Van pecsét, amely a szívben marad – Kisboldogasszony-búcsú Tallóson
Egy zarándoklat nem csak a megtett út. Találkozás, kérés, hála és sokszor egy nehéz élethelyzet csendes odatétele. Összefog a közösség, ha elered az eső, van aki egy esernyőt nyújt feléd, míg mások egy pohár vízzel vagy kinyújtott karral segítenek. Ha szeretnél, van kihez szólni, de ugyanúgy megélhető a belső csendben megtett út is. Erről szól minden évben a tallósi Kisboldogasszony-búcsúra megtett zarándoklat.
Van pecsét, amely a zarándoklevélre kerül, és van egy másik, amelyet az ember magával visz a szívében. Erről beszélt Jozef Haľko segédpüspök a tallósi Kisboldogasszony-búcsún, ahová szeptember 5-én ismét gyalogosan, kerékpárral és autókkal érkeztek a hívek. A több mint százéves lourdes-i barlangnál bemutatott szentmise és az utána következő szeretetvendégség idén is összehozta a mátyusföldi és a csallóközi, valamint a távolabbi régiókból érkező híveket Szűz Mária dicsérete jegyében.
A pozsonyvezekényi és a tallósi templomokban már kora reggel gyülekeztek a hívek a szentgyónás lehetőségére. Kilenc órakor Pozsonyvezekényről indult zarándoklat Tallósra. A Kisboldogasszony hintót egy közel hatvan fős menet kísérte. A zarándoklat ideje alatt a zarándoklat szervezői, a pozsonyvezekényi önkéntes tűzoltók, önkormányzati tagok és önkéntesek kísérték a menetet, és biztosították annak gördülékeny haladását a forgalmas főúton. A menethez útközben is többen csatlakoztak, és mikor eleredt az eső, a közösség egyként fogott össze – befutottak a házakba az emberek, és hozták az esernyőket. Az időjárás végül aztán kegyesre fordult, a szentmise alatt már csak pár csepp eső hullott a hívekre. A zarándoklaton az otthont adó tallósiakon és vezekényieken kívül a hidaskürtiek, felsőszeliek, jánosházaiak, nagyfödémesiek és többek között a Via Mariae Polgári Társulás zarándokai is részt vettek.
A vezekényi zarándoklat a tallósi templomba érkezett meg, ahol közös imádság után az atyákkal, az egyházi kísérőkkel együtt indult a bővített menet a tallósi temetőben található lourdes-i barlanghoz, a Mária-kegyhelyhez. A gyaloglásnak ideje van. Időt ad az imára, a csendre, a beszélgetésre, és arra is, hogy az ember végiggondolja, mit hozott magával.
Pontosan ebből indult ki homíliájában Jozef Haľko segédpüspök is. Saját, compostela-i zarándokélményét felidézve beszélt arról a pillanatról, amikor a hosszú út végén a zarándok megkapja az út teljesítését igazoló pecsétet. A papír megváltozik tőle - a pecsét belenyomódik, nyomot hagy rajta. De Haľko szerint éppen ekkor következik a sokkal fontosabb kérdés: mi nyomódott bele közben az ember szívébe? A püspök egy Jézus-szobor képét idézte fel, amelyen Krisztus a saját szívére mutat. A zarándok útlevele megkaphatja az utolsó hivatalos pecsétet, az ember azonban nem azért indul útnak, hogy egy papírral térjen haza. A valódi kérdés az, mi marad benne abból, amit átélt.
„Ez zarándoklat, nem turistáskodás. A turista meg akarja ismerni a világot. A zarándok a világ által akarja megismerni azt a világot, ahová egyszer, reméljük, mindnyájan eljutunk”
– fogalmazott Haľko. A gondolat különös súlyt kapott Tallóson.
A zarándokok ugyan nem száz kilométereket tettek meg, de a lényeg nem is a távolságban rejlik. Haľko arról is beszélt, hogy a zarándoklatban egyszer eljön az a pont, amikor elfárad az ember. Amikor már csak néhány métert kellene megtenni, mégis nehézzé válik minden lépés. Ilyenkor számít, hogy vannak mellette mások. Az ember továbbmegy, mert együtt mennek.
– mondta szentmiséjében a segédpüspök. Kisboldogasszony ünnepén Haľko természetesen Máriáról is beszélt, de nem valamiféle távoli, érinthetetlen alakot állított a hívek elé. A kánai menyegző evangéliumi történetéből Mária egyik legegyszerűbb mondatát emelte ki: „Tegyetek meg mindent, amit a fiam mond nektek.”
A püspök szerint ebben szinte minden benne van. Mária észrevette, hogy elfogyott a bor. Észrevette a hiányt. Nem magyarázta túl, nem ő akarta megoldani a helyzetet, hanem Krisztus felé fordította az embereket. Haľko ezt a hétköznapokra fordította le. Arra az életre, amely nagyrészt nem rendkívüli pillanatokból, hanem kis lépésekből, hétköznapi kötelességekből, kapcsolatainkból, fáradtságból és újrakezdésekből áll. Sokszor éppen ezek tűnnek jelentéktelennek – mint a kánai menyegzőn a korsókba hordott víz. Mégis ezeket kell újra és újra megtölteni.
A napi evangélium hosszú nemzetségtáblája első hallásra talán távolinak tűnhetett. Haľko azonban éppen ebben talált egy másik fontos üzenetet. A sok név mögött egy-egy valóságos ember élete húzódott meg. Kapcsolatok, örömök, bukások, bűnök, megszentelődés, rövid és hosszú életek. Szentek és bűnösök.
A segédpüspök korábbi zarándokútjáról olyan embereket is felidézett, akik nem tartották magukat hívőnek, mégis végigjárták az utat, mások kételkedtek, mégis mentek tovább. És voltak, akik mély hittel, örömmel élték meg a mindennapi imádságot. Számára éppen ez mutatta meg az egyház egyetemességét, mindenkit meghív, mindenkit átölel, és mindenkinek felkínálja az új élet lehetőségét.
A szentmise legerősebb gondolata végül visszatért a zarándoklat kezdetén felidézett pecséthez. Haľko az Eucharisztiáról beszélt. Arról az egyszerű „ámenről”, amelyet az ember talán sok százszor kimond élete során, mégsem kellene soha rutinná válnia. Mert minden egyes alkalom más élethelyzetben találja meg az embert.
Kiss Róbert kanonokot éppen ennek az édesanyának a magatartása érintette meg a történetben.
„Az édesanya szeretete nem hagyta, hogy megálljon. A Jóistenhez fordult segítségért, mert tudta, hogy ő segíthet. Elfogadta a nehézséget, de nem törődött bele” – fogalmazott Kiss Róbert. A kanonok ebben a mindennapi keresztény élet egyik fontos magatartását látja. Vannak dolgok, amelyeket el kell fogadnunk. De az elfogadás nem ugyanaz, mint a beletörődés.
„Amit lehet, azon változtatunk, és mindig keressük a megoldást. A Jóisten ezt akarja tőlünk, hogy ne álljunk meg. Ez a küzdelmes élet: az ember küzd, és bízva bízik. Sok mindenre van megoldás, ha az ember cselekvő szeretettel éli az életét” – összegezte Kiss Róbert.
A barlang környezetében elhelyezett hálatáblák ennek a személyes történetnek a nyomai. A korábbi években a helyiek arról is beszámoltak, hogy egykor mankót találtak a barlangnál, amelyet a hagyomány egy gyógyulás emlékeként őriz. A tallósi kegyhelyet Ján Orosch nagyszombati érsek 2015. szeptember 5-én az egyházmegye nemzetiségtől független búcsújáróhelyévé nyilvánította; a hagyományos zarándoklat időpontja Szűz Mária születésének ünnepéhez legközelebb eső szombat.
A szentmisével ugyanakkor nem ért véget a tallósi kisbúcsú. A hívek ezután a plébánia udvarára vonultak, ahol szeretetvendégség várta őket. A hosszú ima után beszélgetések kezdődtek, találkoztak egymással azok, akik talán más-más faluból indultak útnak, de ugyanoda érkeztek meg. Ez is hozzátartozik a búcsúhoz. A templomi csend, a gyaloglás, a közös ének és ima mellett az is, hogy az emberek leülnek egymás mellé.
