A földre szállt pokol békeidőben – Gorizia és Doberdó magyar emlékei
Az olasz–szlovén határ mentén fekvő kettévágott város, Gorizia sokat szenvedett a nagy háborúban. Az isonzói csaták sora – melyben sok magyar katona vesztette életét – tőle északra és délre, a Doberdó-fennsíkon zajlott.
Itáliába utazva mindig csak elhaladtunk Gorizia mellett, de most úgy döntöttünk, jobban szeretnénk megismerni a várost. A latin, szláv, német kultúra nyomait viselő, a Júlia-Alpok és a Karszt-hegység között fekvő monarchia korabeli települést az osztrák polgárság igen kedvelte szelíd klímája, szép parkjai miatt – szerintem némi túlzással – Görzöt „osztrák Nizzának” nevezték. Az Isonzó-parti várost a második világháború után kettéosztották: Nova Gorica a jelenlegi Szlovéniához tartozik.
A két város 2025-re együtt nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet. Az utcákon, járműveken, prospektusokon kellemes zöld színnel mindenütt a „borderless”, azaz határ nélkül felirat olvasható. „A Főváros szívére”, a Transalpina téren (Trg Evrope) található mozaikra lépve az ember egyik lábával Itáliában, a másikkal Szlovéniában lehet. Az 1906-ban épített állomásépület teraszán kávézva nézhettük a mozaikon fotózkodó emberek sorát.
Magyar vonatkozást kerestünk Gorizia városában is. A Corso Verdi városi parkjánál szemlélhettük meg azt a szökőkutat, amit Gyulai Sámuel gróf, tábornok, területi katonai kormányzó 1875-ben adományozott a városnak. Az évben a város tiszteletbeli polgárává is avatták. 1866-ban Velencéből költözött Goriziába, majd innen Dél-Tirolba, ahol 1886-ban hunyt el. Katonai pályafutása változatos volt. Mantovában ezredesként szolgált, volt Verona főparancsnoka (1847-ben), Radetzky marsall mellett – akit Ausztria megmentőjeként ünnepeltek, s akinek tiszteletére Johann Strauss indulót komponált – öt hónapig küzdött az itáliai függetlenségért harcolók ellen. 1848 decembere után – vélhetően, hogy ne kelljen hazája ellen fordulnia – az itáliai osztrák, majd az erdélyi osztrák haderők legfőbb parancsnoka volt. 1853-ban végleg nyugdíjba vonult. Szökőkútját ma – a kihelyezett szöveg szerint a lelki és mentális szabadság szimbólumaként – ülő műanyag macskák őrzik.
A parktól a piac mellett elhaladva a színházhoz jutottunk, amely előtt egy nagy piros elefánt az épület bejárata felé fordulva, mintegy invitált az előadásokra. Láttunk egy fergeteges produkciót a belül semmitmondó épületben. Négy hölgy, egy zongorista, két hegedűs és egy csellós akrobatamutatványokkal fűszerezett – a népdaltól, a dzsesszen, klezmeren, klasszikus zenén átívelő dallamfüzérrel – teremtett oldott, vastapsos hangulatot.
A város feletti dombon a várkastély zászlóját lobogtatja a szél, az épület uralja a környéket. A falakról jó kilátás nyílik a városra, s az azt körülölelő dombokra. A várfalakon belül a késő gótikus Szentlélek-kápolna a Felsőváros szép építészeti emléke. Sajnos a Kastély városrész Tartományi Múzeumai zárva voltak, így itt nem jutottunk hozzá a világháborús évek magyar emlékeihez.
A Főtér, a Piazza della Vittoria jelentős események tanúja volt. Többek között 1900-ban Ferenc József, 1938-ban Mussolini, 1990-ben II. János Pál pápa látogatta meg. Egy nagy szökőkút mögött emelkedik az osztrák barokk stílusú, 17. századi, jezsuita Szent Ignác-templom. A térről indul a főút, a Via Roma. A várost érintő 20. századi történelmi fordulatokat jelzi nevének változása az idők során: Via della Stazione, Corso Francesco Giuseppe (I. Ferenc József), Vittorio Emanuele III., Ettore Muti, Tito, Fd. Roosevelt, Italia. Ezen az úton vonultak be 1947. szeptember 16-án az olasz csapatok, amikor a város végleg Itáliáé lett.
A Szent Ilairónak és Tazianónak szentelt dóm előtti téren műanyag libák társaságában ejtőzhettünk. A híres etológus, Konrad Lorenz alkotta „bevésődés” fogalom libákkal végzett kísérletei során alakult ki. Itt a kísérő tábla szövege a természeti, kulturális örökségek megőrzésére „futtatta” ki a bevésődés tartalmát. A dómban található az utolsó görzi gróf, Leonardo sírja, őt már a Habsburg-uralom követte. A felállványozott zsinagóga épületének méretei az egykori jelentős zsidó közösségre utaltak. A régi Szent Klára-templom kiállítóhelyen Giuseppe Ungaretti (1888–1970) költőnek, írónak szentelt kiállítást láthattunk. Festmények, filmfelvételek, kortársak vallomásai mutatták be az irodalmárt, és az első világháborúban szolgálatot teljesítő katonát.
Néhányat felkerestünk a város nevezetes épületei közül. Az Attems Petzenstein palotában Andy Warhol kiállításába „botlottunk”. A 17. században, a jezsuiták által kulturális és képzőközpontnak építtetett barokk-rokokó Werdenberg-palota a 18. század közepén gyógyszertárral, orvosi rendelővel bővült, a 19. században császári-királyi főgimnázium volt, manapság könyvtárként szolgál. Luxus szálloda működik a Strassoldo-palotában, ami egykor az egyik legrégebbi friuli család birtokában volt. Nevezetessége, hogy a Bourbon-család az 1830-as francia forradalom után menekülve, Coronini gróf meghívására itt talált menedéket. A palota előtti tér színes galambjai egy fészket jelképeznek, remélve, hogy Európa egyszer mindenki fészke lesz.
X. Károly, az utolsó Bourbon francia király és hozzátartozói hamvai a Castagnavizza (Kostanjevica) kolostor kriptájában nyugszanak. Goriziai szállásunk udvaráról, a határon áttekintve láttuk a tőlünk pár száz méterre fekvő, dombon magasodó szent helyet. Gorizia-Görz, s környéke jelentős események színtere volt a nagy háborúban. Olaszország felrúgta 1915 áprilisában a monarchiával kötött szövetségesi szerződését. Az antanthatalmakkal megegyezett, hogy Görz városáért cserébe megtámadja a központi hatalmakat. Annak idején a magyar közvélemény nemigen fogadta el az olaszok pálfordulását. Ezt érzékelteti Babits Mihály Itália című írásának részlete: „Éreztük az első pillanattól, és nem akartuk hinni az utolsóig… ’Nem’ – mondtuk – ’nem lehet: ez ártatlan felhő; üres, mindjárt megy tovább… Boldog szép tájék az: nem jön onnan eső!’ Micsoda csalódás volt – az olasz háború!”
1915 júniusában elkezdődött az úgynevezett isonzói csaták sora, 1917 novemberéig támadták itt egymást az osztrák–magyar és olasz csapatok; váltakozó szerencsével, a karsztvidék keménységébe fúrva, robbantva lövészárkaikat, kavernáikat. Végül a caporettói áttörés során a németekkel megerősített osztrák erők törték át a frontvonalat. A Goriziától északra fekvő San Gabriel-hegy körüli csatákról részletesen ír Hemingway a Búcsú a fegyverektől című regényében. Az író ténylegesen részt vett – az olasz hadsereg egészségügyis tagjaként – a harcokban. Pogány József: A földreszállt pokol című írásából idézek: „Az olasz hadvezetés halálra ítélte Görzöt, és a halálbüntetést három napos kínzással végre is hajtotta. Görz, a régi, szép, kedves és idilli Görz, nincs többé. Helyén ma romhalmaz áll, és lakói ma szerteszórt földönfutók…” Az évekig tartó állóháború, a több százezer magyar katona életét követelő harcok értelmetlenségének, érzékletes leírását adja Zalka Máté: Doberdo című regénye. A szerző maga is harcolt, így hitelesnek tűnnek a szereplők szájába adott mondatok: „A vezérkarok és az államférfiak elszámították magukat. Gyors, mozgó háborút ígértek és ahelyett itt ülünk ezekben a kőbe, földbe, vérbe és agyvelőbe ásott, átkozott árkokban és drótháló helyett idegeinket feszítjük az árkaink előtt húzódó akadályok cölöpeire.”
Az embert próbáló körülmények között dalok is születtek, a legismertebb szövege: „Kimegyek a doberdói harctérre, / feltekintek a csillagos nagy égre. / Csillagos ég, merre van a magyar hazám, / merre sirat engem az édesanyám?” Nemcsak a magyar szívből fakadtak könnyes-bús szavak, az olasz katonák is énekeltek: „Ó, olasz vérrel áztatott / San Michele-hegy! / Hányszor kíséreltük meg, / mindhiába, elfoglalni Goriziát.”
Ezen a Goriziától délre fekvő doberdói tájon sok hely őrzi az elesett magyar katonák emlékét. Kratochvil Károly a stratégiailag fontos Monte San Michelét védő nagyváradi 4. gyalogezred parancsnoka volt, elesett honvédeinek kőgúlákat emeltetett. Megrendülten álltunk meg a Doberdói-fennsíkon lévő előtt. Szívszorító volt elképzelni az embertelen körülményeket, amint Lukachich Géza parancsnok barlangját láttuk, ahogyan a víztől csöpögő kavernákat jártuk. Megdöbbenve olvastam a múzeumban Sinkovics Ambrus 1915. június 16-án kelt sorait: „Ezen a reggelen olasz ágyútűzre ébredtünk. Egyik lövés a másikat követte folytonosan és nagy meleget okozott! Két napja nem volt vizünk. Szomorúan, égve a szomjúságtól, menedéket kerestünk a fullasztó hőségtől a sziklák között...”
Piknikbe botlottunk San Martino del Carso falu kicsiny háborús múzeumánál, ahol Márton Áron püspök emlékét is őrzik. Az erdélyi püspök a temesvári 61. gyalogezred katonájaként harcolt, s többször meg is sebesült. A vasárnap délelőttönként összegyűlő hagyományőrzők minket is meginvitáltak egy kis itókára, szalámira. De fontosabb volt, hogy megmutatták az egykori Diendorfer Miksa Ágoston (később Dombay) tábornokról elnevezett lövészárkot. A már említett Giuseppe Ungaretti írta 1916-ban a faluról: „Ezekből a házakból / nem maradt meg egyéb / mint néhány / falszilánk / Olyan sokakból / akik velem egy úton jártak / nem maradt / még ennyi sem…” (Képes Géza fordítása).
A Magyar Kápolnát Visintini apró falujában IV. Károly kezdeményezésére kezdték el építeni 1918-ban. Viszontagságos sorsa 2009-ben ért véget. 2022-ben új harangot is szenteltek benne. Örömmel láttuk, hogy sok piros-fehér-zöld színű szalagot lengetett ajtaja vasrácsán a szél.
A Goriziához tartozó Oslaviában 1938-ban készült el az az emlékmű, ahová a környező kis falvak temetőiből több mint 57 ezer olasz és 540 osztrák–magyar katona maradványait gyűjtötték össze. A kiállított ágyúk egyikének felirata: Magyar agyuguar (ágyúgyár) 149/13, osztrák–magyar gyártmány, 1917. A legmonumentálisabb emlékhely: Fogliano Redipuglia „egekbe vezető” lépcsősora. S lehetne folytatni a sort, de ennyi látványtól is megrendülten távozik az ember. Burns: Az emberirtást gyűlölöm című versének soraival zárom írásomat: „Legfőbb üdvöm, ha béke van, / s bőségben él a nemzet. / Húszat öljek le egymagam? / Dicsőbb, ha egyet nemzek.”
