Oda megyek, ahol szükség van rám
A Nobel-békedíjas Albert Schweitzer harmincévesen kezdte el orvosi tanulmányait, és harminchét éves korára fejezte be őket. Péter Ottó negyvenkilenc évesen döntött úgy, a Szentlélek hívásának engedve papnak áll. Így történt, hogy a Comenius Egyetem Hittudományi Karának jelenleg ő a legidősebb teológushallgatója. Felszentelése jövő nyáron várható. Az atipikusnak mondható életpályájú diakónust a miértekről kérdeztük.
Paláston áll Palócföld katedrálisa, a Palásthy Pál által felszentelt templom, a dombról magasodik a régió felé, az útról is jól látszik. Palást település a múlt rendszerben is az Ipoly menti hitélet meghatározó helye volt, ahol a legvadabb kommunizmus idején, igaz, a Vöröskereszt együttműködésével, kápolnát emeltek közadakozásból. Péter Ottó még ebben a létező szocializmusban született, vallásos családba.
Paláston a múlt rendszerben is folyamatos volt a hitoktatás, igaz nem az iskolában, hanem a plébánián gyűltek össze délutánonként. Ministrálni is sokan eljártak. Már gyermekként fontolgattam a papi hivatás lehetőségét, de ez még inkább csak gyermekésszel való vágyakozás volt.
Az alapiskolát követően a mezőgazdaság irányába indult el, Ipolyságon tanult tovább...
Nem mondhatom, hogy túl jó tanuló lettem volna, de érdekelt a mezőgazdaság, fontos volt számomra a természet közelsége. Ezért kapcsolódtam be később a cserkészetbe is. Ahogy Pál apostol mondja, a természet által is felfedezhetjük az Istent. További pályámat a mezőgazdaságban képzeltem el.
Közben még le kellett töltenie a kötelező sorkatonai szolgálat idejét. A katonaságon volt-e bármilyen hátránya abból, hogy vallásos?
Nyugat-Csehországba, Ašba vonultam be, aztán több helyőrségben szolgáltam. Szentmisék látogatására nem nagyon volt lehetőség, hisz a kaszárnyát csak korlátozott lehetőségek között tudtuk elhagyni, így a hitemet leginkább egyénileg tudtam gyakorolni. De a katonai elhárítás rajtam tartotta a szemét. Amikor hazamentem Palástra, természetesen voltam templomban, és amikor visszamentem a kaszárnyába, a politikai tiszt mindig szembesített vele: „tudjuk, hogy volt templomban.” De ebből különösebb hátrányom nem származott.
A leszerelés után hol volt az első munkahelye?
A palásti mezőgazdasági szövetkezetben kezdtem dolgozni gépkocsivezetőként. De mivel egyre erősebben éreztem a Szentlélek hívását, folyamatos teológiai önképzés után 1998-ban elkezdtem hitoktatóképzőre járni Vácra. Ez az Egri Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozata volt. Általános iskolai hittanári képesítést szereztem, majd Gödön dolgoztam. Később az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán megszereztem a középiskolai hittanári végzettséget is. Ezt követően elsősorban szülőfalumban, Paláston, illetve a környező településeken, Szemeréden, Ipolyságon tanítottam hittant.
2018-ban döntött úgy, hogy a papi élethivatást választja. Ekkor 49 éves volt. Milyen folyamatok játszódtak le önben a döntés meghozatala előtt?
Gyermekkoromtól fogva időről időre éreztem a hívást, aztán egy húsvéti vigílián éreztem úgy, hogy megszólít az Isten. Nem tudom, hogyan lehetne ezt szavakba önteni, úgy éreztem, lángol a szívem az Ige után. Nem mertem senkinek se mondani, nehogy ez csak egy hirtelen fellángolás legyen. Egy évig gondolkoztam rajta, közben úgy éreztem, egyre erősödik bennem az elhatározás. Egy év után beszéltem az akkori palásti lelkiatyával arról, mi lenne, ha idősebb koromban választanám a papi élethivatást, mire ő csak annyit mondott: miért vártál eddig?
Miután hosszas érlelődés után megszületett a döntés, felgyorsultak a folyamatok?
Igen. Beadtam a jelentkezésem, felvételiztem, és Erdőbádonyban megkezdtem a tanulmányaimat. A Besztercebányai Püspökséghez tartozók nagy megdöbbenésére azonban ezt a szemináriumot, részben a kevés jelentkező, részben anyagi okok miatt, bezárták.
Ekkor került át társaival együtt Nyitrára. Erdőbádony után Nyitra mondhatni „világváros”. A szeminaristákra viszont számos korlátozás vonatkozik. Ön ezeket hogyan élte meg a még önmagukat kereső húszévesek között?
A katonasághoz képest ez a fajta, önkéntesen választott zárt életforma már semmiség volt. A cserkészetnek és pedagógiai pályámnak köszönhetően megtanultam figyelni és megérteni a fiatalabb generáció képviselőit, vezetőként ez egy fontos alapérték. Így nem voltak beilleszkedési nehézségeim. Jól éreztem magam a szemináriumban, ami egy különös életforma…
Valószínűleg kevés olvasónknak volt benne része. Milyen volt egy-egy nap a szemináriumban?
Korán keltünk, következett a reggeli zsolozsma, majd az elmélkedés és a szentmise. A reggeli után, nyolc órától kezdődtek a tanulmányok, kora délutánig. A délután vagy szabad, vagy valamilyen munka van soron, majd jön a tanulószoba. A napot az esti imádságok zárják.
Tanulmányait azonban „kettévágta” a koronavírus-világjárvány.
Igen, a szemináriumban is komoly felfordulást okozott a Covid. Hazaküldtek bennünket, távoktatás zajlott, a szentmiséket, amikor erre lehetőség volt, egyénileg látogattuk a saját plébániánkon. Abban a pár hétben, amikor erre sem volt lehetőség, online vettünk részt szentmisén. Ez az időszak, bár nem volt kellemes, nem nagyon zökkentett ki bennünket a szemináriumi életből, hisz a benti életformát kellett követni kint is.
Nyitra nem éppen a toleranciájáról ismert a magyarság vonatkozásában. A nyitrai egyház kampánytémává is vált, amikor egy korábbi megyei választás alkalmával egy politikus azt mondta, azért kell szlovák jelöltet választani, hogy a nyitrai püspöknek a püspöki palotából ne kellejen a magyar „ispánra” nézni. Magyarként hogyan érezte magát ebben a közegben?
A szemináriumot öten kezdtük magyarok, végül ketten maradtunk. Egymás között természetesen magyarul beszéltünk. Nyitrán vasárnaponként volt magyar szentmise is, ott jött össze a város magyar katolikus közössége. Egyértelmű volt, hogy aki oda jár, az magyar. Tanulmányaim során semmilyen hátrányom nem származott abból, hogy magyar vagyok. Ha az ember elég sokat van Nyitrán, és jár ki a városba, egyre több emberről derül ki, hogy magyar, tud magyarul, vagy legalább ért.
Említette, hogy öten kezdték magyarok a szemináriumot, de csak ketten maradtak. Az erdőbádonyi szemináriumot a hallgatók kis létszáma miatt be kellett zárni. Hogy látja, „posztmodern utáni” korunkban válságban van-e a vallás?
Azt, hogy templomainkban egyre csökken a hívek száma, tekinthetjük válságjelnek is. Főként az idősebb korosztály látogatja a templomokat, de ezt inkább lehetőségnek kell tekinteni, hogy intenzívebben munkálkodjunk a fiatalok bevonzásáért.
Mi, felvidéki magyarok még ezen belül is kisebbségben vagyunk, papokból hatalmas a hiány. Mi segítene?
Imádkozni kell a magyar papi és szerzetesi hivatásokért. De természetesen az is sokat segítene, illetve sokak döntését megkönnyítené, ha magyarul folyna az oktatás. Tágabb régiónkból is hárman mentek Magyarországra tanulni. Akik ott tanulnak, azok általában már nem jönnek haza.
Idén júniusban szentelték diakónussá, és az ipolysági plébánián szolgál. Jövőre a felszenteléssel együtt a kihelyezésekről szóló dokumentumot is átadja a püspök. Hova menne szívesen?
Oda megyek, ahol az Úrnak szüksége van a szolgálatomra.
Megjelent a Magyar7 2022/44.számában.
