A kéménd–kőhídgyarmati ütközet
Az 1849. évi tavaszi hadjárat második hadműveleti szakasza Komárom erődjének felmentését célozta. Aulich Lajos vezérőrnagy II. hadteste sikerrel hitette el a Pestre hátrált császáriakkal, hogy velük szemben a magyar fősereg áll, miközben az a valóságban a Duna bal partján nyomult előre és diadalt diadalra halmozott. Ezek sorába tartozott a kéméndi ütközet, amely az elfeledett győzelmeink sorába tartozik.
Április 7-én a gödöllői haditanács meghatározta a további hadműveletek irányát. Kossuth ideáját elvetve nem a főváros, hanem a szorongatott komáromi erőd felmentését tűzte ki célul. Voltaképp az első hadműveleti szakasz sablonját alkalmazták, így Aulich Pest alatt maradt, hogy elhitesse a császáriakkal, velük szemben a honvéd fősereg áll, miközben az valójában a Duna mentén haladva folytatta útját a szorongatott Komárom felé.
Április 10-én Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy erőszakos kémszemlét rendelt el Palota és Cinkota felé, de Aulich megerősített hadteste sikerrel játszotta el a rá osztott szerepet, a herceg határozatlansága pedig menesztését eredményezte. Helyére báró Ludwig von Welden táborszernagy került, akit megérkezéséig a táborszernaggyá előléptetett báró Josip Jelačić helyettesített. Ez a támadó félnek kedvezett, a bán hamarosan délnek vette útját, a többi császári-királyi hadtest pedig a Duna jobb partján nyugat felé indult.
Április 10-én Damjanich János vezérőrnagy sikerrel tört utat Vácnál. A „mesteri óraműbe” azonban porszem került, mert a ködös, esős időben a Klapka György vezérőrnagy I. hadtestéből előreküldött dandár – amelynek feladata volt a város északi kijáratának lezárása – eltévedt. Christian Götz vezérőrnagy csapatai makacs ellenállást tanúsítottak a Gombás-patak barokk kőszentes hídjánál, de a III. hadtest végül kikergette az ellenséget Vácról. Ebben a küzdelemben kapott halálos sebet Götz tábornok. A győzelmi mámorba azonban üröm vegyült: Damjanich irgalmatlanul összeveszett Klapkával.
A magyar fősereg április 18-án partot váltott a megáradt Garamon. Másnap – Görgei Artúr fővezér távollétében – Nagysallónál élete egyik legszebb győzelmét aratta Klapka. Ekkor érkezett meg a debreceni detronizáció híre, amely nem aratott osztatlan sikert a tisztikar soraiban.
Többen is leköszöntek beosztásukból, mint például szeniczei Gáspár András vezérőrnagy, a VII. hadtest parancsnoka. Habár a feldunai hadsereg folytatta menetét Komárom felé, még napokig tartott, amíg a Nagysallónál szétszóródott császári csapatokat teljesen felszámolták.
Április 20-án az I. és a III. hadtest Jászfalu felé vonult, míg a VII. hadtest zöme a Garam mentén a Duna felé. A Garam túlpartján nemes-visi Horváth János alezredes „száguldó különítménye” végezte a biztosítást, mert „fogoly tisztek aztat is beszélték, hogy a Garamnál egy Esztergomtól fölfelé vonulni rendelt segélyhadnak is kellett volna Wohlgemuthhoz csatlakoznia.” Amikor a VII. hadtest Bénybe érkezett, az elővéd jelentette, hogy Kéménden ellenséges hadoszlopot észlelt. Ez volt a báró Ludwig von Wohlegmuth altábornagy tartalékhadtestének támogatására Esztergomból kirendelt, Franz Wyss vezérőrnagy alatti 2500 fős dandár, amelynek nem volt tudomása az előző napi ütközetről és annak kimeneteléről.
Erre a hírre Gáspár András utoljára rántott szablyát és csapatait harcrendbe fejlődtette, és jobbszárnyára állított lovasságát előre küldte. A huszárok Kéménden már csak ellenséges utóvédre akadtak, mert Wyss – köszönhetően Horváth alezredes tüzérségének – elhagyta a települést, de gyalogsága és tüzérsége Kőhídgyarmaton megállva, „erős oszlopokban” újra Kéménd felé nyomult.
„Kéménden túlra érkezve azt tapasztaltuk – áll Gáspár jelentésében –, hogy Párkány felől erős ellenséges tömegek közelednek ide, ezért gyorsan előreküldtünk egy üteget és a megkerülő oszlopot (élén Poeltenberg Ernő huszárezredessel) gyorsabb előnyomulásra utasítottuk. A tüzérség azonnal lőtte az úton jövőket és a hegyszorosban a jobbszárnyunk felé előnyomuló részleget, amely erre Kőhídgyarmat helységen keresztül gyorsan visszavonult és állást foglalt. A megkerülő oszlop ütege erre az időre megérkezett és az oldalakat lőtte, egy másik üteg szintén előrejött és lőtte a csapatokat, amelyek azonban távolabbra húzódtak vissza, és egy óránál tovább ágyútűzzel válaszoltak.
Ezt követően 3 huszárosztályt küldtünk előre Gyarmaton keresztül egy fél tarack-üteggel, és mivel az ellenség elkezdett előrenyomulni, néhány lövéssel visszavetettük. Gyarmatot lovassággal, a Gyarmattól jobbra eső helységet gyalogsággal szálltuk meg. A csapatok már táborban vannak.
Úgy látszik, hogy az ellenség néhány kisebb részleg kivételével teljesen visszahúzódott Párkányba. A hadtestnek az erős ágyútűz ellenére nincs vesztesége” – írja Gáspár András. Más forrás egy sebesült magyar tüzért említ, az „ellenség vesztesége holtakban két fő és egy ló volt, sebesültekből állítólag több tele szekérnyit vittek el.”
Wyss még néhányszor tüzelőállást foglalt, azután Párkányon keresztül visszatért Esztergomba. Csupán két huszárosztály és egy félüteg volt a nyomában, azzal a paranccsal, hogy csak akkor bocsátkozhat harcba, ha a császáriak újból támadnának. A Garam túlpartján viszont a Horváth-hadoszlop addig üldözte, amíg lövegeinek lőtávolán belül volt, majd este Palknál megállt.
A VII. hadtest táborkari főnöke, bibersheimi Zámbelly Lajos alezredes visszaemlékezésében kritizálta felettesét: „Gáspár, minden rábeszélésünk ellenére sem akart tovább előnyomulni, és azt mondta, hogy jobb oldalunk nincs eléggé biztosítva, és hogy a másik két hadtestet megverhetik, azonban mivel csupán egy kis, Komáromot ostromló hadtest állt a Zsitvánál, erre nem lehetett gondolni. Gáspár azonban habozó volt (…)”
Aznap a VII. hadtest parancsnoksága Bényben, alakulatainak nagyobb része Kéménden, lovassága Kőhídgyarmaton éjjelezett. Gáspár parancsot kapott, hogy Esztergom felé hajtson végre erőszakos kémszemlét, ám nem tette. Görgei felelősségre vonta, mire azzal védekezett, hogy holtfáradt embereit kímélni akarta, Horváth alezredes pedig arról tájékoztatta, hogy a császáriak a garamkövesdi hidat elrombolták, kiürítették Párkányt és Esztergomba hátráltak, ahonnan tüzérségük védi a Duna-hidat.
Április 22-én a Sándor-huszárok Kudelkay Ferenc főhadnagy vezette járőre mégis meglepte a császáriak párkányi osztagát, egy tucat foglyot ejtett és felégette a hidat, így Esztergom felől már nem kellett ellenséges támadással számolni.
Aznap Klapka és Damjanich északról feltörte a komáromi ostromzárat, de olyan hírek érkeztek, hogy a császári tartalékhadtest Érsekújvár felé nyomul, ezért Gáspár András Perbetére vonult, hogy hátukat biztosítsa.
A fősereg elérte teljesítőképességének határát, komoly utánpótlási nehézségei adódtak, de április 26-án így is tudott győzedelmeskedni Komáromnál.
A magyar visszaemlékezésekben kéméndi ütközetről lehet olvasni, s így tartja számon hadtörténetírásunk is. A valóságban azonban Kéméndtől délre, Kőhídgyarmat határában zajlott le a két fél közötti tüzérségi párbaj, így pontosabb a kéménd–kőhídgyarmati ütközet megnevezés.
Ezt támasztja alá a Kőhídgyarmaton elhunytak anyakönyvébe Névery Rudolf segédpap által tett, 1849. április 20-i bejegyzés is: „a nagy Kőhidtul kezdve, Fejes dombon, Alájárón, és Kis-Tatán végig a Császári és (a) Magyar hadsereg közt történt ütközetbe elesett egy Császári (Helyesen: tiroli) vadász és egy más gyalog közlegény, amaz Kis-Tatán, ahol el is temettetett, ez pedig Fejes dombon, és eltemettetett a Kőhid Gyarmati temetőbe.
A vitéz magyar hadsereg sértetlenül maradván, folytatja a megfutamodott ellenség nyomozását, a ki számosabb halottjait, és sebesültjeit a két említetteken kívül fölszedvén, magával tovább vivé.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/17. számában.
