Szathmáry Zsuzsanna: Azok hívását várjuk, akik reménységre vágynak - Interjú
Mentálhigiénés szakemberként vallja Szathmáry Zsuzsanna, hogy a lelki problémák mérsékelhetők, sőt megelőzhetők. De ő nemcsak az emberi lelkek, hanem a garamkálnai végvár református közösségének a gondozója is. Erős, céltudatos nő, aki elkötelezett családja, hite és magyarsága iránt, és akire mindig lehet számítani.
Bevallom, pár hónapja még nem nagyon tudtam, mivel foglalkozik egy mentálhigiénés szakember, és azt sem tudtam, mit jelent pontosan a kifejezés. A beszélgetésünk során kiderült az is, hogy nem vagyok ezzel egyedül a Felvidéken. Ön hogyan határozná meg, mi is valójában ez a tudomány, mivel foglalkozik?
A mentálhigiéné egy modern tudomány, de világkép is, életszemlélet és magatartásmód. Mentálhigiénés szakemberekként valljuk, hogy az emberek lelki problémái mérsékelhetőek, illetve megelőzhetőek. A mentálhigiénés szemlélet és gyakorlat általánosságban az élet minőségének a javítására irányul, közvetve és közvetlenül segíti a lelki egészség fejlesztését, megóvását és fenntartását. A szakemberek, akik ezt a szemléletet képviselik, hozzájárulnak az életigenlő magatartás támogatásához, mérséklik az önpusztító, romboló minták gyakoriságát.
Lelkészként miért fordult a mentálhigiéné felé?
Lelkészként szerettem volna gazdagodni önismeretben, bővíteni eszköztáramat a lelkigondozásban, mélyebbre látni, megérteni jelenségeket, összefüggéseket az emberek viselkedésével kapcsolatban.
Több év tapasztalatából mondhatom, hogy a mentálhigiénés képzésen elsajátított tudással, szemléletmóddal nagyon sokat kaptam, és kamatoztatni tudom mind a magam javára, mind az emberekkel való segítő beszélgetések alkalmával és a gyülekezeti szolgálatom színterein is.
A Felvidéken hol zajlik mentálhigiénés képzés?
Először is megemlíteném, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Mentálhigiénés Szakirányú Továbbképzése 2002 óta folyik, Budapesten a 18. és 19., Erdélyben a 8., Felvidéken a 4., Kárpátalján a 3., a Vajdaságban a 2. évfolyam végzi tanulmányait. Az az 1700-1800 fő, aki már megszerezte a „mentálhigiénés segítő szakember” oklevelet, alkotja a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat elnevezésű szakmai hálózatot. Ami a felvidéki képzést illeti, 2008–2010 között történt az első képzés Gömörben, Hanván. 2015-től Léván, a Református Gyülekezeti Központban zajlanak a képzések.
A 2013-ban megalakult Szlovákiai Magyar Mentálhigiénés Közösség részt vállal a képzés szervezésében és koordinálásában. Melyek a közösség további céljai?
Célja, hogy az itteni mentálhigiénés szakemberek számára szakmai hálót hozzon létre és működtesse azt. Erősítse, fejlessze, támogassa a szakmai személyiséget, amely által az egyén saját hivatásában és kapcsolataiban tudatosabban és kompetensebben lehet jelen. Feladatunk egyébként még a mentálhigiénés szemlélet és eszköztár népszerűsítése, átültetése a humán szakirányok szférájába, s az, hogy minél jobban a köztudatba kerüljön a társadalom különböző szintjein.
Hány ilyen szakember van jelenleg a Felvidéken?
Jelenleg 70-80 mentálhigiénés segítő szakember él és dolgozik a Felvidéken, de összességében mintegy 110 hallgatója volt, illetve van az itteni képzéseknek. Különböző alaphivatású emberekről van szó, pedagógusok, lelkészek, papok, egészségügyi nővérek, szociális munkások, pszichológusok, jogászok, menedzserek, könyvelők, mérnökök, művészek stb. Azt tapasztaljuk, hogy a képzésünk iránti érdeklődés egyre nagyobb, ami örömünkre szolgál.
S akkor jött a vírus, és jött a Reményre hangolva, a lelki segítséget nyújtók telefonos szolgálata.
Így van. A Telefonos Lelkigondozói Szolgálat 2020. április 23-án indult. Nevében a lényege, segítségnyújtás a járvány miatti bezártság időszakában telefonon. De mostanság is a hét minden napján elérhetők vagyunk 18 és 21 óra között. Azokon próbálunk segíteni, akiket próbára tesz a bezártság, az elszigeteltség, a magány, a betegség, kísért a félelem, aggódás, szorongás, akiknek az élete örömtelen, családi, vagy munkahelyi konfliktusok, sérülések nehezítik a mindennapjaikat.
A telefonáló arra számíthat, hogy meghallgatjuk, és a vonal túlsó végén elfogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel, együttérzéssel találkozik. Várjuk és meghallgatjuk a történetét. Azok hívását várjuk, akik reménységre vágynak, mert mi reményre hangolva hallgatjuk meg őket.
Hallgatva önt, az a kérdés foglalkoztat, hogy mi a különbség a pszichológia, a pszichológus és a mentálhigiénés segítő között?
A mentálhigiénés segítő szakember használja ugyan a pszichológia, pszichiátria ismeretanyagát, tudományos felismeréseit, de elmélete és gyakorlata túlnő a terápiás kezelések illetékességén. Míg a terápiában betegről, páciensről, betegségről, diagnózisról, kezelésről van szó, addig a mentálhigiénében kliensről, problémahozóról beszélünk. Itt folyamatelemzés van, probléma, zavar, stigmatizáció nélkül, konzultáció, ahol a klienst elfogadó segítő kíséri az ő lelki fejlődése útján. Mi nem foglalkozunk klinikai diagnózisokkal, kezelésekkel. Problémákkal, elakadásokkal küzdő emberek keresnek minket elsősorban, nekik vagyunk hivatottak segíteni.
Hogyan dolgozik a mentálhigiénés szakember?
A beszélgetések során arra törekszik, hogy feltétel nélküli elfogadással, együttérzéssel és hitelességgel legyen jelen, titoktartási kötelezettséggel. Amikor a klienssel beszélgetünk, nem ítélkezünk, oktatunk, nem diagnosztizálunk, nem befolyásolunk, s nem irányítunk. Nem adunk tanácsot, nem mondjuk meg a kliensnek, hogy mit kell tennie. Azt tartjuk, hogy mindenki a saját életének a szakértője. A mentálhigiénés szakember egy belső úton kísér és támogat, hogy a hozzá forduló kliens megtalálja a saját erőforrásait, az eszközeit, a megoldásokat.
A segítő kapcsolatban az érzelmekkel dolgozunk, mert az élet történéseit, a körülményeket gyakran nem tudjuk megváltoztatni, de a viszonyulásunkat igen.
A beszélgetésekben a segítő meghallgat, figyel, visszatükröz, összefoglal, kiemel, rávilágít, a kliens új összefüggéseket fedezhet fel, lehetősége lesz érzései kimondására, önmaga elfogadására, vagyis a fejlődésre. Kettejük együttműködéséből a kliens számara egy önfeltáró munka jön létre, aminek az eredménye lehet önmaga mélyebb megismerése, s az énképének a gazdagodása.
Ön és a férje is református lelkészek, Garamkálnán laknak. Ön itt is szolgál lelkészként, egy olyan faluban, ahol a magyarság aránya 10 százalék körül van. Hogyan került ebbe a faluba?
Férjemmel együtt 23-ik éve szolgálunk a Barsi Egyházmegyében három-három gyülekezetben. Az egykor nagy múltú egyházmegye és annak gyülekezetei létszámban lényegesen megfogyatkoztak, és ez a mi, általunk beszolgált hat gyülekezetre hatványozottan érvényes. A kitelepítés nagy csapást mért ezekre a gyülekezetekre, hiszen sok családot Csehországba hurcoltak, Magyarországra telepítettek. Csak Garamkálnán 84 családot érintett a kitelepítés. 1945 előtt színmagyar falu volt. Jómagam kelet-szlovákiai származású vagyok, a férjem vajdasági, anyai ágon erdélyi gyökerekkel. Budapesten ismerkedtünk meg, ahol mindketten teológiai hallgatók voltunk a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán.
1999-ben, amikor ide jöttek, az 1888-ban épült garamkálnai református templom romos állapotban volt. 1944. december 23-án a frontharcok következtében toronysüvege, tetőszerkezete és belső berendezése teljesen elpusztult, kiégett. A puszta falak azonban évtizedekig ellenálltak az enyészetnek.
Amikor idejöttünk, be volt nőve a terület, gyom, gaz és szemét volt mindenütt. A gyülekezet egy imaházban tartotta az istentiszteleteket, de a közösség dédelgetett álma volt, hogy a templomukat újjáépítsék. A hitet megpróbáltatások sora tette törékennyé. A háború után az embertelen kitelepítések, majd a diktatúra reményt oszlató évtizedei tették lehetetlenné a templom felújítását. Ráadásul a '80-as évek közepén a gyülekezetet ki akarták iktatni az egyházközségek sorából, a még álló templomfalakat le akarták rombolni. Egyik sem sikerült.
A Teremtő másként rendelkezett, megadta a folytatás lehetőségét. 2001-ben tettük meg az „első lépést” – egy hálaadó istentisztelettel és könyörgéssel, melyen Tőkés László hirdette az igét, s aminek köszönhetően sok adomány gyűlt össze. 2003-ban megkezdhettük templomunk újjáépítését.
A képeket látva hatalmas munka lehetett…
Ha az Úr valakit megbíz egy ilyen feladattal, akkor ad hozzá hitet, elképzelést és kitartó munkaerőt is. A férjem kitartó volt, tudta, hogy a templom felújítása a küldetése. A munkában leginkább fiatal, tehetséges mesterek működtek közre. Ennek ellenére a munka 2006-ban megállt, és újra az imádságé, a tervezésé, pénzgyűjtésé lett a főszerep. A templom külső munkálatai 2014 júniusában kezdődtek és november közepéig tartottak. A templom pusztulásának 70. évfordulóján, 2014. november 30-án, hálát adhattunk Istennek a munkálatok befejezéséért, templomunk teljes megújulásáért.
Valójában minden, amiről beszéltünk egyfajta küzdelem: a templom felújításáért vívott harc, a lelkigondozó-szolgálat is egyfajta harc az emberi lelkekért. A mentálhigiénés közösségépítés sem egyszerű dolog gondolom, mivel nagy az érdektelenség és a bizalmatlanság az emberek részéről, de említhetném Garamkálnát, mint küzdelmes végvárat, a maga 10 százalékos magyarságával.
A terep adott volt, ahhoz viszonyultunk, ami fogadott minket itt. Nem készültünk küzdelemre. Az kegyelem, hogy a férjem és én is olyan emberek vagyunk, akik az identitásukban hajlíthatatlanok. Az, hogy magyarságunkban és hitünkben meghajoljunk valaki előtt, az számunkra ismeretlen dolog, nem opció. Miközben folyamatos a próbálkozás, hogy az itteni felvidéki magyart megtörjék, és nem is népszerű a magyar itt. Mi sem vagyunk népszerűek. Elmondhatom, tényleg azt érezzük nagyon sokszor, hogy mi a saját szülőföldünkön olyanok vagyunk, mint egy idegen elem. De a másik oldalt meglepi ez a megtörhetetlenség!
Ahhoz vannak ugyanis szokva, hogy az itteni magyar gyakran meghajol, minthogy inkább állva maradna. Honnan van bennünk ez az erő?
Ez a hitnek a többlete, ebben biztos vagyok. Másrészt örökség, szülői, nagyszülői vonalon. Ezt láttuk, ezt „ittuk” magunkba, hála érte! Az is nagyon fontos, hogy a küzdelemben tudtam, tudok maximálisan támaszkodni a férjemre. A templomépítés is azért ment úgy, ahogy kellett, mert ő tudta, hogy ez meg fog valósulni. Az Úr bízta meg őt ezzel. Szóval a lényeg az, hogy nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. Nekünk ez volt itt a dolgunk. S szoktuk is mondani, hogy ha ez a sok küzdelem ezért a templomért volt, hogy ez megadatott, akkor hála és köszönet érte! S hadd zárjam egy Ady-idézettel, mert a felvidéki végvári küzdelemben gyakran jut eszembe: „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek. / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek”.
