A tudomány helye - A küldetés
A tudomány létjogosultságáról szóló írásaim harmadik, befejező részéhez érkeztünk. Vörösmarty Mihályhoz csatlakozva „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”, különféle válaszokat adhatunk. A saját válaszomhoz hozzátartozik, hogy a tudománynak – „könyveknek” – létezik egy átfogó, általános érvényű létjogosultsága, rendeltetése.
Először az emberben rejlő kreativitásról írtam. A kreativitás megléte mintegy kikényszeríti, hogy az ember használja, s ennek egyik kézenfekvő – persze nem egyetlen – megnyilvánulási formája a tudományok művelése. Létezik tehát egy, a tudomány világán kívülről érkező – vagy ha úgy tetszik, a tudományoknál elemibb, az emberi természetben mélyebben gyökerező tényező:
a kreatív gondolkodás.
Ez ösztönzi az emberi társadalmakat a kutatásra, a tudományt művelésére.
Létezik egy második stimulus is, ösztönzés, szándék, ami gondolkodásra, kutatásra, felfedezésre késztet: az érdeklődés, a kíváncsiság. Erről írtam a második alkalommal.
Sokszor persze úgy tűnik, hogy ez a kíváncsiság mindössze haszontalan játékosság, a tudósok pedig a világtól elrugaszkodott okoskodók az elefántcsonttoronyban, munkájuk pedig többnyire hasznavehetetlen.
A tudományok hasznára jó példákat találunk az orvostudomány területén. Ki gondolná azt, hogy hiábavaló új gyógyszereket fejleszteni, megérteni a génjeinkben rejlő titkokat? Senki, hiszen hosszan sorolhatnánk a különböző tudományterületek, fejlesztések szükségességét és eredményét. Itt azonban álljunk meg egy gondolat erejéig! Szándékosan használtam az előbbiekben a fejlesztés kifejezést. A kutatás nem fejlesztés! A hétköznapokban gyakran összekeverjük ezeket a fogalmakat, és esetleg a tudománynak a társadalomban betöltött szerepére is úgy gondolunk, mint a fejlesztések helyére. Ez téves megközelítés.
A tudományos munka során fedezzük fel azokat az összefüggéseket, jelenségeket, amelyekre később a fejlesztéseket alapozhatjuk.
A felfedező kutatásokat ezért is szokták alapkutatásnak nevezni, az egész szegmensre pedig a kutatás-fejlesztés kifejezést használjuk, elkülönítve tehát az innováció két lépcsőfokát.
Amíg a fejlesztések a széles társadalom számára pozitív jelentést hordoznak, a tudomány távolibb, sokak számára nehezen megfogható, nehezen érthető, idegenkednek tőle, esetleg feleslegesnek is tartják. Előző alkalommal arról is írtam, hogy egy adott pillanatban gyakran nem is látjuk, egy-egy új ismeret megszerzése milyen haszonnal jár a társadalomnak. Lehetséges, hogy csak hosszú évtizedek múlva tudunk választ adni erre a kérdésre. Kellő türelemmel ki kell várnia az emberiségnek, hogy minden tudományterület minden apró felfedezése hasznosuljon.
A tudomány átfogó létjogosultsága, célja szerintem mégsem ez. Létezik a kreativitás és a kíváncsiság mellett egy harmadik erő, a tudományt művelők küldetéstudata. Amíg a kreaativitás a széles társadalmi bázisból a tudománnyal foglalkozók felé sodorja az újszerűen gondolkodó, alkotó koponyákat, hogy a kreativitás a belső kíváncsiság erejével kibontakozzon, addig a tudományosság is befolyásolja a legszélesebb társadalmat. Visszahatnak egymásra.
Bármilyen tudományág művelésének az egész világon érvényes létjogosultsága, célja, hogy sokféle ember nagyon sokféle tapasztalattal, háttérrel, ösztönzéssel képes kibontakoztatni a gondolatait.
A bennünket körülvevő társadalom akkor kínál számunkra jó értelemeben vett szabadságot, ha megadja ennek a kibontakozásnak a lehetőségét. A kibontakozás eredménye – vagyis maga a küldetés – pedig az lesz, hogy az egyén tudományos munkája révén élhetőbb lesz az adott társadalom.
Itt most félretenném a konkrét hasznot, tehát nem arra gondolok, hogy felfedeznek például egy új receptort valamelyik sejtfélénken, amelyen keresztül az addig gyógyíthatatlan betegséget kezelni lehet. Ez is haszon, nyilvánvalóan, de csak az adott kutatás területére korlátozódó haszon. Minden kutatásnak – témától függetlenül – létezik egy általánosabb haszna is. Egyszerűen előbbre tart az a társadalom, ahol nagyon sokan foglalkoznak a rengeteg tudományterület valamelyikével, legyen az a légkörkutatás, a számelmélet, a régészet, a nyelvészet, a növények életműködése, a molekuláris biológia vagy bármi más.
A tudomány művelése kiváló lehetőséget ad mindannyiunk számára, hogy érezzük, mennyire egymásra vagyunk utalva.
A széttagoltság már-már szétfeszíti mindennapjainkat, és ezt a Kárpát-medence apró államocskáiban nagyon erősen érezzük. A széttagolt államok, széttagolt társadalmak, nemzetek nagyon nehezen tudnak bármiben is egyetérteni. Ha a tudománnyal foglalkoznánk minél többen, nemcsak az válna nyilvánvalóvá, hogy kölcsönösen szükségünk van egymás gondolataira, meglátásaira, kreativitására és milyen jó együtt, csapatban dolgozni, hanem az is, hogy a tudomány eredményei mindannyiunk számára egyformán érvényesek, a Duna jobb és bal partján egyaránt. A tudomány lehet az egyik első „lépcsőfok”, amiben egyet tudunk érteni, amiben közös, őszinte erőfeszítéseket tudunk kifejteni itt, a Kárpát-medencében. A tudomány kötheti össze azt, ami egykor szétszakadt.
A tudomány nem „osztályalapon működik”, emellett a társadalmi mobilitást is szolgálja, hiszen akár szegény, akár gazdag közegből érkezzen is egy fiatal diákkutató, egyformán szükségük lesz a kreativitásra, a kíváncsiságra, és nem utolsósorban a küldetéstudatra is. Ezek persze az anyagi háttértől is függetlenek. Ha pezsgő tudományos élet vesz körül bennünket, sokkal nagyobb az esélye az „alacsonyabb” társadalmi rétegekből érkezők felzárkózására, hiszen a tudomány kihívásai előtt e tekintetben egyformák vagyunk. Engem ennek a társadalmi küldetésnek a megérzése is „megszólított”, hozzájárult az elhivatottságomhoz, hogy érdemes kutatónak lenni, érdemes a tudománnyal foglalkozni.
