A „márványarcú” kultuszminiszter: Berzeviczy Albert
Százhetven évvel ezelőtt, 1853. június 7-én született berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert, a felvidéki származású jeles politikus, író-történetíró és tudományszervező.
Százhetven évvel ezelőtt, 1853. június 7-én született berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert, a felvidéki származású jeles politikus, író-történetíró és tudományszervező.
Az egyik legrégebbi – a 13. századból eredeztetett – magyar nemesi famíliából származó Berzeviczy a régi Sáros vármegyében, Berzevicén látta meg a napvilágot, római katolikus dzsentricsalád sarjaként.
Az édesanyja, Szinyei Merse Amália révén a neves festővel, Szinyei Merse Pállal állt elsőfokú unokatestvéri rokonságban, az édesapja, Berzeviczy Tivadar pedig többek között Sáros vármegye alispánja, valamint 1865 és 1870 között a Deák-párt országgyűlési képviselője volt.
Gimnáziumi tanulmányait Kisszebenben, Lőcsén és Budapesten végezte. Érettségije után a kassai jogakadémián, majd a budapesti egyetemen hallgatott jogot. 1877-ben államtudományi doktorrá avatták, és még ugyanabban az esztendőben feleségül vette Kuzmik Zsófiát. Négy gyermekük született, akik közül azonban csak kettő, Lilian és Edit érte meg a felnőttkort.
1876-tól 1881-ig Berzeviczy a családi hagyományokat követve a vármegyei közigazgatásban vállalt munkát, e mellett – katolikusként – az eperjesi evangélikus jogakadémián oktatott jogtörténetet, nemzetgazdaságtant, továbbá politikatudományt. Apja nyomdokain járva 1881-ben lépett politikai pályára, amikor is az országgyűlési választásokon az eperjesi kerületben szerzett mandátumot, az 1867-es közjogi alapon álló kormányzópárt, a Szabadelvű Párt színeiben. A parlamenti patkóban vívott csatározások során az egyébként is sápatag bőrszínű Berzeviczy rendszerint kimérten, érzelmektől mentesen viselkedett, emiatt kortársai a „márványarcú ember” jelzőt ragasztották rá.
Tanári múltja okán gyorsan a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban helyezkedett el, ahol a tehetségének és a szorgalmának köszönhetően két évtized alatt egyszerű miniszteri tanácsosból egészen a kultuszminiszterségig küzdötte fel magát.
Bár a magyar „kultúrfölény” hívének számított, az oktatáspolitikai elképzelései nem voltak erőszakosan magyarosítók.
Azt viszont vallotta, hogy a soknemzetiségű Magyarországon az állam nyelvének magyarnak kell lennie, és aki a hazai tudományos vagy művészeti életben érvényesülni akar, esetleg az államigazgatásban óhajt elhelyezkedni, annak a saját érdekében valamilyen szinten meg kell tanulnia magyarul. Éppen ezért síkra szállt amellett, hogy az állami népiskolákban a magyar államnyelv oktatása fokozottabban jusson érvényre, és a nemzeti szellemű nevelés minél inkább meghonosodjék.
Kultuszminisztériumi hivatása csúcsára 1903 és 1905 között ért, amikor gróf Tisza István első kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. 1904-ben törvényjavaslatot nyújtott be, amely a nem magyar tannyelvű elemi népiskolák diákjai számára előírta volna, hogy a hatodik évfolyam végeztével az államnyelvet olyan szinten kellene ismerniük, hogy a tanuló „az ő életviszonyainak megfelelően gondolatait magyarul helyesen ki tudja fejezni, továbbá tudjon magyarul folyékonyan olvasni, írni és számolni”.
A jogszabály a Tisza-kabinet bukása nyomán nem emelkedett törvényi erőre, ellenben számos eleme beépült az 1907-es, gróf Apponyi Albert-féle népiskolai rendelkezésekbe.
A minisztersége alatt sokat tett az országos nép-, illetve vándorkönyvtárhálózat fejlesztéséért, a művészeti jellegű közgyűjtemények anyagának gyarapításáért, és szintén a hivatali idejében költözött új székházba az Országos Színművészeti Akadémia, továbbá megkezdődtek a Zeneakadémia máig is álló épületének alapozási munkálatai.
A miniszterségével egy időben a Magyar Tudományos Akadémia kapuja is megnyílt előtte. Az MTA-nak 1904-ben előbb tiszteleti, majd igazgatótanácsi tagja lett, 1905-ben pedig az elnökévé is megválasztották. Ezt a tisztséget 1936 tavaszáig töltötte be, amivel napjainkig ő tekinthető a Tudós Társaság leghosszabb ideig hivatalban lévő első emberének. Mivel 1905-ben a Szabadelvű Párt vereséget szenvedett a választásokon, majd egy év múlva fel is oszlott, a parlamentből kieső Berzeviczy az idejét művészettörténeti és történeti munkák írásának szentelte. Könyveket jelentetett meg egyebek mellett Itália. Úti rajzok és tanulmányok; A cinquecento festészete, szobrászata és művészi ipara; A tájképfestés a XVII. században címen, amelyek mellett Beatrix királyné 1457–1508. Történelmi élet- és korrajz címmel Hunyadi Mátyás királyunk feleségéről olyan alapművet közölt, melyet még a jelenkori történészek is haszonnal forgatnak.
A politikába 1910-ben tért vissza. Alapító névadója lett a Tisza Istvánhoz köthető Nemzeti Munkapártnak, amely az évi országgyűlési választásokon kétharmados győzelmet aratott.
Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök felkérésére elvállalta a kétkamarás parlament képviselőházának házelnöki tisztségét, ugyanakkor 1911 novemberében távozott a posztjáról, mivel helytelenítette az ellenzéki obstrukció erélyes eszközökkel történő letörését.
Innentől fogva a képviselőház különböző bizottságaiban dolgozott mindaddig, amíg 1917-ben IV. Károly király élethossziglan a főrendiház tagjává nevezte ki. A régi Magyarország 1918-as összeomlásának sodrában a főrendiház megszűnt, Berzeviczy pedig a továbbiakban nem vállalt pártpolitikai szerepet. Egy 1924-ben vele készült interjúban mindezt azzal indokolta, hogy a megváltozott viszonyok között nem talált olyan pártra, amely az általa következetesen vallott dualizmus kori konzervatív-liberális eszmeiséggel maradéktalanul összeegyeztethető lett volna.
A közélettől teljesen azonban a két világháború közötti időszakban sem szakadt el. 1927-ben ugyanis az MTA elnökeként tagja lett a főrendiház örökébe szervezett felsőháznak, a nemzetközi színtéren pedig a Nemzetek Szövetségében és az Interparlamentáris Unióban a magyar érdekek képviselője volt. 1921-től 1934-ig vezette az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoportját, ahol a legtöbb esetben a határon túli magyar kisebbségek védelmében, valamint az általános lefegyverzés ügyében szólalt fel. Rendre abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a béke megőrzése érdekében nemcsak az első világháborúból vesztesen kikerült, hanem a győztes államoknak is csökkenteniük kellene a fegyverarzenáljuk mértékét.
A Horthy-korszakban Berzeviczy a honi kulturális élet megkerülhetetlen szereplőjévé lépett elő. Túl azon, hogy ellátta a Magyar Tudományos Akadémia elnöki feladatait, 1923-tól az 1936-ban bekövetkezett haláláig a rangos irodalmi szervezet, a Kisfaludy Társaság élén állt, illetve 1932-től 1936-ig a Magyar Pen Club elnöke is volt. Olaszország szerelmeseként (és mert a trianoni országcsonkítást követően a revíziós igényeink egyik támaszát Rómában látta) szorgalmazta a magyar–olasz kapcsolatok elmélyítését, amelynek szellemében 1920-ban az ő kezdeményezésére alakult meg a Korvin Mátyás Magyar–Olasz Tudományos, Irodalmi, Művészeti és Társadalmi Egyesület, amelyet a haláláig vezetett. A tudományszervezés mellett a tudomány művelését sem hanyagolta el.
A Horthy-érában írt művei közül a legjelentősebbnek kétségkívül az 1922 és 1937 között négy kötetben kiadott (az utolsó ugyanakkor már csak csonkán, posztumusz jelenhetett meg) Az absolutismus kora Magyarországon 1849–1865 bizonyult.
A rendkívül adatgazdag munka meglehetősen sokáig kánonalkotónak számított, és bár napjainkra több állítását is meghaladta a történettudomány, azért mindmáig gyakran hivatkoznak rá a korszakkal foglalkozó történetírók. A könyvsorozat első részéért 1925-ben Akadémiai Nagyjutalomban részesült.
Ám nem ez volt az egyetlen tudományos elismerés, amelyet Berzeviczy akkortájt kiérdemelt. 1930-ban ugyanis Horthy Miklós kormányzó az elsők között adományozott számára Corvin-láncot. Ezt a kitüntetést azok az írók, művészek és tudósok kaphatták meg, akik a magyar művelődés, valamint szellemi élet területén kimagasló eredményeket mutattak fel. S amikor idős korára, illetve erősen romló egészségi állapotára hivatkozva 1936 márciusában leköszönt az MTA éléről, az államfő köszönőlevelet küldött neki, melyben a Tudós Társaság elnökeként három évtizeden át végzett „önzetlen és fáradhatatlan” munkájáért „teljes elismerését” fejezte ki.
Nem sokkal ez után, 1936. március 22-én vasárnap hajnali három órakor Berzeviczy Albert a budapesti otthonában szívbénulás következtében elhunyt. Holttestét a végakarata értelmében az MTA palotájában ravatalozták fel, ahonnan a szülőfalujába, Berzevicére szállították, és végső nyugalomra helyezték.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy amíg lélegzett, a magyar kultúra fáradhatatlan munkása volt,
hiszen a jelenlévők szerint még halálos ágyánál, elcsukló sóhajai között is az alábbiak voltak az utolsó szavai: „magyar… kultúra… tudomány… győzelme… magyar…”.
***
A szerző a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.
Megjelent a Magyar7 hetilap 23. számában.
