A Thaipuszam fesztivál
„Egyszer volt, hol nem volt, a Kapal Tanggangban volt egy sziklába vájt templom, a Pathu malai.” Így kezdődik a Malin Kundang maláj népmese, ami Malajzia legnépszerűbb szentélyéről regél.
A 19. század második felében kínai földművesek telepedtek le Kuala Lumpur környékén. A közeli Batu barlangokban tanyázó denevérek ürülékét növényi tápanyagként hasznosították. Itt vélte felfedezni a barlang bejáratának sziluettjében a háború istenének, Murugannak a lándzsáját a tehetős Tambúszami Pillai, és templomot épített ide. Azóta már szentélyek sokasága épült a barlangok környékén. A Batu barlangok Kuala Lumpur belvárosától tizenöt kilométerre északra találhatók, ahova a KTM gyorsvasút kék vonalán juthatunk el. A barlangoknál régi ismerősök, a makákó majmok fogadtak. Nem könnyű lerázni őket, és élelmiszert sem ajánlatos magunknál tartani, mert megtámadhatnak.
A fő templomegyütteshez vezető hosszú és magas lépcsősor előtt Murugan hindu isten 43 méter magas aranyszínű szobra őrzi a szentélyeket. A háború hindu istenének szobrát indiai tamil és maláj kézművesek három éven át építették és 2006-ban adták át. Murugan azonban nem csupán a háború istene, bölcsessége, filozófiája az erkölcsös, igazságra törekvő életek mintaképe lett a hindu vallásban.
Nemrégiben végigjártam az összes templomot. A tamilok nemcsak imádkoznak és szertartásokat végeznek templomaikban, hanem ott pihennek és étkeznek is. A főtemplomnál új ismerőseim, Niláék engem is megkínáltak vegetariánus ételükkel. Visszafele még vetettem egy pillantást Hanuman majomisten szobrára, s elhatároztam, hogy jövőre eljövök ide a tamilok legnagyobb ünnepén és részt veszek a Thaipuszam fesztiválon. Idén ez sikerült is.
Az ünnepség a belvárosban, Szri Maha Mariamman templomban, vagyis Kuaala Lumpur legrégebbi hindu szentélyében kezdődik. Ötszintes míves gopura tornyát hindu istenek szobrai díszítik. Ebben a templomban található az a 350 kg ezüstből készült szekér is, amellyel Thaipusszam ünnepén egészen a Batu barlangokig vonulnak. A hívők nagy része sárga ruhát visel, mivel ez Muruga isten kedvenc színe, a boldogság, az új kezdet és a béke szimbóluma.
Ez nemcsak egyszerű felvonulás, hiszen az ünnep magában foglalja a lélek megtisztulását, a bűnök elengedését és a spirituális megújulást szimbolizáló rituálékat. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlatos végignézni, ahogy az extázisban lévő hívők magukon komoly sebeket ejtve próbálják bizonyítani igaz hitüket. Egy nő az egész utat térden csúszva tette meg, beleértve a hosszú lépcsősorokat is.
Gyötrelmei láttán az jutott eszembe, hogy mi mennyire könnyen adjuk fel hitünket, vallásunkat, amelyet örökül kaptunk. Férfiak egy nyárssal az arcukat és a nyelvüket szúrják át, miközben a vállukon terhet, kavadit cipelnek. Olyanok is akadnak, akik a hátukba szúrt kampókra rögzített kötelekkel egy másik embert húznak maguk után. Körülöttük a többiek dobolnak, skandálják a mantrákat és a biztatásokat. Torkuk szakadtából kórusban kiáltozzák a „vel” szót, ami egyébként Murugan lándzsáját jelenti.
A kavadit viselő pedig lassan transzba esik és őrült forgásba kezd. Közben a több százezres tömeg a Batu barlangok felé áramlik. Egy áldozati körmenet ez, ahol szenvedésükkel vezekelnek bűneikért. Furcsának tűnhet, hogy a szúrt sebek nem véreznek. Ezeket a kampókat és nyársakat általában papok nagy hozzáértéssel szúrják át a kavadit cipelő testén. Sebeiket szent hamuval, a vibhutival kenik be. Ez fa, tehéntrágya és elhamvasztott emberi testek hamujának a keveréke, melyet a megfelelő időpontban mantrák, imák és rituális gyakorlatok közben állítanak elő.
Nézem, ahogy a sárga ruhás fiatal nő már az utolsó lépcsőfokokat teszi meg térden csúszva a barlang főtemplomához vezető úton. Remegő kézzel már alig tudja tartani a fején lévő áldozati tejes korsót. Szeme fennakadt, arcára a kínok-kínja ült ki s látni, hogy már fel sem fogja, mi zajlik körülötte.
Amikor azonban elárulják neki, hogy ez volt az utolsó lépcsőfok, elmosolyodik és elájul. A férje és a nővére felmosdatják, majd folytatja útját a néhány méterre lévő főtemplomig. A Szrí Maha Velayuthar főtemplom oltáránál azután a szenvedő fiatalasszony is átadja tejes korsóját a papoknak, akik az oltárra öntik a szent folyadékot és bekenik homlokát vibhutival.
Visszafele a szállodába a mi fiataljaink jutnak eszembe és az ő „hitük” ereje. Ők vajon mennyire képesek megtartani hitüket, nemzetiségüket, szokásainkat?
