Costa Rica – A Karib-tenger vonzásában (I.) - KÉPEKKEL
Nehezen szokjuk meg az időeltolódást, így már hajnali ötkor a bungaló melletti függőágyban figyeljük az őserdő élővilágának ébredezését. A bőgőmajmok már éjszaka is koncerteztek, melléjük most felzárkóznak a papagájok is. A kert végében ott a Karib-tenger, amelynek hullámzása szintén aláfestő muzsikául szolgált a trópusi éjszakához. Hét óra felé egy aguti (aranynyúl) is előkerül, majd megjelennek a kolibrik is, hogy nektárt gyűjtsenek a trombita alakú virágokból, amelyek szinte körbeölelik a bungalót.
Ennél idillibb képet nehéz elképzelni, ám mindennek betetőzéseként egy lajhár ereszkedik le a közeli fáról, egészen fejmagasságig, majd a közeli út fölött húzódó villanyvezetéket célozza meg. Mire azon átkel, eltelik vagy 4-5 perc, így van időnk sokféle pózból lefotózni minden ide utazó turista álmát. Még csak három napja vagyunk Costa Ricában, így igazán elégedetten ülhetünk le reggelizni.
Este hétkor szálltunk le, a nap ekkor már sehol nem volt; leginkább azt volt nehéz megszokni az itt töltött három hét során, hogy az Egyenlítő közelségének köszönhetően itt minden évszakban 12 órát van világos: a nap felkel reggel 6-kor, majd este 6 felé búcsút is inthetünk neki. Az autóbérlést már otthon elintéztük, így a reptér melletti telephelyen csak át kellett venni az autót, és máris irány a szállás, amit szintén már otthon lefoglaltunk. Csak az első hét éjszakára foglaltunk előzetesen szállást, hogy minél rugalmasabban tudjunk változtatni az útiterven, ha szükséges. Mivel már otthon letöltöttük Costa Rica offline térképét, így nem volt gond megtalálni az első éjszakául szolgáló kis belvárosi hostelt.
Miután reggel rendeztük a sorokat, körbenéztünk San José belvárosában, ami nem okozott különösebb kulturális sokkot: olyan érzésünk volt, mintha egy spanyol kisvárosban lennénk.
A város az ország közepén, egy aktív vulkánokkal szegélyezett völgymedencében terül el, ami persze nem kockázatmentes. Ezen a termékeny vidéken van a legtöbb kávéültetvény is. Néhány mutatós templomon és a nemzeti színház épületén kívül sok látnivaló nincs San Joséban. Maga a színház anno a kávéexportból származó bevételből épült fel, sőt San José volt a Föld harmadik városa (New York és Párizs után), ahol elektromos hálózatot hoztak létre, ezt is a kávénak köszönhetően.
Amerika felfedezése előtt ez a térség összekötötte az andoki és a közép-amerikai indián magaskultúrákat. A karibi oldalon 1502-ben szállt partra Kolumbusz, míg a csendes-óceáni oldalon 1519-ben jelentek meg az első spanyol hajók. A belső hegyvidéki területet csak 1561-ben hódították meg a spanyolok. Az indián lakosság a hódítók bánásmódja és a járványok miatt szinte teljesen kihalt, így a mai Costa Rica kultúrájára nincs nagy hatással az indián múlt.
A spanyol gyarmati időkben Costa Rica fejlődése alapjaiban különbözött a szomszédjaitól. Míg más gyarmatokon volt bennszülött munkaerő, ennek itt híján voltak, így a telepesek maguk voltak kénytelenek művelni földjeiket. Alávetett mesztic és indián réteg nélkül itt egyfajta paraszti demokrácia alakult ki, ahol nem igazán voltak társadalmi egyenlőtlenségek.
Míg a szomszédos államok véres háborúkat vívtak, Costa Rica története jóval békésebb: az elmúlt 150 évben mindössze két erőszakos időszak volt. Az egyik Federico Tinoco Granados diktatúrája 1917 és 1919 között, őt végül száműzetésbe kényszerítették. A másik egy 44 napos polgárháború 1948-ban. Ekkor José Figueres Ferrer, vitatva az elnökválasztás eredményét, fegyveres lázadást robbantott ki, amit meg is nyert.
A polgárháború után a győztes junta békésen átadta hatalmát az új demokratikus kormánynak, Figueres nemzeti hős lett, majd 1953-ban megnyerte az első demokratikus elnökválasztást. Azóta Costa Ricában béke honol, még katonasága sincs. Őrzi semlegességét, amely azért is fontos, mert ütközőállam a kevésbé békés szomszédjai között. 1987-ben félő volt, hogy a szomszédok konfliktusai átcsapnak Costa Ricába is, ezért békeszerződést kötött Salvadorral, Nicaraguával, Guatemalával és Hondurasszal.
Ennyi Costa Rica története dióhéjban, ideje, hogy elindítsuk kalandtúránkat, amelynek első állomása – ahogyan fentebb már említettük – a Karib-tenger partvidéke volt. Az ország keleti oldala kétszer annyi csapadékhoz jut, mint a csendes-óceáni, így nem csoda, hogy számtalan vízesés közül választhat az utazó, míg megteszi a főváros és a tengerpart közti távolságot.
Kisvártatva Limónnál értük el a Karib-tengert, amely az ország legjelentősebb karibi kikötője. Kifőzde, sajátos közép-amerikai menüvel, bab, rizs, tacos és nachos. A gyümölcsárusok is gyorsan a szívűnkhöz nőttek; a mangó és a papaya mellett eddig sosem látott gyümölcsökkel pakoltuk tele az autó csomagtartóját. Maga a Karib-tenger – például Dominikán vagy Kubában – minden bizonnyal mutatósabb, de persze itt is voltak fehér homokos, pálmafás szakaszok.
A legtöbb turista azonban nem strandolni, hanem a különleges értéket képviselő nemzeti parkok miatt érkezik ide. Limóntól északra van a Vida Silvestre Barra del Colorado és a Tortuguero park. Utóbbi folyók és lagúnák természetes rendszere, ahova csónakkal viszik be a látogatót. Egyben ez az ország egyik legcsapadékosabb területe, változatos fafajokkal, majmokkal, békákkal és – ahogyan a park neve is mutatja – teknősökkel. Costa Ricában a csendes-óceáni és a Karib-tengeri partvidék tengeri teknőseinek valamennyi tojásrakó helye szigorúan védett.
Hasonló tengerparti nemzeti park a Cahuitától délre, a panamai határnál fekvő Manzanillo. Nincs kötelező belépő, mindenki annyit fizet, amennyit gondol. Manzanillo felé már remek pálmafás strandok, hangulatos karibi kisvárosok, látványos hajóroncsok is útba estek, és ha már itt jártunk, átnéztünk Panamába is egy röpke délutánra. Mély benyomásokat nem szereztünk Costa Rica déli szomszédjáról, mindenesetre a szegénység szembetűnő volt.
Visszatérve Cahuitába, még 1-2 napig élveztük a karibi érzést, majd elbúcsúztunk a napi rutint minden reggel becsületesen letudó lajhárunktól, és elindultunk a Kordilerrák felé, ahol újabb kalandok és csodák vártak ránk.
Megjelent a Magyar7 2024/4. számában.
