Jézus születése pogány szemszögből
Sajnos azzal kell, hogy kezdjem, ez az év sem volt mentes szexuális botrányoktól – s szerzetes lévén tegyem hozzá – papi körökben sem. Amíg a nemiség testi vonatkozásának megélése a házaséletben isteni csoda, ugyanez egy pap életében egyfajta hernyóba való visszavedlés. Lehetőséget kapott pillangóvá lenni, de nem élt vele, jobban mondva az intimitás lényegét nem értette meg.

A leírtak legfrappánsabb összegzése Nyéki Gabriella A valódi intimitás című könyvében olvasható: „Az emberek azt hiszik az intimitás csak az együtt alvásról szól, de az igazi intimitás sokkal mélyebb. Arról szól, hogy megosztod a legmélyebb félelmeidet, bizonytalanságaidat valakivel, aki ítélkezés nélkül elfogad. Aki gyengéden tartja szívedet a kezében. Az igazi intimitás az, amikor megnyitod legbelsőbb gondolataidat, fájdalmaidat és múltadat valaki előtt és tudod, hogy ő empátiával és megértéssel hallgat meg.
Az intimitás egy olyan hely, ahol önmagad lehetsz, anélkül, hogy félnél az elutasítástól. Ebben a világban, ahol gyakran álarcokat viselünk, az igazi intimitás ritka kincs.
Egy kapcsolat, ami túlmutat a fizikai vonzalmon és mélyen az emberi lényegünket érinti. Azok, akik valódi intimitást kínálnak, mindig melletted állnak az élet minden pillanatában emlékeztetve arra, hogy sosem vagy egyedül.” Na, épp erről illik karácsony táján írni, hogy miért, megpróbálom megmagyarázni.
Mi másra vágyunk leginkább, mint bensőséges, meghitt légkörre – a minimalisták legalább – szenteste. Az idei, várva várt december 24-i estét szeretném, ha nem is szebbé, de legalább érthetőbbé tenni: mit is ünneplünk voltaképpen? Akik elsétálnak az éjféli misére, hallani fognak egy pogány személyről, aki fontos szerepet játszott Jézus születése körül.
Ez a valaki nem volt más, mint Augusztus római császár (Kr. e. 63. – Kr. u. 14.), aki pont akkor rendelte el a birodalma „összeírását”, amikor a názáreti Mária gyermeket várt (pont a legrosszabbkor, vagy épp a legjobbkor?).
Tény, hogy a várandósság ugyancsak előrehaladott állapotában Betlehembe kellett mennie. Ezzel beteljesedett a jövendölés, hogy Betlehemből kell jönnie a Megváltónak. Tudjuk, halljuk minden karácsony alkalmával. Bár a tizenévesek és huszonévesek a Megváltó és a Messiás szavak hallatán legszívesebben a mesterséges intelligenciához fordulnának, ezért azt mondanám, „Jézus, mint GPS-újratervező”, mert az manapság érthetőbb.
Van egy apró részlet, ami valahogy elkerülte a teológusok figyelmét. Egy lényeges tény, amiről most elmélkedni szeretnék, ami kevésbé közismert, amiről nem hallani az éjféli miséken.
Az említett császárnak volt egy másik császári rendelete is, sokkal személyesebb, mégis „prófétai”. Száműzte a saját lányát. Tudvalevő, hogy abban az időben élt és alkotott Ovidius Naso, s nagyjából Jézus születésével egy időben adta ki egyik leghíresebb művét, az Ars amatoria (A szerelem művészete) címűt. Erkölcstelennek tartott tartalma miatt sok bosszúság érte a költőt. Vagyis pont abban a korban „publikálta”, amikor a hívők azt olvassák, hogy Isten elküldte a Fiát a Földre, és pont a legjobbkor. Ebben a pogány világban, épp ekkor fogant meg egy a fiatal názáreti szűz, Mária, majd világra hozta gyermekét, Jézust.
Bármennyire is furán hangzik, de a kereszténység egyik fő küldetése ezzel épp az lett, hogy sikeresen megmentse az éroszt, az erotika eredeti, isteni elképzelését.
Azt, hogy Ovidiussal párhuzamban egy másik, egy eredetibb „erotológia” is teret hódítson. Nem kell „nagyon hívőnek” lenni ahhoz, hogy belássuk, mennyire forradalminak számított Jézus bensőséges (intim) viszonya a nőkhöz, válogatás nélkül.
Ez az isteni terv a 20. század ’50-es éveinek vége felé érte el küldetését, újra a legjobbkor! Még az előtt, hogy a ’60-as évek ún. szexuális forradalma örökre degradálja az intimitásnak ezt az eredi küldetését. És pont ekkor védte meg doktori disszertációját egy bizonyos Karol Wojtyla nevű lengyel pap, az intimitás, ezen belül is a szemérem metafizikája témában, és ezzel útnak indította a Test teológiáját. Merem állítani, a valódi szexuális forradalmat az Egyház indította el az ’50-es évek végén, ami utána jött a ’60-as években, már nem volt forradalmi újdonság.
Visszatérve az időszámításunk kezdetéhez, amikor Augusztus császár megtudta, hogy egyetlen gyermekét, lányát, Julia Caesarist (Kr. e. 39. – Kr. u. 14.) annyira magával ragadta Ovidiusnak a gátlástalan szabad szerelemről szóló könyve, előbb öt évre száműzte leányát, majd Ovidiussal együtt örökre kitiltotta Rómából (Kr. u. 8. körül). Ennek ellenére Ovidius máig klasszikusnak számít, a 20. században már nem tiltják, titkolják, hanem próbálják helyesen értelmezni. Vegyünk csak két példát, mondhatni a legkonzervatívabb erkölcsteológiai szerzőktől. Az egyik a felvidéki születésű Bangha Béla (1880–1940) jezsuita szerzetes, aki a következőket írta:
„Az ünneplésből természetesen kijut a városoknak is, ahol a magyar jezsuiták a műveltség fellegvárait építették ki: Nagyszombatnak és Kassának, sőt még Ungvárnak is. Allegorikus köntösbe öltöztetett mesetörténetek ezek, Ovidius Átváltozásainak analógiájára”.
A Krisztus korabeli Ovidiust, az erkölcstelensége miatt száműzött római költőt Róma városa 2017-ben rehabilitálta. Talán csak most jött el az ideje, hogy az emberiség végre megértse: nem tiltani kell, hanem helyesen értelmezi. Ami létigény, az „tilthatatlan”. A lényeg, hogy ne az éroszt istenítsük, hanem épp ellenkezőleg, a Teremtő Istenben ismerjük fel az éroszt, az intim szenvedélyt. Abban az Istenben, aki Ovidius eredeti művének megjelenésekor küldte a világra „egyszülött fiát”, nehogy félreértsék a szerelem–szeretet–érosz eredeti, isteni küldetését.
Napjainkban Ovidiushoz online is bárki hozzáférhet. Az egyik online könyvajánló azzal kezdi, hogy időszámításunk kezdete táján... Mi tehát tudjuk: pontosan Jézus Krisztus születésekor. Az Atya elküldte a Fiát azzal, hogy épp itt az ideje, hogy megmutasd, mi is a szeretet valójában, és mi nem az. Ez is a karácsony misztériuma. Ezt ünnepeljük.
De ahogy mondják, az ördög nem alszik. Már nem csak az erkölcstelen, pikáns szórakozásra vágyókat foglalkoztatja Ovidius, hisz a szakirodalom is hőn óhajt belemerülni e „latin tudásba”. Csak két példát idézek: „A 20. század közepétől az Európa-szerte a latin gyökerekhez kapcsolódó, közös műveltségbeli alapok megállapítására irányuló törekvések magukkal hozták a neolatin kutatások általános kibontakozását és elterjedését. E stúdiumok az utóbbi években Magyarországon is örvendetes lendületet vettek, egyre többen és egyre szélesebb tárgykörben foglalkoznak idehaza a neolatin irodalomhoz tartozó szövegekkel.
Ezt felismerve, a Hungaria Latina Magyar Neo-latin Egyesület a szorosabb és főleg rendszeresebb szakmai együttműködés elősegítése érdekében 2013 őszén a neolatin tanulmányoknak szentelt konferenciasorozatot indított – olvashatjuk a Humanista történetírás és a neolatin irodalom a 15–18. századi Magyarországon című kötet széljegyzetében, amelyet Békés Enikő, Kasza Péter és Lengyel Réka szerkesztett.
Majd a reprezentatív könyv borítójára épp Ovidius kerül. A borítón Virgil Solis: Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című művének az 1581-es frankfurti kiadásához készített, Kliót ábrázoló metszete látható. Innen már csak pár lépés választ el bennünket az Ars amatoria-tól.
Egy frissebb, felvidéki példa Polgár Anikó Fejezetek az antik irodalomból magyar szakosok számára című munkája, amely Ovidiust többször is megemlíti, műveit részletezi, de A szerelem művészetét messziről kerüli.
Ezért nekünk, teológusoknak ébernek kell lennünk, újra és újra tollat kell ragadnunk és leírnunk: ott van minden az Istenben, ami után leginkább vágyunk. Ezért lenne kár eltávolodni tőle. Nem kell izgulni, hogy valamiről is lemaradunk. Aki türelmetlenül kapkod és leragad a testiség élvezetélnél, sosem jut el az intimitás magaslataiba. Boldog karácsonyi ünnepeket!
Megjelent a MAGYAR7 51-52. duplaszámában.