Szent Ciprián tanúsága, a szeretet bizonyítéka
Nincsenek véletlenek az életben, Szent Ciprián emlékével való két találkozásom sem lehet az. E lap hasábjain számoltam be a tuniszi katedrálisban hallgatott szentmiséről. Két hét múlva pedig a katolikus újságírók szimpóziumán, a sajtóapostolok találkozóján került az egyházatya az érdeklődés középpontjába.
A nyár végén a tuniszi katedrálisban hallgatott mise az év egyik legnagyobb élménye volt számunkra. A pandémia utáni időszakból kicsit kiszakadva, két év után jutottam el ismét az afrikai metropoliszba feleségemmel. Ezúttal nem a város szépsége motiválta utunkat, hanem az Úr napján az ország legnagyobb római katolikus templomába mentünk.
A vasárnapi mise előtt kicsit körbenéztünk az Isten házában, és Szent Ciprián szobra előtt is megálltunk A vértanú-püspök kultusza erősen él az egykori római provincia fővárosában. Karthágóban a Szent-Mónika dombon épített őskeresztény Szent Ciprián-bazilikának csak a romjai maradtak meg, de így is lenyűgöző, s a kövekről gyönyörű kilátás nyílik a tengerre.
2011-ben interjút készítettem Lahham tuniszi érsekkel. A szent neve a beszélgetésben is szóba került, a főpap így fogalmazott: „A fákhoz hasonlítanám magunkat, amelyek a föld felett ugyan külön állnak, de gyökereik összefonódnak a mélyben. Minden alkalommal, amikor erről beszélek, az egykori karthágói egyházra gondolok. Noha 2011-et írunk, mégse feledjük, hogy örökösei vagyunk az itteni ősegyháznak.”
A katedrálisban kis tábla vázolta Szent Ciprián életútját. Gazdag pogány családban született Karthágóban Kr. u. 210 körül. Ügyvédként és rétorként kereste kenyerét, 246-ban tért meg egy karthágói pap, Caecilius hatására, pappá szentelték, s 248-ban Karthágó püspöke lett. A legnehezebb időben töltötte be hivatalát, Décius császár ez idő tájt rendelte el a keresztények szisztematikus üldözését, a főpásztornak is menekülnie kellett. Huszonhat levelet írt híveinek, s kitartásra buzdította a keresztényeket. 251-ben tért vissza székhelyére, s megírta a De lapsis című könyvét, amiben a megtántorodottakat bűnbánatra szólítja fel. A határtalan szeretet jellemezte életét a következő évben kitört pestisjárvány idején, önfeláldozóan gondoskodott a betegekről, munkájával a pogányok csodálatát is kivívta. Nem sokáig lehetett hívei gyámolítója, a Valeriánus-egyházüldözéskor halál várt rá, 258. szeptember 14-én fejezték le.
A tuniszi templomban eddig jutottam a szent életének tanulmányozásában, s nem gondoltam, hogy két hétre rá ismét találkozom nevével egy konferencián.
Szeptember 16-án tartották Székesfehérváron a Magyar Kurír és a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) által szervezett úgynevezett sajtóapostol-találkozót. A huszadik születésnapját ünneplő rendezvényre az ország minden részéből érkeztek „írástudók”, s élvezték a Székesfehérvári Egyházmegye vendégszeretetét. Spányi Antal megyéspüspök, munkatársaival karöltve, kiváló vendéglátónak bizonyult. A csoporttal sétát tett a városban, bemutatta a felújított püspöki palotát és a régi pompájában helyreállított Szent István-székesegyházat. Az ódon falak között – mint tuniszi paptársa – szintén nagy szeretettel beszélt elődeiről is.
Mégis szentbeszéde maradt meg igazán bennem. Szeptember 16-át írtunk, Ciprián napját. Hosszan beszélt a karthágói mártírról, s annak barátjáról, Szent Kornélról, Róma püspökéről. Együtt vívták meg harcukat az eretnekekkel szemben, s később rájuk is vértanúhalál várt. Egy napon emlékezünk meg róluk.
Kérésemre Spányi püspök úr így foglalta össze Szent Ciprián jelentőségét az Egyházban:
„Szent Ciprián egy nagyon bölcs és megfontolt, az Istent és az embereket szerető szentje az Egyháznak, aki Szent Kornél pápával együtt sokat tett, harcolt, imádkozott azért, hogy akik a keresztényüldözések idejében elestek, gyengének mutatkoztak, megtagadták a hitüket, de így aztán túlélték az üldöztetést, ne legyenek végleg kizárva az Egyházból. »Tartsanak megfelelő bűnbánatot« – hirdette, s utána fogadja vissza az Egyház a megtévedt híveit. Igen, a mártíromsághoz nagyon erős lelkierőre van szükség, s nem vagyunk egyformák.
Ez egy nagyon fontos tanítása, lényeges kérdése volt a III. század egyházának, amikor az eretnekség felütötte a fejét. Novatiánus, aki a róla elnevezett eretnekségről híresült el, azt hirdette: »Aki elesett, annak nincs visszaút.« Tanainak sok követője volt, s mint ellenpápának sikerült kiépítenie egy bizonyos struktúrát maga körül. A nagyon veszélyes és nehéz időszakban Kornél és Ciprián nagyságát jelzi, hogy bátran kiálltak az irgalmas megoldás mellett: »Mindig van újrakezdés a bűnös embereknek.« Nem a bűnnek tettek engedményt, hanem a gyarló embernek. A Szentlélek segítségével vívták meg e harcot, ha nem teszik, akkor egészen másként alakult volna az egyháztörténelem. Nem véletlen, hogy őket együtt ünnepli a liturgiában az egyház.”
Ciprián a maga korában kiemelkedett kiváló íráskészségével, s levelei mindmáig példamutatóak. A főpásztor Ciprián Kornélhoz írt levelét emelte ki:
„Ciprián, szeretett testvérének, Kornélnak a mindenre elszánt és szilárd hitről. Te voltál testvéreid vezére a hit megvallásában, sőt, a testvérek hitvallása még nagyobbá tette a tiedet. Azzal tehát, hogy elsőnek léptél a dicsőség útjára, sokakat tettél a dicsőség társává; azzal pedig, hogy mindenki nevében elsőnek voltál kész hitvallást tenni, hitvalló lelkületet öntöttél a népbe. Ezért nem is lehet tudni, mit dicsérjünk inkább: vajon a te mindenre elszánt és szilárd hitedet, vagy pedig a testvérek eggyé forrott szeretetét. Mert nálatok a nagy nyilvánosság előtt bizonyosodott be a példamutató püspök erénye, de ragyogó volt az egységes testvéri közösség csatlakozása is. Nálatok valóban egy a szív, és egy az ajkatokon felhangzó vallomás is: hitvallóvá lett az egész római egyház. Egységes magatartásotokkal, bátorságotokkal nagyszerű példát adtatok a többi testvérnek az egységre és a lelki erősségre. Szeretett testvér, mivel az intelmet adó Úr gondviselése tanít rá, és az isteni irgalmasság üdvös tanácsai figyelmeztetnek, hogy immár elközeleg versenyünk és küzdelmünk napja, ezért – amennyire csak lehetséges, tekintettel a szeretetre, amellyel egymáshoz ragaszkodunk – különösen arra buzdítunk, hogy az egész néppel együtt szüntelenül kell imádkozni, virrasztani, böjtölni. Ezek ugyanis a mi mennyei fegyvereink: segítenek, hogy megálljuk helyünket, és bátran kitartsunk. Ez a mi lelki erődítményünk, ezek isteni nyilaink, amelyek megvédenek minket. Gondoljunk sokszor egymásra, legyünk egy szív és egy lélek, mindenkor imádkozzunk egymásért, a nehéz órákat és a megpróbáltatásokat pedig enyhítse kölcsönös szeretetünk.”
Célba találnak a Szent szavai, jóllehet korunk nem a szemlélődés időszaka. Az egykori emberi értékek – sokak szemében – talmivá váltak. Karácsony, a szeretet ünnepe meghatározó sokunk számára. Máshol viszont, az időzítést megtartják ugyan, de a karácsony ünnepét – mivel az elnevezés szerintük kirekesztő – téli ünneppé degradálják. Ezzel a „szeretet” szó is kirekesztővé válhat, ráadásul a „családi ünnep” szókapcsolatban a „család” is botránykő egyesek szemében.
„A gyökerek összefonódnak a mélyben” – élt a példázattal az afrikai érsek. E gyökerek minket is táplálnak, erőt adhatnak karácsonykor most, s a jövőben is.
Megjelent a Magyar7 2022/51-52.számában.
