemutatni olyan témákat, mint a tudatosság, a bipoláris világszemlélet, a személyiségfejlődés fázisai, szimbólumok és analógiák, vagy az árnyék. Ezek mind hozzásegítenek, hogy befogadóbbá váljunk az integrál megközelítés iránt. 

Amennyiben ezt nehéz elképzelni – nevezetesen, hogy minden az egységes egész részét képezi, függetlenül a mi megítélésünktől –, engedjenek meg egyet kedvenc példáim közül. Képzeljük el, amint a szervezetünkben szaladgáló, oxigént szállító vörösvértestek megorrolnak példának okáért a májra, s úgy döntenek, róla többet nem vesznek tudomást! Ők oda többé nem szállítanak oxigént. Mondanom sem kell, hogy ez pillanatok alatt milyen komoly következményekhez vezetne. Lehet ezzel vitatkozni?

Az ember egyedüli szerencséje, hogy az ő életében nem ilyen gyors lefolyásúak a dolgok; ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy hosszabb távon nem végzi majd úgy, mint az oxigénhiányos máj. 

Ha napjaink egyik legmeghatározóbb filozófusáról, Ken Wilberről beszélünk, aki életét a tudat tanulmányozásának szentelte, és aki a spirituális (meditációs) gyakorlat révén odáig jutott, hogy videóra vette, ahogyan egy EEG gép segítségével agyhullámait pár perc alatt képes „leállítani”, ezzel szemléltetve a módosult tudatállapot fizikai testre gyakorolt hatását, akkor az ő elméletéről átfogó írást közölni két oldalon igazán nagy kihívást jelentene. Ezért meg sem próbálom, helyette pár kifejezést szeretnék megosztani, amelyek számomra – a bevezetőben már elhangzott – puzzle daraboknak bizonyultak.

Wilber integrál rendszerében a kelet és a nyugat egymást kiegészítő pólusok. Számos fejlődési modellt vizsgált és összehasonlított, hogy felfedezze azokat a közös jellemzőket, amelyek minden ember fejlődésére érvényesek, függetlenül a kultúrától, családi háttértől, nemtől vagy kortól. Rájött, hogy a tudat fejlődésének szintjei univerzálisak. 

A felnövés szintjei azok, amelyeket a nyugati pszichológia személyiségfejlődésnek hív, míg a felébredés állapotaival elsősorban a keleti kultúrkör foglalkozik. A dolog csavarja, hogy mindannyian egy bizonyos tudatstruktúra-szinten létezünk, miközben életünk során különböző tudatállapot-szinteken navigálunk a hétköznapokban. 

A felnövés szakaszai között olyanokat találunk (a teljesség igénye nélkül), mint az archaikus, mágikus vagy racionális. Számomra első olvasásra hihetetlennek tűnt, de az idő igazolni látszott, hogy az egyes szintek analógok mind a személyiségfejlődés, mint az emberi evolúció törzsfejlődési fázisaival.

Az archaikus struktúra a csecsemőkornak felel meg (az élet alapvető biztonságának és biológiai stabilitásának megalapozása). A mágikus szint a kisgyerekkornak (az autonómia felfedezése és az egyszerű, mágikus gondolkodás: ha nem látnak, nem vagyok ott). A pár lépcsőfokkal feljebb helyet foglaló racionális szint pedig az, ahol a modern nyugati világ nagyobb része „elakadt”. Ez a szint analógiásan a serdülő, fiatal felnőttkornak felel meg, s mintegy a felvilágosodással kezdődött Európa-szerte.

Ezzel szemben a felébredés fázisait hívhatjuk hétköznapi tudatállapotoknak (éberség, álom, mélyalvás) és tréningezett tudatállapotoknak (tanú- és nem-kettős tudat). Fizikális szinten is jól mérhető dologról van szó, az agy ugyanis különböző frekvenciájú hullámokat bocsát ki az egyes szinteken. Míg az éber tudat értelemszerűen a hétköznapi valóságunkat, durva testünket fémjelzi, addig a nem-kettős tudatállapot az, amit megvilágosodásnak nevezhetünk. 

Wilber beszél még a négy kvadránsról, amely a tudat és a valóság különböző szempontjainak rendszerezésére szolgáló eszköz.

Az elmélet azt mondja, hogy a világot négy különböző, egymást kiegészítő nézőpontból érdemes vizsgálni. Ezeket a nézőpontokat kvadránsoknak hívjuk, és az egyes kvadránsok különböző aspektusokat mutatnak meg a valóságból. Más szavakkal: nem ismerhetjük meg a teljes valóságot, míg az „egyéni belső én”, az „egyéni külső az”, a „közös belső mi” és a „közös külső azok” fogalmi rendszereit lehasítjuk egymásról. 

Wilber mára egyetemi továbbképzések, s különálló iskolák anyaga, ezért balgaság lenne részemről azt a naiv elképzelést dédelgetni, hogy nem akasztottam ki a kedves olvasót ezzel a végtelenül bonyolultnak tűnő információáradattal.

Amikor a „feljebb” vagy „előrébb” kifejezések már nem értékítéletnek tűnnek, hanem csupán helyi értéket képviselnek, amikor a lényeg nem a két oldal közötti különbség, hanem maga az érem, amikor ráébredünk, hogy életünket a tudati spektrum egy apró pontján éljük, s mögöttünk annyi integrálandó, előttünk pedig még rengeteg tapasztalás vár… talán akkor majd béke lesz a Földön. Áldott ünnepeket kívánok!

Megjelent a MAGYAR7 50. számában.