A „rácok ostora” és a délvidéki nábob
Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi vértanúra emlékezve Damjanich János (1804) vezérőrnagy, valamint eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy életéből idézünk kevésbé ismert, érdekes epizódokat. Kettejük közül az 1849 áprilisában a magyar fősereggel Komáromig eljutó Damjanich máig a szabadságharc egyik legnépszerűbb tábornoka, akiről számtalan történet maradt fent.
1848 tavaszán történt, hogy a temesvári hadosztályparancsnok, báró Julius Jacob von Haynau altábornagy csúnyán szidalmazta a magyarokat. Ezt született rác létére Damjanich János, a 61. Rukavina-sorgyalogezred főszázadosa kikérte magának: „– Tábornok ur! Én magyar ember vagyok s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza nemzetemet és annak legjobb fiait! ... Haynau egy percre meghökkent az indulatban égő óriástól, de a másik pillanatban már gúnyosra változott az arca s csípősen igy szólott: – Nos, hát ön mióta lett magyar?! – Azóta, tábornok ur, a mióta föl tudom fogni, hogy a ki Magyarországon született, az magyar állampolgár s köteles Magyarországot hazájának tekinteni s annak, bármily állásban legyen is, törvényes jogait megvédelmezni!” Damjanich büntetésül ezrede Észak-Itáliában lévő gránátos-osztályához került, míg Haynaut a magyar kormány kérésére áthelyezték. Damjanich azonban a hadügyér jóvoltából hazakerült, előlépett őrnaggyá és átvette a szegedi 3. honvédzászlóalj parancsnokságát.
Az akkor még borotvált arcú, császári uniformist viselő Damjanich indulatos temperamentuma, „kíméletlenül darabos modora” miatt cseppet sem ébresztett szimpátiát a később legendás hírnévre szert tevő szegedi fehértollasok körében, s hamar rásütötték, hogy összejátszik a rác felkelőkkel. A „tintanyaló prókátorok” kifundálták, hogy deputációt menesztenek hozzá ultimátumukkal: ha nem távozik a zászlóalj éléről, a legközelebbi ütközetben hátulról lelövik. Báró Wuesthoff (1848/49-ben Visthof) Károly egy bajtársával együtt így kereste fel, a zászlóalj krónikása, Hegyesi Márton pedig ekképp emlékezett a továbbiakra: „Mit akarnak? rivalt reájuk. E mogorva fogadtatásra a két kiküldött zavarba jött és egymásra nézett, de pillanatnyi csend után Wisthof megemberelte magát s ékes szavakban előadta küldetése czélját. – S ha nem volna kedvem elmenni, mi történnék akkor? kérdé Damjanich. Biztos lehet őrnagy úr, hogy a legközelebbi alkalommal le fogják lőni – mondá őszintén Wisthof.
Kirukkoltatta zászlóalját, majd feltette a kérdést, ki meri őt árulónak nevezni. Csak gattáji Gorove Antal hadnagy mert szólni: „Igen is, mi azt hisszük, hogy őrnagy úr a rácz testvérei javára dolgozik. Erre aztán mondott az öreg Damjanich egy olyan körmönfont s kipitykézett káromkodást, hogy annak hallatára szeme-szája elállott a zászlóaljnak. Szó volt abban Atilla jól megtermett hunjairól s Árpád apánk még jobban megtermett magyarjairól, a magyar ember fogamzásáról és még sok minden egyébről, nevezetesen arról is, hogy még azok sem tudtak volna nálánál jobb magyar embert teremteni. – A ki így tud magyarul káromkodni, az nem lehet hazaáruló, gondolák a fiuk, s elkezdették éljenezni Damjanichot. Innen datálandó az ő népszerűsége.”
Segédtisztje, albisi Elekes István százados több érdekességet is feljegyzett róla. Az isaszegi csata során „(…) egy gránát az öreg lova elé csapott; a különben szelíd állat nem vette oly hidegen a tréfát, mint rettenthetlen lovagja, s minden reglement daczára, önfejüleg egy hozzá méltó nagy oldalugrást rögtönzött, de az Öreg nem hagyta el a positiót és meghasonlott lovával, azon helyen hol állott, lecseppent az anyaföldre, mely megdöbbent alatta, a véletlen érintkezés kellemetlen lehetett mindkettőjükre, de ez érzés egyik résziről sem nyert kifejezést; az öreg fölkelt sérülés nélkül, felült s tovább vezényelt.”
A tápióbicskei fiaskó után az I. hadtest itt újfent megingott, ezért Damjanich egyedül állta a császáriak támadását. Miután Görgei Artúr vezérőrnagy jobb belátásra bírta a hátráló Klapka György vezérőrnagyot, Damjanichot kereste fel e jó hírrel. „Mit ér a Klapka előrenyomulása? – kiáltotta Damjanich.
– Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.”
A váci ütközet során, amikor csapatai már bőrig áztak, nagy csontos lován odaléptetett régi zászlóaljához: „– Fiúk, hát bemenjünk Vácra? – Be bizony, mert künn nagyon esik. – Igen, de német van Vácon! Hát kiverjük a németet? – Ki, kiverjük! – kiáltják egy torokkal. – Ki, kiverjük, – mondja Damjanich – befütyülünk nekik!”
Köztudomásúlag nem vetette meg a bort, a pálinkát, a szivart és a jó ételeket. Az 1849. április 10-i váci ütközetet követően történt, hogy az alsóvárosi plébános vendégségbe hívta. A plébániára betoppanva Divéky István és Ehn Bernát káplánokba botlott: „– Fratres, – szólította meg őket kedélyesen, – van-e pálinkátok? – Nincs, de majd kerítek mindjárt, tábornok úr, – felelte Divéky és sietett a parancsnak vett óhajtást teljesíteni.”
Miután a napóleoni háborúkat követő békeidőszakban csak lassan lehetett előrébb jutni a katonai ranglétrán, azt gavallér módjára oldotta meg Kiss Ernő. Előfordult, hogy évente nyolcvanezer forintot költött arra, hogy rangban idősebb tiszttársai nyugdíjazásukat kérjék, s ő a helyükbe léphessen.
Amikor 1845-ben ezredessé avanzsálva átvette a 2. Hannover-huszárezred parancsnokságát, arra is volt gondja, hogy regimentjét új mundérba öltöztesse és a lovak fénymázas lószerszámokat kapjanak. Nem véletlenül nevezték a Hannovereket „csecse” huszároknak.
Fiatal tiszt korában történt, hogy egy alkalommal századparancsnoka több napi szobafogsággal sújtotta egy apróbb vétségért, miközben ő elígérkezett a temesvári bálba. Elöljáróját komoly gondok gyötörték, hiszen tízezer forint hiányzott a századkasszából, s miután ezt Kiss megtudta, ezen összeggel kibélelte parancsnoka szalvétáját, így az alaposan meglepődött, amikor tiszttársaival ebédhez ült: „Midőn a százados kezébe akarja venni a szalvétáját, hogy szétbontsa, egyszerre szemébe tűnik a pénz, és önkéntelenül felkiált: – mi ez? – Oh semmi – felelé Kiss Ernő – az én alázatos kérvényem, melyben azért esedezem, hogy a mai bálba elmehessek.”
Pénzzavarral küzdő tiszttársait kisegítette, mintegy háromszázezer forintot hitelezett számukra elismervény fejében, és még ugyanekkora összeggel tartoztak neki, amelyet nyugta nélkül adott nekik. Közéjük tartozott a hírhedtté vált báró Julius Jacob von Haynau is.
A füredi Anna-bál kapcsán azt tartja a nemzeti emlékezet, hogy 1825-ben itt talált egymásra a fess fiatal tiszt és szentgyörgyi Horváth Krisztina. Ez nem bizonyítható, de tény, hogy 1826 tavaszán tartották eljegyzésüket.
1848 tavaszán tizenkét mázsa asztali ezüstöt ajánlott fel a honvédzászlóaljak megszervezésére, majd 1849 nyarán Haynau tizennégy mázsa ezüstjét kobozta el. A „bresciai hiéna” sajátos módon adta vissza a „perlaszi győzőnek” a kölcsönt, mint ahogy Damjanich ellene való kirohanását sem felejtette el…
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/40. számában.
