A szike Paganinije
A magyar tudománytörténetnek számos furcsa nevű, de jelentős képviselője volt. Ezek egyike Hültl Hümér (1868–1940) sebészorvos, egyetemi tanár volt. Keresztneve tulajdonképpen a latin eredetű Fidél („hűséges”) nyelvújításkori magyarításának szüleménye.
Ezzel a névvel nem gyakran találkozik az ember, gondolom jeles viselője sem ismert egy másik Hümért. Őt viszont sokan ismerték, sőt szakemberként nagyra tartották, hiszen nemcsak ő vezette be a kötelező maszk- és gumikesztyűviselést a műtétek során, hanem fertőtlenítés céljából ugyancsak ő volt az első, aki a bőr felszínének jódtinktúrás ecsetelését és lemosását alkalmazta.
1908-ban szabadalmaztatta sebészeti varrógépét, amelyet a gyomor és a bélcsatorna operációja során alkalmaztak, hogy megakadályozzák a bélnedvek bejutását a hasüregbe. Ahogy a róla szóló Wikipédia-szócikkben olvasható:
A szerkezetnek azonban több hátránya is volt. Elsősorban a súlya miatt körülményes volt a kezelése, a kapcsokat csak a gyártó tudta belehelyezni és a költségek sem voltak elhanyagolhatók. A készülék korszerűsített és könnyebben alkalmazható változatát Hültl munkatársa, Petz Aladár (1888–1956) tanársegéd, a győri kórház későbbi igazgatója szerkesztette meg és ez terjedt el világszerte. Jellemző a professzorra, hogy miután megbizonyosodott a továbbfejlesztett változat működéséről, gratulált a beosztottjának, és egyúttal leállíttatta az eredeti berendezés további gyártását.
Egy alkalommal egy ifjú arisztokrata hölgy kereste fel a professzort és a térdét mutogatta neki, amelyen egy alig kivehető szemölcs árválkodott. Hogy őt zavarta-e, vagy valaki netán szóvá tette ezt az aprócska szépséghibát, a látogatás során nem derült ki, mindenesetre a bőrgyógyász Hültlhez küldte. A szép asszony kissé riadtan kérdezte: „Mit lehet csinálni ezzel, professzor úr, drága?” A tanár higgadtan válaszolt: „Leszedjük, nagyságos asszonyom”. Ez azonban nem nagyon nyugtatta meg a hölgyet, aki már-már kétségbeesve jegyezte meg: „Jaj, istenkém, operáció? Ez rettenetes”. Mire Hültl: „Ugyan, kérem, semmiség az egész”. Az asszony továbbra sem higgadt le, mert megkérdezte: „És mondja, kedves professzor úr, biztosan nem fog fájni?” „Meg sem érzi” – hangzott a válasz. A nő azonban újabb kérdéssel állt elő: „És mondja csak, sokáig tart majd az operáció?” Hültl: „Egy pillanat csupán”. De még mindig nem volt vége a kérdezésnek: „És meddig kell feküdni vele?” „Semeddig” – felelte a sebész egy kissé ingerülten, miközben arra gondolt, hogy ennyi idő alatt már régen túl is lett volna a műtéten. A nő azonban nem érte be ennyivel. Érdekelte az is, hogy korcsolyázhat-e, táncolhat-e és vajon mikortól. A professzor megnyugtatta: akár másnap felöltheti a korcsolyacipőt, de a bálba is elmehet.
Ezután már hozzá is foghatott volna a beavatkozáshoz, miután minden „lényegbe vágó” kérdésre megfelelt, de tévedett, mert a hölgy egy újabb kérdéssel állt elő: „És mondja drága tanár úr, nem fogják meglátni a térdemen a vágást?”
A sebész ekkor már felemelte a hangját és ennyit mondott: „Nagyságos asszonyom, ezt én már nem tudom. Ez teljesen öntől függ!”
