A Kordillerák láncai között – Costa Rica (II.) - KÉPEKKEL
A legenda szerint, amikor Isten végzett az ég kékre festésével, akkor a Rio Celestében mosta ki az ecsetjét, ennek köszönhető a folyó türkiz színe. Persze a tudomány erre is talált valami magyarázatot; e szerint a folyó jellegzetes színe a Mie-szórás néven ismert fizikai jelenségnek köszönhető.
A Celeste folyót két színtelen folyó táplálja, a Buenavista és a Sour Creek. A Buenavista nagy koncentrációban tartalmaz kis átmérőjű alumínium-szilikát részecskéket, a Sour Creek pedig a vulkáni tevékenység miatt magas savasságú. Amikor ez a két vízfolyás összekeveredik, és Celeste folyó keletkezik, a pH-csökkenés hatására az alumínium-szilikát részecskék aggregálódnak, és körülbelül 566 nm átmérőjűre nőnek. Ezek a lebegő részecskék Mie-szórást hoznak létre, amely erős türkiz színt ad a folyónak. A Volcan Tenorio Nemzeti Park ékköve kétségkívül a Rio Celeste csodavilága. A park bejáratától 3,5 kilométeres séta vezet addig a pontig, ahol megszületik a Rio Celeste türkizkék vize. Útközben már megcsodálhatjuk a folyó vízesését, ahova meredek lépcsősoron jutunk le, illetve van egy lagúna is, amely szintén fürdésre csábít. Fürdeni itt azonban nem lehetett, így a park kijáratától egy kilométerre, egy hídnál parkolunk le, ahol már jó pár helyi és turista pancsol a Celeste türkiz habjaiban.
A Costa Ricát átszelő Kordillerák tobzódik a természeti csodákban, talán nem véletlenül ragasztották rá az ökoturizmus Mekkája jelzőt. Costa Rica hegységeinek és vulkánjainak kialakulásában a földkéreg két kőzetlemeze, a Karib- és a Kókusz-lemezek mozgásai játszották, illetve játsszák napjainkban is a legfontosabb szerepet. Az észak-amerikai Kordilerrák, illetve a dél-amerikai Andok a közép-amerikai földhídon is folytatódik; ezt vágja ketté a Nicaraguai-árok, melynek legmélyebb részét a Costa Rica északi határán fekvő Nicaraguai-tó tölti ki. Itt egykor tengerszoros volt, ahol még a harmadidőszakban is kapcsolatban állt egymással a Csendes- és az Atlanti-óceán. A Nicaraguai-tó éppen ennek a tengerszorosnak a maradványa, ezt állatvilága is bizonyítja, hisz még édesvízi cápa is úszkál benne. És e mellett tanúskodik a növényzet is: itt húzódik két nagy flóraterület határa. A tótól délre a Kordillerák két párhuzamos vonulata már az Andok előhírnöke, amelynek 3000 méter fölé magasodó csúcsait vulkánok alkotják.
San Jose körül több vulkán is emelkedik, ilyen a Turialba, a Barva, az Irazú vagy a Poás. Közülük utóbbi kettő csúcsrégiója látogatható, így természetesen nem hagyhattuk ki őket, és előzetesen, online jegyet váltottunk. Érdemes minél korábbi időpontot foglalni, mert a felmelegedés miatt dél körül már felhők ülnek a vulkáni kalderákban. Ez a csapadékos évszakban hatványozottan igaz, úgyhogy szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mindkét vulkán kráterének peremén tiszta időben állhattunk. Mondjuk ehhez az is kellett, hogy reggel nyolckor szinte mi voltunk az elsők a belépőkapuknál.
A két vulkán közül az Irazú a magasabb, 3432 méter magasra nőtt, nem is volt egyszerű felkapaszkodni a bérelt autóval a vulkán „szoknyáján”. Az egy kilométeres gyalogtúrával bejárható holdbéli tájon négy csúcskráter látható, egyedül azt sajnáltuk, hogy egyik kráterben sem volt víz.
Voltak viszont prérifarkasok, azaz kojotok, amelyek még inkább bearanyozták a napot. Másnap a Poás volt soron, amely most éppen 2704 méter magas, és két krátertóval is rendelkezik. Közülük a 400 méter átmérőjű Botos-tó hideg, míg az 1320 méter átmérőjű, 300 méter mély Caliente-tó meleg vizű. Utóbbi egyike a világ legsavasabb természetes tavainak, színe önmagáért beszél. Körülbelül egy órán át csodáltuk, és talán estig ott lettünk volna, ha nem várt volna még jó pár csoda a környéken.
Azt mondják, Costa Rica, az ökoturizmus Mekkája: a Földön sehol nincs ekkora koncentrációban természetvédelmi terület. Itt a legnagyobb az adott területre eső biodiverzitás a világon, az ország egyharmada védettség alatt áll.
A vulkánokat, tengerparti élőhelyeket, lagúnákat, trópusi esőerdőket és köderdőket felölelő ökoszisztémák változatosságának köszönhető, hogy a 10 ezer négyzetkilométerre jutó emlős- és madárfajok számában Costa Rica világelső.
Csak összehasonlításképpen: ez 615 fajt jelent, Panamában ez a szám 581, az afrikai listavezető Ruandában 596, míg az USA-ban csupán 104. A változatosság leginkább az ország földrajzi helyzetéből fakad, mert valódi híd szerepet tölt be az észak- és dél-amerikai kontinens között. Mindkét irányból növény- és állatfajok százai lepték el a közép-amerikai földhidat, miközben számos endemikus fajjal is találkozhatunk.
Ami a növényzetet illeti, annak változatosságában a tengerszint feletti magasság, a csapadékos és száraz évszakok ritmusai és a különféle talajtípusok játszották a döntő szerepet. A trópusi esőerdőket egyrészt az erdő különböző függőleges szintjeinek a sokfélesége jellemzi, másrészt az egyes fajok nagy száma, vagyis a nagy biodiverzitás. A sokszor 60 méteres magasságot is meghaladó fák mérete különböző emeletek kialakulásához vezetett: minden szint más élőhelyet jelent az adott fény és nedvességviszonyokhoz alkalmazkodó növénytársulásokkal és a hozzájuk szorosan kapcsolódó jellegzetes állatvilággal. E változatosságot a talajszinttől a tetőig az egyes emeletek tipikus növényeinek szinte végtelen kombinációja magyarázza.
A nemzeti parkok közül a legnagyobb hatást mind közül talán a Rio Celeste és az Arenál vulkán természeti környezete gyakorolta ránk. Az Arenálról tudtuk, hogy el fog varázsolni, ezért ide három éjszakát foglaltunk. Ez a vulkán mindössze 1657 méter magas, de messze kinő környezetéből, már 50 kilométer távolságból látszott, és szinte mágnesként vonzott. Utolsó kitörése 2010-ben volt, nyilván a kráterhez nem is vezet kijelölt turistaösvény. Ellenben a vulkánt szinte körbeölelik a termálhotelek, kalandparkok, turisztikai attrakciók. A pillangóparktól a vadvízi evezésig, a csokoládéfarmtól a függőhídparkig van itt minden, de bennünket leginkább az Arenál bejárható turistaösvényei érdekeltek. Ezek a vulkán nyugati oldalában vannak; itt 18 dollárért cserébe fel lehet menni egy bizonyos pontig, ahonnan elénk tárul az Arenál alatti tó. Az út természetesen az esőerdőn keresztül vezet, így – mivel ide is elsőként értünk – olyan állatokkal találkozhattunk, mint például a dolmányos hangyász vagy a tatu. A belépő érvényes volt egy másik szektorba is, amely az Arenál-tó partjáig vezetett.
Feküdni egy ilyen forró vizes patakban, miközben a parton baziliszkuszok szaladgálnak, a fák között sosem látott madarak cikáznak – talán ez volt ennek az útnak az egyik csúcspontja; és még az sem számított, hogy közben megérkezett a menetrendszerű délutáni zápor.
Egyébként vízesésből annyi van Costa Ricában, hogy helyiként is dicsőségünkre válna, ha egy élet alatt be tudnánk járni az összeset. A Blue Falls környezetében például van vagy 30 zuhatag, mi a legnagyobbat, a Catarata del Torót céloztuk meg, amely 82 méteres magasságával Costa Ricában is csúcstartó. Mindössze 350 lépcsőfokot kellett lesétálni, és máris ott állhattunk a vízesés alján. Az út túloldalán is volt egy vízesés-rendszer, amely három komoly zuhatagból állt. Érdekes, hogy míg a nemzeti parkok állami kézben vannak, a legtöbb ilyen vízesés magánpark. A Blue Falls legszebb látnivalóit például egy holland vállalkozó vette bérbe, és becsületére legyen mondva, volt nála magyar nyelvű tájékoztató is.
Elhagyva az Arenál térségét, még várt ránk a bevezetőben említett csodavilág a Rio Celestével a Rincon de la Vieja Nemzeti Parkban. Erről a parkról azt is érdemes tudni, hogy trópusi nedveserdeiben nyílik Costa Rica nemzeti virága, a guaria morada (bíbor kosbor), amelynek ez a vidék a legnagyobb termőhelye. Aztán innen északnak tartva varázsütésre egy másik világba kerültünk; a nicaraguai határ felé közeledve az aszfaltot felváltották a földutak, a települések egyre szerényebb képet festettek, a bérelt autók eltűntek. A kirakaton túli, vidéki Costa Rica arca azonban ugyanolyan varázslatos, mint maga a kirakat. Szívesen maradtunk volna még itt, de várt ránk a Csendes-óceán partvidéke.
Megjelent a Magyar7 2024/6. számában.
