Az ember, aki nem hagyta el a reményt: Az űrhajós
Vannak filmek, amelyek nem szórakoztatni akarnak, hanem elcsendesíteni. A Spaceman – Az űrhajós pontosan ilyen. Stílusát tekintve űrdráma, amely nem a világűr meghódításáról szól, hanem arról, hogyan próbálja visszahódítani az ember a saját lelkét.
A rendező, Johan Renck (a Csernobil minisorozat rendezője) az űr végtelen csendjét választja díszletül, de a történet valójában belül játszódik:
az emberi lélek mélységeiben, ahol a magány, a bűntudat és a remény egyszerre van jelen.
A film főhőse, Jakub Procházka (Adam Sandler) egy cseh űrhajós, aki magányos küldetésen jár a Naprendszer peremén. Feladata, hogy
tanulmányozza a titokzatos Chopra-felhőt, de miközben az ismeretlenbe merészkedik, a Földdel való kapcsolata lassan megszakad.
Nemcsak technikailag, hanem lelkileg is: feleségétől, Lenkától (Carey Mulligan) eltávolodott, és az űr ürességében szembesül önmagával. Ekkor jelenik meg Hanus, egy hatalmas, intelligens pók, aki beszélni kezd hozzá. Hanus nem ellenség, hanem tükör:
Jakub belső hangja, lelkiismerete, talán az emberi bölcsesség megszemélyesítése.
Ahogy beszélgetéseik mélyülnek, kiderül, hogy nem a küldetés a fontos, hanem a felismerés, hogy szeretet, megbocsátás és emberi közelség nélkül minden vállalkozás üres.
Az egyik legerősebb jelenet talán az, amikor Hanus kimondja a film kulcsmondatát:
Ez a mondat nemcsak Jakubnak szól, hanem elgondolkodtathatja a nézőket is. Mert a remény nem logikus, nem tudományos és nem bizonyítható, mégis ez tartja életben a világot.
A Spaceman nem akciófilm. Johan Renck rendezése lassú, meditatív jellegű. A kamera gyakran időzik Jakub arcán, miközben a háttérben a fekete űr mélye tátong.
A fények, az árnyak, a lebegés és a hangtalan mozdulatok mind a lelki állapotokat tükrözik. Mintha nemcsak egy történetet akarna a film átadni, hanem egy érzést: a csend szépségét.
Mert néha a legnagyobb dráma nem abban rejlik, ami történik, hanem abban, ami nem történik meg, amikor az ember elhallgat, és először meghallja önmagát.
Nézve Jakub utazását, újra előjöttek bennem a saját elvonulásaim. Például a legutóbbi látomáskeresés, amikor próbáltam választ találni az élet nagy kérdéseire: miért történtek a dolgok úgy, ahogy, miért hallgat az ég, miért nem jön a megértés.
A filmben Jakub is ugyanezt keresi: a miérteket, a nagy összefüggést.
És épp ez a felismerés, amire én is ráeszméltem:
nem mindig kell rájönni valamire, a lét maga a válasz.
A napfelkelte, a természet változása, az évszakok körforgása mind Isten csendes üzenetei, melyre akkor rájöttem.
Ahogy Jakub megtanulja észrevenni a szépséget ott, ahol addig csak űrt látott, úgy jöttem rá én is: nem a megértés hoz békét, hanem a hála. A felismerés, hogy az élet önmagában a csoda, s talán épp ebben a csöndben hallani meg a belső hangunkat, vagy éppen Isten szavát.
A film legmegrendítőbb pillanata, amikor Jakub üzenetet küld feleségének, Lenkának. Ebben a vallomásban végre kimondja mindazt, amit éveken át nem mert: hogy nem érdemelte meg őt, hogy nem figyelt rá, amikor szüksége lett volna rá.
Beismeri, hogy mindig menekült: a munkába, a küldetésbe, a bizonyításba, miközben elfelejtett jelen lenni. És ahogy kimondja ezeket a szavakat, megérti, mit jelent szeretni:
nem megérteni kell a másikat, hanem mellette maradni, hallgatni, ott lenni vele, akkor is, amikor nehéz.
Ebben a jelenetben válik a film igazán emberivé. Nem a csillagok fénye világít, hanem a megbánás és az együttérzés fénye.
Jakub nem azért tér vissza, mert teljesítette a küldetését, hanem mert megtanult kapcsolódni: önmagához és másokhoz.
Hanus eltűnése ekkor már nem veszteség, hanem beteljesülés: a lélek útjának vége. És amikor Jakub végül visszatér a fénybe, mi is vele együtt érthetjük meg: a remény sosem kívül van. Mert ott él bennünk, a szív legmélyén.
A Spaceman-t ajánlom mindazoknak, akik szeretik az elvont, elgondolkodtató, sci-fi és pszichológiai filmeket. Ez nem egy látványfilm, de mindenképpen mély hatása van a pszichére, az elmére és a szívre.
A Spaceman valójában egy elmélkedés arról, miért érdemes hinni, szeretni és élni akkor is, ha a világ elhallgat körülöttünk.
Mert bármilyen sötét az ég, bármennyire távolinak tűnik a Föld, a nap mindig felkel. És amíg felkel, Hanus szavaival élve: az emberi faj valóban különös, mert sosem hagyja el a reményt.
