A sonkás ember és az őrült Luigi Bolognaja
Pezsgés, tömény kultúra és nagy zabálások várnak téged, miután betévedsz Bolognaba, Olaszország egyik legszebb középkori városába. Az Appennini-félsziget egyébként is egy komplett szabadtéri múzeum, hiszen majdnem minden városra jut egy szelet a gazdag talján kulturális és történelmi örökségből.
Idén lesz hat éve, hogy első alkalommal járhattam Emilia-Romagna tartományának székhelyében. Érsekújvári utazótársammal négykerekű vasparipába pattantunk a kora hajnali órákban, majd nagyjából délután három óra táján már a parkolást oldottuk Bologna egyik macskaköves utcájában. Ahhoz képest, hogy augusztus közepe volt, nagyon jó áron tudtunk szállást foglalni, ráadásul az óváros belsejében. Két személyre, két éjszakára, kevesebb, mint száz euróért, azt gondolom príma választás. Igazából nem erőltettük meg nagyon magunkat. Két dologra koncentráltunk: az evésre és a sok sétára.
Mondjuk az elején meggyűlt a bajunk az egyik étteremmel. Ők egyszerűen délután fél öt körül bezártak, pedig a szieszta idő is letelt. Sebaj, szerencsénkre a belváros rogyásig van éttermekkel, így nem volt nehéz találni másikat. Figyeltünk arra, a bolognai túra alatt, a kajálások mellett, a város felfedezésére is jusson idő. A sok vörös téglás, középkori épületei, a hangulatos árkádjai és szűk macskaköves utcácskái örökre megmaradnak a legkedvesebb emlékeim között.
A sétánk alatt fedeztük fel először magunknak Luigit, ahol éppen a Piazza Maggioren található San Petronio-bazilika lépcsőin üldögélő embereknek gesztikulált, eléggé hangosan. Először azt hittem a fickóról, egy helyi idegenvezető, aki nemes olasz szenvedéllyel mutatja be a város nevezetességeit. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, sétáltunk tovább. Este újra felbukkant, de már az Asinelli tornyoknál osztotta az észt. Itt már kezdett gyanús lenni, de a fáradtság már annyira rajtunk volt, örültünk, hogy ágynak dőlhettünk.
Másnap késő délután tudtuk folytatni bolognai vizitünket, mivel volt egy kis dolgunk Enzo Ferrari vörös négykerekűivel és Modena városával (róluk majd egy következő beszámolóban foglalkozunk). Luigi harmadik felbukkanása is erre az időre tehető. Előtte egy jót ettünk. Miközben arra koncentráltam, hogy a kajámat, egy nagy adag parmezánnal megbűvöljem, egy helyi, sonkával a kezében, kirontott az egyik boltból és futott, mint a mérgezett egér. Itt aztán zajlik az élet! – mormoltam magamban. A sonkás fiú nem jutott messzire. A helyiek feltartóztatták és egy kis verbális dorgálás után elengedték. Ezután jött Luigi, számunkra utolsó felvonása. A Piazza Santo Stefanon kiültünk az árkádok alá. Fiatal lurkók labdázgattak, az idősek éppen a templomból jöttek ki, Luigi pedig a biciklijét tolva kiabált és mutogatott. Itt már világos volt, nem idegenvezető, hanem egy őrült, félnótás alakról van szó, aki szórakoztatja a népet. Az olasz nyelvtudásom nem perfetto, barátunk meg hadart rendesen, így nem tudtuk elkapni előadásának lényegét. A név tőlünk származik, azt nem tudjuk mi is az igazi neve.
A bolognai előadásunk itt véget is ért. Tettünk még egy sétát az Asinelli tornyoknál, persze társaságukban jöhetett egy fincsi cappuccino felhörpintése. Haza még nem mentünk, utunk volt még innen a mozaikos Ravennába, de róla később ejtünk élménymorzsákat.
