Csendben lenni önmagunkkal, egy látomáskeresés belső utazása

Van, hogy a gyorsuló világban nincs is idő ezeken az alapvető kérdéseken gondolkodni, holott ezek alapján tudjuk belső énünket összerakni és harmóniában tartani. Néhány hete egy egészen elképesztő önismereti „utazáson”, vagy ha úgy tetszik, kalandon vettem részt. Már korábban felírtam a bakancslistámra, hogy ha egyszer lehetőségem nyílik, személyesen is megtapasztalom, milyen is az a látomáskeresés. Mindig is érdekeltek és fontosnak tartottam a férfi-önismereti köröket, kiszakadásokat, csoportos zarándoklatokat férficsapatszellemben, ahol egymás bajtársiasságára számíthatunk, egymástól tanulhatunk. Ez azonban egészen más volt.

Aki hallott már látomáskeresésről, annak nem szükséges bemutatni. Az ősi népektől eredő hagyomány egyfajta tisztítókúra, de leginkább belső lecsendesedés, találkozás önmagunkkal.

Ezalatt az időszak alatt úgy vagyunk együtt magunkkal, hogy négy napon keresztül egy kijelölt helyen tartózkodunk, ülünk vagy meditálunk. Nincs se étel, se víz, se a mindennapi életünket jellemző külső ingerek. Csak egyedül vagyunk, a belső énünk, az Úr, a csendünk és persze a természet, ami körülvesz bennünket.

Négy nap egyedül, étlen és szomjan, elzárva mindentől. Így talán picit félelmetesen hangzik, de mi lenne, ha úgy tennénk fel a kérdést:

a hétköznapok zajában vajon valaha is megadatik nekünk az, hogy kizárólag csak önmagunkkal legyünk?

Figyelni a folyamatainkat, döntéseket hozni, kérdéseket feltenni magunknak, melyekre igyekszünk válaszolni. De ha nincsenek is kérdéseink, a belső vívódásainkkal, kihívásainkkal, lelki énünkkel bizony találkozhatunk, és lehetőségünk nyílik ránézni a mélyebb folyamatokra is.

A Balatonnál, a Káli-medencében található Köveskál közelében, a Fekete-hegy lábánál, az ottani erdőben töltöttem el négy napot önmagammal. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy nem voltam mindig egyedül. A természet befogadott, és vele együtt az ott élő állatvilág is. Rókától kezdve a fakopáncson és kakukkon keresztül a vaddisznók röfögéséig mindenféle hangot hallottam. Mindig is tartottam attól, hogy mi lesz, ha egyszer vaddisznóval találkozom, melyik lesz a legközelebbi fa, amire felmászom? Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy a vaddisznók röfögésére fogok elaludni.

Ez is egyfajta kihívás. A komfortzónánkon kívül vajon mennyire tudjuk leküzdeni a félelmeinket? Melyikre is fókuszáljon az ember? A sötétre? Az egyedüllétre? A szomjúságra? Vagy arra, mit tegyen, ha szembe találkozik egy vaddisznóval?

Ilyenkor az ember rögtönöz, és nem is jut idő feldolgozni mindazokat a kihívásokat, melyek előtte állnak.

Ilyenkor próbálja magával megbeszélni a történéseket, elmagyarázni a testnek és a léleknek, hogy nem lesz semmi baj.

Természetesen mint mindenki ilyenkor szokott, féltem. Ugyanakkor segített az imádkozás, a higgadt helyzetfelismerés, és valljuk be őszintén, a hely varázsában is lehetett valami. Nem vagyok otthon a szellemek világában és nem is feltétlenül hiszek ebben, de azon a helyen éreztem egyfajta spiritualitást, védőhálót, energiát, melytől elmúlt a félelem.

Vagy talán ez annak volt köszönhető, hogy a testi-lelki egyensúly hatására sikerült ezt a félelmet legyőzni?

Akárhogy is van, négy nap hosszú idő. Néha olyan volt, mint négy esztendő, máskor a napfelkelte és naplemente közötti idő egy szempillantás alatt elszállt. Ha az éhség nem is, a szomjúság komoly kihívást jelentett. Hozzá kell azonban tennem, hogy a szervezők minden nap meglátogatták a tíz kiülőt, és vizet is kapott, aki kért. „Orvosságnak” számított napi két korty víz melyet elfogadtam, az volt a napi bevitelem. Volt fenn nálam egy üveg víz is, de abból csak egy kortyot ittam, a többit lehoztam magammal.

Sokan kérdezték tőlem:

mire is volt jó ez az egész? Megváltoztatott? Ráeszméltem valamire? Megláttam valamit, amit más nem? Vagy talán megleltem az élet nagy kérdéseire a választ?

Közel sem erről szólt a történet. Először én is azt hittem, hogy nekem itt küldetésem van, okkal vagyok itt, és biztosan rá fogok jönni valami nagy dologra, ami mindent megváltoztat körülöttem. Már-már zavart, hogy semmi nem jut az eszembe, csak bámulok ki a fejemből, nézek az üres semmibe.

Aztán amikor a mellettem lévő fa lombkoronájára tekintettem fel, ráeszméltem, hogy semmire sem kell itt rájönni. A válasz ott van az orrunk előtt.

Az élet egyik legnagyobb kincse és ajándéka maga a természet. Csak észre kell vennünk, hagyni, hogy befogadjon bennünket, és mi is belesimulunk a tájba.

A természet nemcsak lágy ölét mutatja meg, hanem ridegségét is, pont ahogyan a nappalok váltják az éjszakát. Csodálatos érzés együtt kelni a nappal, végigkísérni körkörös útját, mielőtt lenyugszik. Lelkünk is akkor nyugszik le, ha megtaláljuk az énünkkel a közös harmóniát. Ehhez kiváló közeget ad Isten teremtett élő világa. A belső ürességünket a természet varázsa tudja megtölteni. Ha kellő dózist kapunk belőle, megtelünk békével, elégedettséggel és harmóniával. És talán ez a legnagyobb ajándék, amit ettől az úttól kaptam, hogy egyszerűen rendben van minden úgy, ahogy van. Kellő dózissal tértem haza, remélem, sokáig kitart.