Az egyetemi rangsorok
Az ismertebb egyetemeket évről évre rangsorolják, ráadásul többféle módszertan alapján készült listával is találkozhatunk. A rangsorok élén általában valamelyik nagy amerikai intézmény szerepel, közép-európait jóval hátrább találunk. Valóban érezhetően rosszabbak a körülmények a régiónk intézményeiben, mint a tengerentúlon?
Laboratóriumban végzett tudományos munkák esetében egyértelmű, hogy a munkahelyi feltételek, körülmények hangsúlyosan meghatározzák az ott elvégezhető kutatás minőségét, mennyiségét. Terepmunkák esetében is fontos az a munkahelyi környezet, ahonnan a csapatot verbuválják, ahol a gyűjtött adatokat, mintákat feldolgozzák, elemzik. A kutatások jelentős részét egyetemek kötelékében végzik, ezért az egyetemi rangsorokból esetleg következtethetünk arra is, hogy az adott intézményben mekkora az esélye nagy horderejű felfedezéseket tenni, de legalábbis előremutató kutatásokat végezni.
Ilyen következtetésekkel viszont óvatosabbnak kell lennünk. Az egyetemi rangsorokat elsősorban a pályaválasztó diákok számára készítik, hogy minél nagyobb biztonsággal dönthessenek, melyik intézmény „kezébe” helyezik saját oktatásukat, későbbi boldogulásukat. Másodsorban a tudománypolitikát irányító, meghatározó személyek számára készülnek ezek a rangsorok (és a mögöttük publikált rengeteg mutató), mintegy visszajelzést adva az egyetemek teljesítményéről, hogy ötletet merítsenek, mit is kellene javítani, változtatni a jobb munkaerő képzéséért. Hogy jobban értsük, mennyire támaszkodhatunk ezekre az egyetemi rangsorokra – akár felvételiző diákként, akár egyszerű hétköznapi emberként, aki szeretné megérteni, milyen valójában a körülöttünk működő egyetemek teljesítménye – nézzük dióhéjban, hogyan állítják fel a rangsort.
Három ismertebb egyetemi rangsorral foglalkozom most, nagy valószínűséggel ezek valamelyikéről hallott már az olvasó, amikor azt közölték a híradások, hogy a prágai Károly Egyetem vagy a budapesti Semmelweis Egyetem (a régiónkban az évek során legstabilabban a legjobb helyezéseket kiérdemlő intézmények) éppen hány pozíciót javított az előző évhez képest. A Times Higher Education egy felsőoktatásra specializálódott brit folyóirat. Ez a folyóirat készíti talán a leginkább mérvadó egyetemi rangsort, a folyóiratnév rövidítése után ezt THE rangsornak hívják. Kezdetben egy Quacquarelli Symonds nevű elemző céggel működtek együtt, majd több mint tíz éve kettéváltak útjaik. Innentől kezdve ez a cég saját listát állít össze a legjobb egyetemekről, ez a QS rangsor. A harmadik, gyakran idézett, ám kevésbé elfogadott lista a Shanghai rangsor, amelyet egyébként legelőször 2003-ban publikáltak, egy évvel korábban, mint a THE és a QS akkor még közös listáját.
A THE rangsor összeállítása során öt nagy szempont alapján pontozzák az egyetemeket. Első szempont az oktatás, amelyben meghatározó a doktori fokozattal rendelkező munkatársak aránya, vagy például az egy hallgatóra jutó oktatók száma. A doktori fokozatot és címet ne keverjük össze. A doktori fokozat, vagyis a PhD tanúsítja, hogy az illető képes önállóan kutatást végezni. Második szempont a kutatás, amelynek pontjait az elnyert kutatási finanszírozás és a tudományos közlemények száma alapján számolják. Mindkét szempont esetében kérdőíves felmérést is végeznek, évente a világ minden tájáról több tízezer tudományos munkakörben dolgozó véleménye, értékelése befolyásolja az oktatásért, illetve a kutatómunkáért adott pontszámokat. Hangsúlyos szempont az idézettség. Ez azt fejezi ki, hogy az adott intézményben a rangsorolás éve előtti 5-6 éves időszakban keletkezett tudományos közleményekre mennyi másik tudományos műben hivatkoztak, vagyis a globális tudáshoz mennyiben járult hozzá az adott egyetem. A negyedik és ötödik szempont az eddigieknél jóval kisebb súlyozással szerepel az értékelésben, ezek a nemzetköziség – vagyis a nemzetközi hallgatók, oktatók, tudományos kollaborációk aránya -, valamint az ipari szektorból érkező bevétel. Mindegyik szempont esetében, ahol releváns, korrigálják a pontszámokat az alkalmazottak számával, illetve az ország vásárlóerejével, többek között.
A QS rangsor különlegessége, hogy óriási mértékben támaszkodik a kérdőíves felmérésükre, amelyben arra keresik a választ szakmabeliek között, hogy mely egyetem végez világszínvonalú kutatást. Másik kérdőívükben a munkáltatóknál érdeklődnek, hogy mely egyetem diplomásait alkalmazzák legszívesebben. Harmadik szempont az egy hallgatóra jutó oktatók száma, negyedik a kutatók számával súlyozott idézettség, továbbá a nemzetközi hallgatók és oktatók aránya is számít. A Shanghai rangsor fő jellemzője, hogy számítása során kevésbé veszik figyelembe az alkalmazottak számát, nem igazán korrigálnak azzal.
A végzettek, valamint az alkalmazottak közötti Nobel-díjasok száma meghatározó ennél a listánál, továbbá a legeslegjobb tudományos folyóiratokban közölt cikkek száma hangsúlyos.
Aki már egyszer jól szerepelt, könnyen ismét előkelő helyre kerül. Személyes tapasztalatom, hogy a jobb nyugati egyetemeken a kutatás feltételei tényleg messze jobbak, mint környékünkön, ám azt már vitatom, hogy a képzés minőségére ebből egyértelműen következtetni lehetne. Ráadásul nem csupán az egyetemeken folyik kutatás, példának okáért én magam sem egyetem kötelékében, hanem önálló kutatóintézetben kutatok. Alapképzésben nem feltétlenül a híres egyetemek a legjobb helyek, PhD-képzésben a pozíciójuk ugyanakkor vitathatatlan. Úgy látom, a közép-európai egyetemek oktatói teljesítményére építhetünk, a kutatási teljesítményen javítanunk kell.
Ezekből a rangsorokból viszont nem körvonalazódik annak pontos mikéntje, hiába lenne ez is az egyik cél az összeállításnál. Következő cikkemben erre keresem a választ.
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
