Vállalni kell a küldetést! - nagyinterjú Zsidó János atyával
Zsidó Jánost, a népszerű és nagy tudású katolikus lelkipásztort állomáshelyén, a csallóközi Nyékvárkonyban kerestük fel, hogy a közelgő húsvét kapcsán magáról az ünnepről, illetve tanulságairól kérdezzük. De szóba került a kereszténység és a hitbéli buzgalom kérdése, akárcsak a nemrégiben átvett Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetés is.
Esperes úr, egyes országokban megnőtt a húsvét társadalmi súlya a keresztény ünnepek között. Ön az utóbbi évek tapasztalata alapján hogyan látja, nálunk is utolérte már a karácsonyt?
Nem, a karácsony egy nagyon kedves, családias ünnep, az ajándékozás ünnepe is, amelyet nagy készülődés előz meg, akár az üzletekben, de otthonainkban is. Ezért a karácsony a kedvesebb.
Ez viszont a szenvedés ünnepe, és nehéz az embereket ráhangolni arra, hogy a szenvedésnek is, mint ahogy mindennek – akár a halálnak is –, van értelme, mert az Úr mindennek értelmet adott. A húsvét egy súlyosabb ünnep, amire komolyabban kell készülni, ezért van a negyven napos böjt, bűnbánattal, imádsággal, jó cselekedetekkel. Megtisztítjuk a szívünket, s ha a szívünk tiszta, akkor mélyebben át tudjuk élni Jézus fájdalmát és a feltámadás örömét is. Húsvét óta megváltottak vagyunk, Isten gyermekei vagyunk, a mennyország kapuja kinyílt, s egyenes utunk vezet oda.
A negyven évig tartó diktatúra a keresztény gondolatiságot teljesen száműzni akarta, a húsvétot a tojáskereső nyuszi, a karácsonyt pedig a Télapó ünnepével cserélte fel. Az egypártrendszernek immár több mint harminc éve vége van, de vajon az emberek tudatában mennyire hagyott nyomot – képletesen mondva – ez a pusztai vándorlás?
Aki megérte ezt a negyven évet, az egészen nem tud tőle szabadulni, bár nagyon jó érzés volt látni, ahogy a bársonyos forradalom után lassanként visszaszállingóznak a hívek a templomba; köztük azok is, akik az előző rendszerben a kommunista pártnak voltak akár a vezető tagjai. És jól érezték magukat a templomban; mondták is később, jóleső érzés volt, hogy nem érte őket szidás a részemről. De hát Jézus mindenkit hív, őket is hívja!
Ezzel a szemlélettel kell nekünk is nézni a múltat, a jelent és a jövőt is. Hogy nekünk küldetésünk van, hogy jót tegyünk. Egyre több ember talált vissza a templomba, a változás tehát megtörtént, de nem szabad megfeledkeznünk a sok negatívumról sem. Azokra gondolok, amiket már nem is a kommunizmus, hanem a liberális gondolkodás hozott, s amelynek a lényege, hogy nem kell a hit, nem kell a vallás, nem kell a templom, az ember önmagát valósítsa meg, és nincs szükségünk Istenre. Az egyik rossz elmúlik és jön az új, de hát a kereszténység mindig kisded nyáj volt. Kezdetben volt 12 apostol, mégis meghódították a Római Birodalmat. Ha mi is hiteles keresztények lennénk, más lenne a többi ember hozzáállása a hithez, a valláshoz. A rendszerváltás óta felnőtt egy új nemzedék, amely már a maga valójában ismerheti meg a Bibliát.
Nagyon gyakori, hogy a családból keveset hoznak magukkal, ami szebbé, jobbá tenné az életüket, hiszen sok helyen már a nagyszülők sem jártak hittanra. Érdekes megfigyelni, hogy ha valamilyen véletlen folytán bekerülnek egy keresztény közösségbe, hogy kezdenek megnyílni, érdeklődővé válni. Ez azonban egy lassú folyamat, s a fiataloknak csak egy részét érinti. A nagy többséget elviszi a konzumvilág állandó hajtása, rohanása, és tegyem hozzá, a karácsonyi, húsvéti welnessezése. Pedig hát az ünnep egyik célja az lenne, hogy ilyenkor a család együtt legyen.
Ezek az emberek egyébként hívő emberek, csak nem tartják fontosnak megélni a hitüket, vagy ateista, nem hívő emberek inkább?
Az emberekkel beszélgetve úgy érzem, hogy ez egyfajta gyakorlati materializmus, gyakorlati ateizmus. Elméletben viszont azt mondják, hogy „a magam módján hívő vagyok”, azaz néha imádkozom, vagy karácsonykor elmegyek a templomba. A nagy többség így gondolkodik. Az emberek mintegy tíz százaléka kapcsolódik csak be rendszeresen az egyház munkájába, ez egy jó csallóközi átlag.
Félnek még az emberek Istentől?
Nem félnek, elszoktak tőle. Más gondjaik, más problémáik vannak, s a materializmus vonzza őket. Igyekeznek minél előbb elhagyni a szülői házat, amely megüresedik, és a fővárosból beköltözőké lesz. Így még a nemzetiségi arányok is megváltoznak falvainkban.
Önnek akkor kettős feladata van. A hitet is erősíteni kell, de oda kell figyelnie a magyar közösség építésére is.
A prédikációimban is a példáim általában a magyar szentek cselekedeteiből indulnak ki, de 15 éven keresztül a csehországi magyarok lelki pasztorálását is végeztem. Prága, Brünn, Olomouc, Osztrava…
Ezt a munkát látják odaát is. Nemzeti ünnepünkön vehette át a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Ezt a kitüntetést úgy veszem, mint egy életműdíjat, amelyet a 45 éves lelkipásztori szolgálatomért kaptam. De nem azért, amit a plébánián, hanem amit a plébánián kívül végeztem. És hát negyvenöt év alatt sok minden összejött; nem kellett mennem a munka után, az mindig megtalált, s ha jó ügyről van szó, odaállok mindig, minden körülmények között.
A gyóntatószékben sok fájdalmas esettel találkozom, az embereket meg kell nyugtatnom, hogy a Jóisten biztosan meg fogja segíteni. Tudok örülni azoknak a mondatoknak, amelyekkel segíteni tudok az embereknek. Ahogy Sík Sándor versében szó van a sürgönypóznákról, mi vagyunk a vezeték várai, bennünket ide állítottak, rajtunk keresztül mennek az üzenetek, nem tudjuk, hogy kinek és hova. Így érzem én is, hogy amit a Jóisten ad gondolatot, azt én próbálom továbbadni. Ha a Jóisten ide küldött minket, akkor itt a helyünk, ezen nem kell gondolkodni. Vállalni kell a küldetést!
Akárcsak a természetben, a ragadozók a magára maradt, magányos állatokat tudják a legjobban megtámadni, a csorda mindig nagyobb védelmet ad. Világi kitüntetéseket kaptam már korábban is több helyről, egyedül csak a katolikus egyháztól nem, pedig már 45 éve szolgálom. Tovább kell élnem, és akkor majd talán jut valami. Néhai Burián László párkányi plébános lehet a példaképem, aki nyolcvanéves korától kezdte kapni a kitüntetéseket…
Nyékvárkony, ahol beszélgetünk, csak pár kilométerre van a magyar határtól. Magyarországon több mint egy évtizede reneszánszát éli a kereszténydemokrata gondolkodás, s a hit immár nemcsak pár perces egyházi műsorokban jelenik meg, hanem szervesen átszövi a közéletet is. Itt Szlovákiában érez-e hasonló törekvéseket a politikusok részéről?
Politikusaink a falunapon vagy hasonló rendezvény esetén mindig ott vannak a templomban, de azon kívül semmit nem lehet érezni, tapasztalni. Teljesen más világ van Magyarországon, ahonnan a templomfelújításokra is kapunk pénzt, holott ezt a szlovák kormánynak kellene biztosítania.
Szlovákiában pedig magának az államnak a létét is a kereszténydemokrata politikusok alapozták meg. Ön biztosan kapcsolatban áll szlovák paptársaival, ők mennyire elégedettek azzal, amit a kereszténydemokrácia tud biztosítani az egyház számára Szlovákiában?
Elméletileg nagyon keresztény ország Szlovákia, de a gyakorlatban már nagyon nem az. A kelet- vagy észak-szlovákiai népi vallásosság még megvan, de csak ott. Ha valaki onnan kiszakad, az új helyén már nem jár templomba. A népegyház, amikor vasárnap mindenki templomba megy, eltűnőben van.
Mintha Szlovákia egy törésvonalon lenne a nyugati áramlatok és a kelet-közép-európai hitélet között. Az egyház szükségtelenségét hangsúlyozó gondolatok csapnak össze a népegyház képzetével.
A laza életstílus nagyon hódít, a családalapítás felelősségét elodázó férfiak száma szaporodik. Ez ellen csak annyit tehetünk, hogy aki hívő, az maradjon meg annak minél keményebben, s aki magyar, az tartson ki az értékei mellett. Aztán majd csak alakul a világ a jó felé, hiszen mindig vannak ilyen hullámvölgyek.
A tisztulás viszont mindig megtörténik. A Jóistennek mindig ott van az utolsó adu a kezében.
A húsvéthoz visszatérve, külön lehet-e választani a kereszthalált és a feltámadást, vagy a kettőt csak komplexen, egyben lehet tárgyalni?
Csak együtt lehet. Jézus vállalta a legalávalóbbnak tartott, legfájdalmasabb kereszthalált, amely értelmet nyert. A húsvét egyik fő gondolata a remény. Azzal, hogy megváltott minket és feltámadt, reményt adott nekünk, hogy van értelme mindennek. Van értelme családot alapítani, gyermeket vállalni, sőt, beteg gyermeket vállalni. A mai embernek kell a remény, hogy valamiben bízzon, hogy legyen életcélja, mert akkor rájön, hogy mindennek van értelme. Akár azt is mondhatnám, hogy ha a mi politikusaink reményt adnának a magyar választóknak, akkor elmenne mindenki választani.
Elnézést, a profánabb megfogalmazásért, de annyira rossz volt a helyzet, hogy Istennek le kellett dobnia az „atombombát”, a legerősebb megoldást választania és feláldozni a saját fiát, hogy megváltsa az emberek bűneit? Egy kisebb súlyú megoldás nem lett volna elég?
Hát, biztosan elég lett volna, de Jézus maga vállalta ezt a küldetést. Azt mondta, hogy nincs annál nagyobb szeretet, mint hogyha valaki az életét adja a barátaiért. Ő a maximális szeretetet akarta adni. Biztos, hogy az Atya nem mondta meg neki, hogy mit kell csinálni, hanem rábízta, és ő pedig ezt választotta.
Pár száz kilométerre, de mégis a határainknál háború dúl, ahol több tízezer ember, fiú esik el. Vajon ezeknek a fiaknak az áldozata egy lapon említhető-e a húsvéti, jézusi áldozattal? Hiszen ők is az életüket adják felebarátaikért.
Bizonyos értelemben igen. Mindenekelőtt azonban nem kellene háborúzni.
Bizonyos mértékig ők is a világ nagy szenvedésének részévé válnak, s ebben a világ megváltásának is a részévé válnak. Nem a kiskatona bűne ez, hanem annak a bűne, aki ezt a háborút elindította és nem akarja abbahagyni. A mi feladatunk, hogy minél előbb béke legyen, s hogy minél előbb hallgassanak el a fegyverek!
Engedjen meg egy udvariatlanabb kérdést a végére. Olvasóinkat biztosan érdekli, hogy gyermekkorában, amikor még messze volt a papi hivatás, az ön családneve, a Zsidó, valamilyen módon motiválta-e önt, hogy a zsidóság történetével foglalkozzon? Volt-e ilyen nomen est omen jelenség az életében?
Biztosan! A zsidóság érdekelt és most is érdekel. És egyébként is mindig szerettem a történelmi könyveket. Általában inkább azt szokták kérdezni, hogy nem okozott-e problémát a nevem. Egy-két fiatalkori gúnyolódást leszámítva semmi nem volt.
Én olykor vissza is élek vele, hogy ha valahol be kell mutatkoznom, előtte elmondom, hogy tipikus magyar katolikus nevem van…
Hogy köszönhetünk el, mi a megfelelő húsvéti formula ilyenkor?
Az ortodoxok, a pravoszlávok úgy köszöntik egymást húsvétkor, Jézus feltámadott! A Jóisten nekünk egy jó világot adott és boldognak teremtette az embert, saját magunk tesszük tönkre azt.
Boldog húsvétot! Ez lenne a megfelelő köszöntés?
Igen. Boldogságra vagyunk teremtve!
Megjelent a Magyar7 2023/14. számában.
