Az a magyar, amit mi teszünk kőről kőre... - KÉPEKKEL
Százhárom éve, hogy pecsét került a trianoni békediktátumra, amely az akkori Magyarország megcsonkítását rendelte el. A pecsét tintája azóta sem száradt be, mély sebet karcolva folydogál a magyar szívben több mint egy évszázada, sőt minden év június 4-én felsajdul.
A szerződés aláírásának előjátéka a magyar békeküldöttség januári megalázása volt. A delegáció élén álló gróf Apponyi Albert nagy ívű beszédét ugyan hallotta, de meg nem hallgatta az a nagyjából harminc ember a féltucatnyi nemzet képviseletében a Nagy Trianon-kastélyban.
A kis éberhardi kápolna június elején megtelik emlékezőkkel, az anyaországból érkező vendégekkel, valamint a helyi, felvidéki politikai és kulturális élet szereplőivel, és mindazokkal, akik fontosnak tartják leróni tiszteletüket és együtt emlékezni. Ökumenikus istentisztelet jegyében vallási képviselők kérik Isten áldását nemzetünkre, hogy a megnyesett fa kizöldüljön és a sok rossz jóra forduljon.
Idén Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó, a Magyar Országgyűlés volt elnöke tette tiszteletét a megemlékezésen. A romániai Torockóról érkezett, ahol előző nap Duray Miklós-emlékszobát avattak és a Panyik Imre, felvidéki díszműlakatos által készített magyar koronázási ékszerek fémmásolatát is ide szállították, hogy teljesítse misszióját, az ottani szórványmagyarság megmaradásának erősítését. Rámutatott, hogy ez is bizonyítja, mennyire összekapcsol minket magyarságunk.
,,Mennyivel jutottunk tovább azóta, hogy ő a Népszövetségben az autonómia, vagy az önigazgatás kérdésében mindvégig kiállt a nemzetéért és azért, amit sokan, sok helyütt megfogalmaztak, hogy az önkormányzás, az önigazgatás, az önrendelkezés alapvető emberi jog, úgy tartozik hozzá az életünkhöz, mint bármilyen személyes jog.”
A helyzet annyiban változhatott, hogy az akkori kihívásokhoz újak társultak. Itt fontos kiemelni Apponyi 1929-ben, az amerikaiakhoz intézett elmélkedését, amelyben elmondta, az akkorra már csak kicsinyke ország nem csupán a cigányzenészek és pirospaprika hazája. Magyarország egykor a nyugati civilizáció legtávolabbi előőrse volt keleten. Feltartóztatta a tatárokat és a törököket, ezáltal védte a Nyugatot. Mindezekért cserébe Trianont kapta jutalmul.
Ha belegondolunk, kísértetiesen hasonló helyzettel találjuk szembe magunkat ma is. A kis Magyarország a jelen gazdasági helyzetben egy világjárvány után szintén azt a szerepet kapta, hogy féken tartson egy konfliktust, ugyanakkor nem feledkezett meg a külhoni magyarságról sem. Inkubátorként igyekszik óvni és nevelni a jövő nemzedékét az anyaországon kívül is. Ezért lehet igaz György András református lelkész igemagyarázata az ökumenikus istentiszteleten.
,,Nagyvonalú az Isten, mert ma az a magyar, amit mi építünk, amit mi képviselünk. Ma az a magyar, amit mi teszünk kőről kőre, ezért fontosak az alapok, a kősziklára épült ház. Így Magyarország ott van, ahol én vagyok.”
Ahhoz pedig, hogy a következő generáció alapjai is erősek legyenek, és mi se bizonytalanodjunk el nemzeti öntudatunkban itt a Felvidéken, a szeptemberi előrehozott választásokon kell bizonyítanunk. Úgy, ahogy a békeküldöttség százhárom évvel ezelőtt félre tudta tenni büszkeségét a nemzet érdekében, hogy ne szakítsanak szét minket. Most nekünk, hétköznapi embereknek van lehetőségünk arra, hogy újra összekapcsoljuk a magyart a magyarral és beteljesüljenek Apponyi Albertnek az amerikaiakhoz intézett szavai.
,,Ha Magyarországot emlegetni hallják, ne csak a festői tájakra gondoljanak, amiről az országgal kapcsolatban beszélni szoktak. Gondoljanak az ország történelmi teljesítményeire is, gondoljanak arra a félelmetes harcra, amelyet a valaha megkötött leggonoszabb békeszerződés által lesújtott nemzetünknek meg kell vívnia azért, hogy megőrizze nemzeti erőinket, hogy képes legyen újabb tettekre a szellemi és morális előrelépésben, az emberiség üdvére, hogy betölthesse azt a helyet, amelyet a Gondviselés elrendelt számára.”
Megjelent a Magyar7 2023/23. számában.
