80 éve történt a történelem legsúlyosabb vízi katasztrófája
Nyolcvan éve, 1945. január 30-án süllyesztette el egy szovjet tengeralattjáró a Balti-tengeren a többségében második világháborús menekülteket szállító Wilhelm Gustloff német utasszállító hajót. A jeges hullámokban kilencezernél több ember lelte halálát, ez a történelem legtöbb áldozatot követelő hajókatasztrófája, amely mellett még a Titanic balesete is eltörpül. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga:
Az 1937-ben vízre bocsátott, 208 méter hosszú, 24 méter széles, 26 ezer bruttó regisztertonnás kirándulóhajó a svájci nemzetiszocialisták 1936-ban meggyilkolt vezetőjéről, Wilhelm Gustloffról kapta a nevét. A kilencemeletes hajó négy, összességében 9500 lóerős motorjának köszönhetően 15,5 csomós (29 kilométeres) óránkénti sebességre volt képes. Kezdetben a nemzetiszocialista szabadidő-mozgalom üdülőhajójaként szolgált, az 1465 utas kényelméről 417 fős személyzet gondoskodott.
A második világháború kitörése után kórházhajóvá alakították át, 1940 novemberétől Danzig (ma Gdansk, Lengyelország) kikötőjében horgonyzott, fedélzetén rendezték be a 2. tengeralattjáró tanhadosztály kiképző központját.
A Wilhelm Gustloffot 1945. január végén állították újra szolgálatba, hogy részt vegyen a Hannibál hadműveletben, melynek során a közeledő Vörös Hadsereg elől Kelet-Poroszországból Németországba szállították a német csapatokat és a német lakosságot. A történelem legnagyobb vízi mentőakciója során két és félmillió embert menekítettek ki, közülük 30 ezren haltak meg, eközben a szárazföldön menekülők közül a kegyetlen télben minden hatodik ember életét vesztette.
A folyosókon szinte lépni nem lehetett, mindent betöltött az emberi vizelet és a sebesültek bűze. A mindössze egy torpedónaszád által kísért Wilhelm Gustloff (a vele együtt induló, szintén menekülteket szállító Hansa műszaki gondjai miatt lemaradt) hóviharba került, ágyúi és a torpedókat észlelő rendszerei befagytak. Nem sokkal később rádióüzenetet kaptak, hogy német aknamentesítő konvoj közeledik, és az ütközés elkerülése érdekében Friedrich Petersen kapitány felkapcsoltatta a navigációs fényeket. A védtelen óceánjárót ezt követően észlelte az S-13 jelzésű, járőröző szovjet tengeralattjáró. Alekszandr Ivanovics Marinyeszko kapitány két órán át követte a Wilhelm Gustloffot, majd este 9 óra 8 perckor kiadta a tűzparancsot.
A hajóra négy torpedót lőttek ki, ezek közül az első, amelyre a "Sztálinért" szavakat vésték, meghibásodott, de a másik három ("A hazáért", "A szovjet népért" és "Leningrádért" felirattal) célba talált, az egyik egyenesen a gépházba csapódott. A hajón azonnal kitört a pánik. A kapitány kiadta a parancsot a mentőcsónakok leeresztésére, de a rettenetes hidegben a csörlők befagytak, így csak kézi erővel tudtak néhányat vízre bocsátani - de ha az összes mentőcsónakot sikerül lebocsátani és mind meg is telik, akkor is több ezren maradtak volna hátra a fedélzeten.
A hajó fél óra múlva az oldalára dőlt, nem sokkal később egy robbanás kíséretében elsüllyedt.
A rádiós az SOS jelzést még le tudta adni, de csak a vészadóval, így azt csak a kísérő Löwe torpedóhajó észlelte és adta tovább, a késedelem számos emberéletbe került.
A hajót elsüllyesztő Marinyeszko kapitány február 9-én a General von Steuben kórházhajót torpedózta meg, ezúttal több mint négyezer menekült halálát okozva. Bár a szovjet propaganda szerint "hitleristák" ezreivel végzett, alkoholproblémái és fegyelmezetlensége miatt a Szovjetunió Hőse címet nem kapta meg, sőt lefokozták és leszerelték, néhány évre munkatáborba is került. Csak 1963-ban, néhány héttel halála előtt kapta vissza rangját és nyugdíját, majd 1990-ben, közvetlenül a Szovjetunió szétesése előtt posztumusz a Szovjetunió Hőse címet is odaítélték neki, sőt ma nevét viseli az orosz tengeralattjáró haderőnem szentpétervári múzeuma, Kalinyingrádban emlékműve áll.
A Wilhelm Gustloff elsüllyesztését hallgatás övezte, az összeomló Harmadik Birodalomban nem tudósítottak a rossz hírről, de a Szovjetunióban sem írták meg. A következő évtizedekben a szovjetek nem akarták bolygatni a több ezer ártatlan civil halálát követelő esetet, de a háborút kirobbantó, bűntudattól gyötört németek sem hozták szóba. A vita máig tart arról, hogy háborús bűncselekmény történt-e, avagy a háborúkkal óhatatlanul együtt járó szörnyű tragédia.
Vélhetőleg inkább az utóbbi: a szovjet kapitány nem tudhatta egyértelműen, hogy a vöröskeresztes jelzést nem használó hajó sebesülteket és civileket szállít.
Katonaként azt kellett feltételeznie, hogy a fedélzeten visszavonuló katonák tartózkodnak, akik fenyegetést jelentenek a hazájára, ezért adta ki a tűzparancsot. A lengyel felségvizeken, 42 méter mélységben fekvő roncsot, sok ezer áldozat sírját hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították. A lengyel parti őrség búvárai 1979-ben találták meg a hajó harangját, amely a gdanski második világháborús múzeumban látható. A tragédia csak a német újraegyesítés után került a köztudatba, 2002-ben a Nobel-díjas német író, Günter Grass dolgozta fel Ráklépésben című regényében, majd 2008-ban a ZDF televízió doku-játékfilmet forgatott róla.
