A város lelkiismerete, avagy a Párizs alatti világ - KÉPEKKEL
Az embereket mindig izgatta, hogy lábuk alatt milyen titkok rejtőznek. Filmsorozatok dolgozták fel Nápoly, Isztambul vagy London föld alatti világát. Párizs ismeretlen valóságával egy májusi út során szembesültem.
Párizs föld alatti világa igencsak kiterjedt, bányarendszerek, katakombák és csatornák alkotják. E mélyen fekvő „városrészek” a gall írók figyelmét is felkeltették. Gaston Leroux francia író Az operaház fantomja című regényében föld alatti labirintusokat és kis tavat képzelt el a színház alatt.
A másik romantikus történet, amikor Victor Hugo Nyomorultak című regényének főhőse, Jean Valjean a vejét, a súlyosan sérült Marius Pontmercyt az 1832-es júniusi lázadás barikádjáról a csatornák labirintusán keresztül menekíti ki a vállán. A történetet vagy tucatszor megfilmesítették, számomra Jean Gabin alakítása maradt a legemlékezetesebb. A háborúk alatt a város lakossága talált menedéket a biztonságos termekben, hányattatásuknak – különösen a francia–porosz háború alatt – külön irodalma van.
Párizs alapja kemény mészkő, amit az évezredek alatt a város építéséhez használtak építőanyagként. Az ókorban elkezdett munka a középkorban folytatódott, a bányászatot királyi rendeletek szigorúan szabályozták. A koncessziók szép jövedelmet biztosítottak az uralkodónak és elősegítették a város fejlődését is. Kialakult a képzett munkásréteg is: a bányászat – az időjárás viszontagságaitól függetlenül – biztos megélhetést jelentett, a kőfejtőmunkások jövedelme messze meghaladta a parasztokét.
A vájatok hasznosítása a kitermeléssel megkezdődött. Nagyon sok pincét temetkezésre használtak, így alakultak ki Párizs katakombái. A felszíni sírkertek felszámolásával a csontokat is az itteni osszáriumokban helyezték el. Becslések szerint mintegy hatmillió elhunyt földi maradványát rejtik a csontkamrák.
Máshol ipari célokra használták az üregeket. A karthauzi szerzetesek a Luxembourg-kert környékén a föld alatt szeszlepárló üzemet létesítettek, ott készült a híres Chartreuse likőr. Sörfőzdéket is berendeztek, az állandó 15 fokos hőmérséklet ideális volt az árpa erjedéséhez; a vizet mélyfúrású kutakból biztosították. A borospincék is szaporodtak a föld alatt. A francia konyhában a különleges gombafajták fontos szerepet kapnak, így a pincékben a gombatermesztők is megtalálták számításaikat.
Az egykori kőbányák a kábellopások, balesetek és illegális rendezvények miatt 1955 óta nem látogathatók. A Párizsi Katakombák és a Csatorna Múzeum viszont várja az érdeklődőket, magam az utóbbit választottam. A Musée des Égouts lejáratát a Szajna-parton nyitották meg, szemben az orosz Saint-Alexandre-Nyevszkij székesegyházzal.
A csatornarendszer folyamatosan épült a metropolisszal. A francia forradalom idején Párizs lakossága már 600 ezer fő volt, de a kanálisok hossza igen gyér, csupán 17 kilométert tett ki. Ez is közrejátszott abban, hogy a járványok rendre tizedelték a lakosságot. Victor Hugo szavait idézem: „A csatorna a város lelkiismerete, benne minden összefolyik és szembekerül.” Ezt az akkori korifeusok is felismerték, és 1855-ben az egymillió lakos talpa alatt már 160 kilométernyi hálózat kanyargott, ma a tízmilliós fővárost 2600 kilométer hosszú kanálisrendszer szolgálja.
Párizs elitjét, s a fények városába látogatókat is igencsak vonzotta az ismeretlen, föld alatti város. Az 1867-es világkiállítás látogatói, koronás fők is leereszkedtek a mélybe, csatornamunkások kalauzolták őket, kis csónakokon, zsilipkocsikon fuvarozva a vendégeket. A századfordulón a Châtelet lejárat már havonta két alkalommal várta a látogatókat, akik lenn a Concorde tér irányába vették útjukat, a hölgyek a már említett csónakokban, a férfiak pedig gyalog haladtak. Később már együtt, az említett zsilipkocsik kényelmes székein folytathatták útjukat. Természetesen számos mérnök is érkezett a világ nagyvárosaiból, hiszen a szennyvíz elvezetése egyetemes gondot jelent a hirtelen növekvő lakosú metropoliszoknak.
1975-ben nyílt meg a múzeum állandó kiállítása. A régi tárlatot magam is megszemléltem korábban. 2018-ban jelentős változtatásokat határoztak el, s a megújult kiállítótér három év után várta ismét az érdeklődőket.
A szerény, Szajna-parti bejárat után egy modern kiállítótérben tájékoztatják a betérőt a múzeum jelentőségéről, majd lift vezet a mélybe. A lenti tágas térben a kettéágazó út egyik vonalán a látogató megismerkedhet a csatornák tisztítási munkáival, a másik elágazásban a vízkezelés és a környezetvédelem áll a fókuszban. Kiszolgált gépek, tisztítóberendezések teszik élővé az infernális tárlatot. Befejezve a rövid körutat, a víztisztítás történetével ismerkedhet meg az érdeklődő.
Párizs higiéniájának története minden nagyvárosban élő számára információkkal szolgálhat. Nem csak technikai kérdésről van szó, a kevésbé ismert terület – különösen krízisek idején – társadalmi kérdésekre is rávilágít. Megismerhetjük a fenntartók korántsem vonzó munkáját, az évszázadok alatt az itt dolgozóknak számtalan veszéllyel, áradással, gusztustalan élőlényekkel, járvány- és fertőzésveszéllyel kellett szembenézniük. Nem véletlen, hogy Victor Hugo szerint az ide szegődő húsz munkásból nyolc már az első impresszió után visszafordult.
Természetesen meghagyták az egykori, 19. századi, szépen kikövezett járatok maradékát, s egy nagyalakú grafikával emlékeznek a Nyomorultak hősére. Az akkori alagút átmérője elég tágas volt ahhoz, hogy Jean Valjean végig tudjon benne menni.
Érdekes tárgyak és fényképek mutatják be a víztisztítás történetét. Az egyiken három csap felirata látható: az első jelzi, hogy a víz iható, a másikból a Szajna vize folyik, a harmadik pedig emberi fogyasztásra alkalmatlan. Nem lehetett könnyű elkülöníteni ezeket a rendszereket!
A párizsi metró építése nagy kihívást jelentett. Számos helyen átszakadtak a falak, máshol, mint például a Rue de Rivoli alatt a már nem használt csatornákat is bevonták a metró építésébe.
Az idegenvezető lelkesen magyarázta, hogy már csak tisztított víz kerülhet vissza a Szajnába. Ezzel azokra a vádakra is reagált, amelyek az olimpiai játékok nyíltvízi úszószámait az erősen szennyezett folyóban veszélyesnek ítélték. Akkor még vezetőnk sem sejtette, hogy a polgármester látványosan fog lubickolni a folyó habjai között, sőt a szervezők már a sportolókat is – a későbbi galibákkal nem törődve – beparancsolták az általuk tisztának tartott folyóba. Az egyik látogató a Szajnába igyekvő mélyen kavargó szakasznál fekáliára és gyanús papírokra mutatott, mire az idegenvezető sürgősen továbbterelte a társaságot.
Lassan véget ért föld alatti kalandunk. Még meglátogattuk a makulátlan tisztaságú toalettet, s végignéztük az ajándékbolt gazdag kínálatát. A plüsspatkányokon akadt meg a szemem, de végül úgy gondoltam, nem ezekkel az itthon kevésbé népszerű állatokkal kedveskedem az unokáimnak.
Megjelent a Magyar7 2024/33. számában.
