1938. november 2. – feltámadás Halottak Napján
A négy európai nagyhatalom (a Német Birodalom, az Egyesült Királyság, Franciaország és az Olasz Királyság) müncheni konferenciája 1938. szeptember 29-én és 30-án etnikai alapon rendezte a cseh-és morvaországi németek ügyét, azaz a határmenti német többségű területeket egyszerűen Németországhoz csatolta. Úgy tűnt, hogy ezzel az aktussal a csehszlovákiai németség helyzete véglegesen megoldódott.
A magyar és a lengyel kormány abban reménykedett, hogy Münchenben a szudétanémet kérdéssel párhuzamosan a köztársaság magyar és lengyel kisebbségeinek ügyét is rendezik, méghozzá egységes elvek alapján. Ez azt jelentette volna, hogy Magyarország és Lengyelország is automatikusan megkapja a csehszlovák uralom alatt álló magyar, illetve lengyel többségű területeket. Ezek a remények azonban alaptalanoknak bizonyultak. Az ő igényeikről csak az egyezmény egyik kiegészítő nyilatkozata emlékezett meg. „A négy hatalom kormányfői kijelentik – mondta ki az említett nyilatkozat –, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.”
Ilyen előzmények után ült le Komáromban a tárgyalóasztalhoz a csehszlovák és a magyar küldöttség, hogy rendezzék a felvidéki magyarság sorsát, szigorúan a Münchenben alkalmazott elvek alapján. A tárgyalások október 9-én este 19 órakor kezdődtek.
A csehszlovák – mindazonáltal csakis szlovákokból álló – küldöttséget Jozef Tiso, az autonóm szlovák kormány két nappal azelőtt kinevezett miniszterelnöke vezette, a magyart pedig Kánya Kálmán, az ország tapasztalt külügyminisztere.
Az előző napon, október 8-án a magyar minisztertanácsi értekezlet megtette az utolsó előkészületi lépéseket a tárgyalások sikeres lefolytatására, illetve még egyszer számba vette a várható fejleményeket és eredményeket. Imrédy Béla miniszterelnök ismételten kifejtette a müncheni elvek lényegét: „a négyhatalmi konferencia álláspontja értelmében mi nem történelmi, hanem etnikai alapon követelhetünk vissza területeket Csehszlovákiától.” A miniszterelnök az etnikai revízióra vonatkozó kijelentéseit Kánya külügyminiszter is megerősítette: „Követeljük, miként a németek az 1910. évi magyar népszámlálás adatainak tekintetbe vételét.”
Az október 9-én elkezdett komáromi tárgyalások azonban október 13-án eredménytelenül végződtek.
Mindenképpen fel kell rá hívnunk a figyelmet, hogy szlovák politikai körökben szinte megkönnyebbüléssel vették tudomásul a tárgyalások megszakadását. Mind a politikai vezetők, mind a szélesebb szlovák közvélemény bizakodóan várta egy esetleges nemzetközi döntőbírói határozat kimondását, abban a reményben, hogy a németek megbízható védelmezői lesznek a szlovák érdekeknek a magyarokkal szemben. „A szlovákok hangulata bizakodó” – jelentette a pozsonyi magyar konzul Budapestre október 15-én. Petravich Gyula konzul azt is tudni vélte, hogy Ferdinand Ďurčanský, a szlovák autonóm kormány miniszterelnökhelyettese állítólag Berlinben már meg is állapodott a németekkel egy önálló, Prágától teljesen független szlovák állam kikiáltásában, amely német nemzetiszocialista mintára rendezkednék be, és Németország védnökségét élvezné.
A kétoldalú tárgyalások megszakadása után gróf Esterházy János többek között a következőket nyilatkozta a sajtónak: „A szlovákiai magyarság a legnagyobb örömmel tekintett a komáromi tárgyalások elé, mert meg volt győződve arról, hogy a müncheni egyezmény alapján sikerül az igazságnak érvényt szerezni s a többségben lévő magyar területeket visszacsatolni Magyarországhoz.” Utalt rá, hogy ő és Jaross Andor még a tárgyalás előtt kapcsolatba léptek a magyar delegációval, és olyan benyomást szereztek, amelyek alapján megnyugvással állapították meg: A komáromi tárgyalások minden bizonnyal eredményesek lesznek, elvégre a magyar fél követelései minden vonatkozásban összhangban vannak a müncheni elvekkel. De nem így történt. „Nagy volt a csalódásunk – fejtegette a továbbiakban Esterházy –, amikor arról értesültünk, hogy a cseh-szlovák delegáció a jogos magyar követelésekkel szemben teljesen elfogadhatatlan ellenjavaslatokkal jött, amelyeknek első fázisa egy, a mai határok között biztosítandó autonómia lett volna, majd pedig teljesen jelentéktelen határkiigazításokat tartalmazott.” Természetesen ez a megoldás elfogadhatatlan minden magyar ember számára, és nincs is összhangban a müncheni elvekkel, folytatta Esterházy, de arra is mindjárt felhívta a figyelmet: senki ne csüggedjen el, „mert az igazság győzelme már nem késhet”.
A komáromi tárgyalások megszakadása után a csehszlovák–magyar országhatár módosítását érintő vita már teljes súlyosságával nemzetközi üggyé terebélyesedett.
Bár a magyar vezetés szerencsésebb megoldásnak tartotta volna, ha a két szomszédos állam kölcsönös megegyezéssel oldja meg a felmerülő problémákat – akár nemzetközileg ellenőrzött népszavazás útján –, a Csehszlovákiát képviselő szlovák tárgyalófélben erre nem volt meg a megfelelő fogadókészség.
Évek múltán ezt Horthy Miklós kormányzó is sajnálatosnak nevezte emlékirataiban. „Szívesebben vettük volna, ha szomszédunkkal egymás közt oldhatjuk meg a kérdést. Mivelhogy azonban Tiso a prágai kormány nevében ahhoz ragaszkodott, hogy a vitát Németország és Olaszország döntése alá bocsássuk, javaslatához végül is hozzájárultunk” – emlékezett vissza a száműzetésben élő kormányzó az 1938 októberében lezajlott csehszlovák–magyar kétoldalú tárgyalásokra.
A magyar kormány természetesen kezdetben mind a négy müncheni nagyhatalom közreműködésével számolt a csehszlovák–magyar területi vita eldöntésében. A komáromi tárgyalások megszakadása után haladéktalanul tájékoztatta mind a négy érintett európai nagyhatalom kormányát a fejleményekről, és támogatásukat kérte az igazságos, véglegesnek szánt megoldás kivitelezésében. Franciaország és Anglia ekkor azonban már nem tanúsítottak kellő érdeklődést a közép-európai területi problémák iránt, és azok megoldását előnyösebbnek látták átengedni a térségben közvetlenül érdekelt Németországnak és Olaszországnak.
Ilyen előzmények után ültek össze 1938. november 2-án Bécsben a Belvedere-palotában Németország, Olaszország, Csehszlovákia és Magyarország külügyminiszterei. Az ülést – mintegy a házigazda jogán – Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter nyitotta meg, többek között a következő protokolláris szavakkal:
„A mi feladatunk ma az, hogy néprajzi alapon állapítsuk meg a végleges határvonalat Magyarország és Csehszlovákia között, és megoldást találjunk az ezzel kapcsolatos kérdésekre.”
E bevezető szavak után felkérte a magyar és a csehszlovák külügyminisztereket, hogy röviden újból fejtsék ki álláspontjukat a kérdéssel kapcsolatban, miközben azt is hangsúlyozta, hogy a döntést mind a magyar, mind a csehszlovák kormány köteles elfogadni. Ez a csehszlovák–magyar vita azonban valójában már csak formális volt, elvégre az új határvonalban Ribbentrop és Gian Galeazzo Ciano október 28-ai római találkozójukon már megállapodtak.
Az ülést délután 14 órakor felfüggesztették. Délután 16 óra 30 perckor Ribbentrop és Ciano összeültek még egy rövid megbeszélésre, amelynek eredményeképpen megfogalmazták a döntőbírói határozat jegyzőkönyvét, az ítélet szövegét, valamint berajzolták a térképbe az új határvonalakat. Az esti órákban került sor az ítélet hivatalos kihirdetésére.
A budapesti rádióban november 2-án este 21 óra 20 perckor Imrédy Béla miniszterelnök jelentette be a döntőbírói határozat megszületésének tényét, valamint vázlatosan ismertette annak mértékét. „Magyar Testvéreim! A döntés megtörtént” – közölte a rádióhallgatókkal és minden magyar emberrel a miniszterelnök. Meghatódva olvasta a csonka hazához visszatérő városok neveit a következő sorrendben:
„Komárom, Galánta, Érsekújvár, Léva, Losonc, Fülek, Rimaszombat, Rozsnyó, Jolsva, Beregszász, Munkács, Ungvár, Kassa ismét magyar.”
A miniszterelnök az egész nemzet örömének adott hangot következő szavaival: „Minden magyar ujjong, amikor a hazájába visszatérő drága testvéreinket újból odahaza üdvözölhetjük, akik húsz éven keresztül küzdöttek magyarságukért és a jövőben velünk együtt fognak dolgozni és küzdeni a szebb magyar jövőért. (…) A magyar haza nagyobb lett. Húsz esztendő után végre ez az első magyar nap amikor a magyar nép örvendhet és hálát adhat a gondviselésnek. Töltsön el bennünket a bizakodás, mert ahol erő és akarat találkoznak, ott el kell jönnie a nagy feltámadásnak!”
Ami pedig a bécsi nemzetközi döntőbírói határozat megalapozottságát és jogszerűségét illeti, a kép akkor világos és félreérthetetlen volt.
Magyarországnak a nemzetiségi elv alapján támasztott területi igényeit Csehszlovákiával szemben 1938 őszén valamennyi európai nagyhatalom indokoltnak tartotta, sőt a Szovjetunió is jogosnak ismerte el.
Chamberlain angol miniszterelnök például a londoni törvényhozás alsóházában két alkalommal is úgy nyilatkozott, hogy „a bécsi döntést, mely a müncheni megállapodásnak teljesen megfelel, az angol kormány jogérvényesnek elismeri, és ezért semminemű külön megállapodás az angol kormány részéről e kérdésben nem szükséges”.
A háború kitörése, lefolyása és főleg annak végeredménye azonban a győztesek szemében elrontották e békés, néprajzi alapon végrehajtott revízió hitelét. Ez azonban nem változtat a tényen: az 1938. év őszén a legszebb magyar remények szökkentek szárba, teljes jogszerűséggel és békés eszközökkel, az európai nagyhatalmak támogató egyetértésével.
