A hit, amely újjászületést hoz
A Pozsonyi Egyetemi Kórház Onkohematológiai Klinikájának Csontvelő-transzplantációs Központjában minden nap az élet új esélyéért folyik a küzdelem. Itt dolgozik Mónika, aki közel két évtizede segíti a betegeket a transzplantáció összetett és gyakran félelmetes útján. Ő az, aki eligazít, felkészít és válaszol a kérdésekre, miközben csendes erővel építi a bizalmat, amely a gyógyulás alapja. Az osztályon, ahol a csontvelő-transzplantáció sokszor az utolsó remény, Mónika és a betegek történetei olyan fénnyel ragyognak, amely képes átvilágítani a legsötétebb pillanatokat is.
Az osztály kizárólag csontvelő-transzplantációra specializálódott, főként onkohematológiai betegek kezelésével foglalkozik, akik számára ez az eljárás a gyógyulás kulcsa. A transzplantáció lehet autológ – a beteg saját sejtjeivel –, vagy alogén, amikor a donor testvér vagy idegen.
– Van, akinek heteken belül megtalálják a megfelelő donort, másoknak fél évet is várni kell – mondja Mónika, hangjában nyugodt megértéssel. A nemzetközi regiszter bővülése gyorsította a folyamatot, de a bizonytalanság még így is próbára teszi a betegeket, hiszen a donor bárhol lehet a világban.
A betegek egy teljes hónapot töltenek az osztályon, elszigetelve a külvilágtól.
– jegyzi meg Mónika, de hozzáteszi, hogy ha lenne több hely, egy második osztályt is megtölthetnének, hiszen Szlovákiában egyedül itt végeznek nem rokoni donoros transzplantációkat felnőtteknél. Ez az osztály az új élet lehetőségének a helye.
Mónika szeme felcsillan, amikor egy fiatal lány történetét meséli. Kilenc évvel ezelőtt a lány szervezete már nem reagált semmilyen kezelésre; a betegsége teljesen elnyomta az egészséges vérképzést. Augusztusban hazaküldték, és a család felkészült a legrosszabbra.
– idézi fel Mónika, és a hangjában ott van az a csendes fájdalom, amit a család néma búcsúja hordozott. A szülők úgy döntöttek, hazaviszik a lányt, hogy utolsó napjait otthon, szerettei körében tölthesse. Ám novemberben csoda történt: a lány olyan eredményekkel tért vissza, amelyek lehetővé tették a transzplantációt. A beavatkozás sikerült, és ma már teljes életet él, férjhez is ment. Bár a kemoterápia miatt gyermeke természetes úton nem lehet, a puszta létezése diadal a kilátástalanság felett. A lány később egy segítőcsoport kirándulásán – ahol a betegek egymásból merítenek erőt – elmesélte a történetét. A hite, a természetbe, vagy Istenbe vetett hite segített? Nem tudni. De az biztos, hogy a hit volt az az erő, amelynek segítségével felül tudott kerekedni a betegségén. A lány a kiránduláson úgy beszélt az útjáról, mintha csodáról lenne szó, „kilenc éve nem kellene életben lennem, mégis itt vagyok”, mondta.
A csodák sora itt nem ér véget. Egy férfi páciens a segítőcsoport kirándulásán ismerte meg későbbi feleségét.
A nő egy másik beteget kísért, kapcsolatuk nem azonnal szövődött; egy későbbi telefonbeszélgetés hozta őket össze. Egy év múlva összeházasodtak, és nem sokkal később megszületett a kislányuk, természetes úton, annak ellenére, hogy a transzplantáció után a férfiaknál „a nagykönyv szerint” csak hét év elteltével van minimális esély erre.
– suttogja Mónika, a hangjában ott van a tisztelet az élet kiszámíthatatlan ajándékai iránt.
A nő története is megragadó. Korábban sosem volt szerencséje a szerelemben, és már-már feladta a reményt.
– idézi Mónika a nő félig tréfás, félig komoly fohászát, és egy halvány mosoly játszik az arcán. A kirándulás mindent megváltoztatott, és ma, tíz évvel később, boldog családként élnek. Ez a csoda bizony két ember életét is átformálta.
Mónika munkáját a hit tartja össze. Minden reggel imádkozik, hogy segítséget kapjon a nap feladatainak megoldásához. Amikor új beteghez lép be, erőt kér, hogy a megfelelő szavakat találja meg.
– mondja, és a szavai olyan súllyal csengenek, mint egy fogadalom. A bizalom az, ami összeköti a betegeket és az osztály dolgozóit, és ami átsegíti őket a legnehezebb pillanatokon.
A kórházban van egy kápolna, ahol keddenként és szombatonként tartanak római katolikus misét, de az osztály szigorúan zárt, így a betegek nem látogathatják. A pap azonban bemehet hozzájuk, ha kérik, amit szintén Mónika szervez meg. Sokan nem gyónni hívják, hanem lelki támaszt keresnek.
– jegyzi meg Mónika, és a hangjában ott a megértés, hogy bizony mindenki másképp találja meg a megnyugvást.
Húsvét idején Mónika sokat gondolkodik a betegek és Jézus keresztútja közötti párhuzamon.
– mondja. A transzplantáció előtti út tele van fájdalommal és komplikációkkal, akárcsak Jézusé a kereszttel. A betegek kiszolgáltatottsága néha megalázó számukra, mégis, ahogy Veronika letörölte Jézus arcáról az izzadságot, úgy vannak ott a dolgozók, hogy segítsék őket. A végén pedig ott a feltámadás: a transzplantáció utáni öröm, amikor valaki meggyógyul.
– vallja Mónika. A betegek elkezdenek értékelni mindent, még a legapróbb dolgokat is. Az osztály dolgozói sem maradnak ebben érintetlenek. Látják, mennyire törékeny az emberi élet, és mennyit ér valójában az egészség. Mónika számára a betegek hálája – egy mosoly, egy köszönöm – mindent átértékel.
Amikor minden nehéz, Mónika Istenre bízza a terhet.
– zárja a beszélgetést, és a szavaiban ott van a hit, amely napról napra csodákat teremt az osztályon.
Megjelent a Magyar7 2025/15-16. számában.
