Annabella, a csöpp királylány
„Már nem emlékszem pontosan azokra az érzésekre, amelyek elöntöttek, amikor először láttam meg a kislányomat. Tenyérnyi apróság feküdt az inkubátorban, akinek testéből csövek lógtak ki. Istenem, nagyon pici… Talán ez volt az, ami leginkább foglalkoztatott. Az orvosok nem tápláltak bennünk hiú reményeket, de nem is szomorítottak el. Egyszerűen csak azt mondták, megszületett a kis harcos, örüljünk minden napnak. Mert ha a napok egyre sokasodnak, az a legjobb jel, hogy a csöppség velünk akar maradni. Nap mint nap úgy érzem, ez a kis gyerkőc valóságos csoda, hatalmas benne az élni akarás.” (Réka vallomása)
Borongós adventi délutánon érkezem Rékához és Tamáshoz, két kicsi gyermek boldog szüleihez. Történetük talán nem is annyira különleges, ám, ahogy megélték, az példaértékű. Kisfiuk, Zalán igazi vasgyúróként született, 4200 grammal. Egy idő után vágyakozni kezdtek egy másik babára is. A fiatal anyuka 2023 nyarán áldott állapotba került, de ez a várandósság teljesen máshogy alakult, mint az első. Októberben egy félelmetesen erős vérzéssel került kórházba a kismama.
– Azt mondták, egy hemangióma fakadt el, ez okozta a bajt. Tíz nap után azzal küldtek haza, hogy legyek otthon, teljes nyugalomban, csak semmi megerőltetés. Ezt becsületesen be is tartottam. December 27-én mintha pattant volna valami a hasamban, és újra ömleni kezdett belőlem a vér. Ismét kórházba kerültem, először Dunaszerdahelyre, ahol nem sok esélyt adtak arra, hogy ez a baba megmarad. Majd a vérzés csillapodása után átkerültem Érsekújvárba, ahol a lehető legjobb kezelést kaptam, hogy a babám jobban növekedjen. Úgy volt, hogy három nap múlva hazaengednek, amikor elkezdett folyni a magzatvizem. Majdnem két hétig folydogált, az orvosokkal együtt számoltuk a napokat, miközben állandóan figyelték, milyen a tápanyagellátás a köldökzsinóron keresztül és kaptam a tüdőérlelőt.
– emlékszik vissza az édesanya.
Nagyon jó jel volt, hogy a csöppség a születése után azonnal felsírt. Az orvosok azonban óvatosan adagolták az információkat. Nagy szerencse, valóságos csoda, hogy a parányi baba igazi harcosnak bizonyult és semmiféle szövődmény, mint a tüdő összeomlása, az agyvérzés vagy a szem károsodása, nem lépett fel nála. Sőt, még csak le sem fogyott, ami a születés után a legtöbb babánál előfordul.
– Annyira gyorsan történtek az események, hogy valójában nem is volt nagyon időnk gondolkodni azon, mi történik velünk. Meg kellett oldani már a várandósság alatt kisfiunk, Zalán felügyeletét, amikor Réka még kórházban volt. „Rugalmasabbá” tettem a munkaidőmet, hogy vele is tudjak lenni, és az anyukáját is meg tudjam látogatni a kórházban. A család is összezárt, nagymama, dédmama is besegített. Bellus születése előtt már egy héttel tudtuk, hogy koraszülött baba lesz. Én voltam az első, aki látta. Hihetetlennek tűnt az egész… Annyira be volt bugyolálva és olyan picike volt, hogy nehezen fogtam fel az egészet. Azt, hogy ez a kis tökmag milyen messziről indul és mennyire hiányzik neki még az a három hónap a pocakban.
Másrész viszont csodálatos volt látni, hogy bár kicsi, de mindene megvan, ami az élethez szükséges.
A párommal mindig optimisták voltunk, habár az elején azonnal mindent tudni akartunk. Ám a doktornő lecsitított, mondván a babánk most már idekint folytatja azt a fejlődési utat, amit odabent kellett volna. Még éretlen, de amit meg tudnak érte tenni, azt megteszik – kapcsolódik a beszélgetésbe Tamás.
Réka négy nappal a szülés után hazamehetett a kórházból, de nehéz szívvel hagyta ott a babát. Otthon viszont már türelmetlenül várta a kis Zalán, akinek egy hónapig kellett nélkülöznie anyukáját. Ő volt az, aki rengeteg erőt adott neki és nem tudott a nap 24 órájában csak a „korababájára” gondolni. És kezdődött számukra a szokásos, három hónapos tortúra.
A legnehezebb talán az volt, hogy napi három órára másra kellett bízni az akkor még alig kétéves Zalánt. Több mint tízezer kilométert autóztak Dunaszerdahely és Érsekújvár között a három hónap alatt. Az oda-vissza úton mindenféléről beszélgettek. Tamás szerint ez felért egy terápiával. Egymásba kapaszkodtak, sosem voltak elkeseredve.
– folytatja az emlékezést Réka.
Nagyjából Annabella születése után egy hónappal jelentkezett náluk egyfajta mentális fáradtság, de Réka és Tamás próbáltak egymásba erőt önteni. Ahányszor csak megcsörrent a telefonjuk, mindig attól rettegtek, nehogy az újvári kórházból hívjanak… Mert akkor csak rossz hírt kaphatnak. Réka szerint párja nemcsak apának főnyeremény, de abban is, ahogy tudta tartani benne a lelket. Azzal nyugtatták magukat, hogy a babájuk teljesen rendben van, csak kicsi. Végig érezték, hogy rezeg az a bizonyos léc, de minden tőlük telhetőt megtettek kisbabájukért.
Annabella 89 napot töltött az érsekújvári koraszülöttosztályon, ebből 56 napot inkubátorban, amikor április közepén hazahozhatták. A dátum nagyjából egybeesett azzal a nappal, amikor meg kellett volna születnie.
– Előtte másfél hétre én is befeküdtem a kórházba, hogy megtanuljam, hogyan kell egy ilyen apróságot etetni, a vitaminjait beadni, gondozni. Sokat izgultam, hogyan fogjak meg egy ennyire pici babát, de az osztályon megnyugtattak, nem kell félni, nem olyan törékenyek, mint amilyennek tűnnek. Szerencsére enni is ügyesen tudott, habár csak cumisüvegből. 2250 grammal hoztuk haza a kórházból. A kórházban megtanították azt is, hogyan kell tornáztatni. Azóta is mindennap végezzük a gyakorlatokat. Hetente hordjuk gyógytornára Győrbe is. Hogy meddig, nem tudjuk, de erre szüksége van, nemcsak a mozgás miatt, hanem az idegrendszer és a beszéd fejlődése szempontjából is. Annabella legjobb „fejlesztője” egyébként Zalán, aki bármit is tesz, az mindig megkacagtatja őt. Óriási a szeretet köztük. Zalán igazi nagytestvér, aki féltőn óvja kishúgát. Minden baba körüli teendőben szívesen részt vesz – meséli nevetve Réka, miközben a kislány éppen repetázik tejecskéből.
Miután hazajöttek a kórházból, Tamás azonnal kéthetes apaszabadságra ment és a családjával volt.
– Most azt élvezzük, hogy bár Bella már elmúlt tíz hónapos, még mindig egy kis baba. Érdekes tapasztalás, hogy máshogy alakult ki a feltétlen szeretet a kislányunk, mint a kisfiunk iránt. Talán ehhez az is hozzájárult, hogy korababánk állapotát illetően az orvosok mindig tárgyilagosak voltak. Ezért aztán Réka is meg én is, tudattalanul, de építettünk egy falat közénk és babánk közé. Emiatt aztán, amikor már itthon volt a kicsi, hosszabb időbe telt a kapcsolódás. Le kellett nyugodni, itt volt köztünk ez a kis túlélő, aki három hónapig jóformán csak magára és az orvosokra számíthatott. Talán emiatt is nyugodtabb, jobb alvó, mint a bátyja. Zalánnal sokkal szorosabbá vált a kapcsolatom, egy ritmusba kerültünk az egy hónap alatt, amíg Réka kórházban volt – fűzi hozzá Tamás.
A legnagyobb elismeréssel beszélnek az érsekújvári koraszülöttosztályról és szülészetről. A segítőkészségük határtalan volt, mindig minden kérdésükre választ adtak. A tenyérnyi babákhoz is beszéltek az orvosok és a nővérek. A magyarokhoz magyarul. Igazi pótmamák voltak.
Nem titkolják, sokkal rosszabbra, nehezebbre számítottak. Amikor hazahozták a kórházból, vigyázni kellett arra is, hogy a kicsi ne fáradjon el, ne fogyjon le. Eleinte fürdetni is csak háromnaponta lehetett. Bezzeg manapság, imádja a vizet. A táplálás körül is akadhattak volna problémák, de Annabella étkes kislány, anyukája szerint képes kinézni bárki szájából a falatot. Mivel korababa, többször kell orvoshoz vinni, ahol mindig megnyugtatják őket, hogy rendben van.
A csöpp királylány, vagy ahogy anyukája nevezi, a harcos kis amazon, most hatkilós, születési súlyát csaknem megtízszerezte. Épp a kúszást gyakorolja. Rendületlenül. Sokat matat a szájában is, talán az első tejfog is előbújik hamarosan. Gyönyörű kék szemét le sem veszi rólam, nagyokat mosolyog, amikor a Tapsi babát mondom neki. Ismeri nagyon jól ezt a kis versikét. Hosszasan nézem, hiszen valóságos csoda, hogy itt van.
Távozáskor arra gondolok, milyen jó, hogy egyre fejlődik a tudomány, s így a „pehelysúlyú” koraszülöttek is esélyt kapnak az életre. Annabella is megküzdött azért, hogy itt lehessen és szeretetburokban cseperedjen, csodálkozzon rá a világra.
Megjelent a Magyar7 2024/51-52. számában.
