Harmincéves imádságmaraton: a felvidéki magyar katolikusok kálváriája - III. rész
Az imanapok sorozata a következő években is folytatódott, sőt regionális imadélutánokat is tartottak a magyar püspökség megalapításáért. 1995. február 22-én már a Jó Pásztor Alapítvány szervezésében népes küldöttség utazott Rómába két autóbusszal és számtalan gépkocsival, hogy átadják a Szentatyának a magyar püspökséget kérő szlovákiai magyar hívek petícióját, közel 53 ezer aláírással. A több mint száz fős küldöttséget Lénár Károly, a Jó Pásztor Alapítvány elnöke vezette. A küldöttség tagjai voltak a 21 szlovákiai magyar papon kívül azok a buzgó hívek is, akik a legtöbb aláírást gyűjtötték össze. Habsburg Ottó szervezte a pápai audienciát, és Rómában Esterházy Alice is csatlakozott a küldöttséghez.
II. János Pál pápa többek között így szólt a felvidéki magyar küldöttség tagjaihoz: „Ragaszkodjatok a magyar identitásotokhoz, őseitek hitéhez, nyelvéhez, kultúrájához, de ugyanakkor legyetek hazátok jó polgárai. Pápai áldásomat adom rátok.” A pápai audiencia közel egy órán át tartott. Ennél hosszabban a pápa csak a lengyel zarándokokhoz szólt. A petíciós íveket átadták a pápai titkárságon, annak reményében, hogy a Szentatya támogatni fogja a magyar hívek kérelmét. A Szentatya több esetben is a támogatásáról biztosította kérelmünket, de egyházjogi szempontból mindig a helyi egyházi hatóság (a szlovák püspöki kar) illetékes a végső döntés meghozatalára.
A VII. imanapra 1996. április 28-án már a Jó Pásztor Alapítvány szervezésében a Jó Pásztor vasárnapján került sor. A szentmisét első ízben mons. Ján Sokol celebrálta, akinek nem a legbarátságosabb fogadtatásban volt része Komáromban.
Nyilván azzal a tudattal jött – a régi bölcsesség szellemében –, hogy amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. Túlnyomórészt magyarul szólt a többezres tömeghez, és magyar segédpüspök kinevezését ígérte a magyar katolikusok lelki gondjainak a felügyeletére. Ez fából vaskarika, hiszen a segédpüspök azt teszi, amit a megyés püspök parancsol. Mivel az imanapok eredeti pünkösdi időpontja áttevődött a Jó Pásztor vasárnapjára, így a misét celebráló érsek a papi hivatásokért imádkozott – ami minden korban aktuális –, de figyelmen kívül hagyta az összegyűlt hívek szándékát. Azóta a magyar püspökség kérelme Komáromban csak a hívek által elmondott könyörgésekben hangzik el mindmáig.
Oly korban élünk a földön, amikor a tiszta, világos kérdésekre a tiszta válaszokat nem kedvelik. Ennek ellenére harminc év imádságmaratonja után fel kell tenni a kérdést: a szentmisét celebráló szlovák püspök szándéka szinkronban van-e a Komáromba zarándokló, magyar püspökségért imádkozó hívek kérelmével? Hiszen a misét celebráló főpap szájából nem hangzik el az oltárnál a magyar püspökség megalapításának kérelme, holott ez a jelenlévők szándéka, ezért zarándokolnak, imádkoznak Komáromban. Ami furcsa ambivalencia a hívők szándéka és a szentmisét celebráló szlovák főpap imáját illetően. Az egyház képviselője celebrálja a szentmisét, de valójában a hívek kérelmét, szándékát nem támogatja, sőt ellenzi! Bennem ez olyan érzést vált ki, mintha az imádság misztériuma farizeusi módon profanizálódna. A hívek is tudat alatt nyilván tisztában vannak ezzel az ambivalens állapottal, de a közös imádság, a szakrális miliő, az áhítat semlegesíti ezt.
A felvidéki magyar katolikusok harmincéves maratoni imái a Vatikánba eljuttatott kérelmek ellensúlyozására a szlovák püspöki kar, sőt a nagypolitika részéről is napvilágot látott néhány nyilatkozat, amelyek megkérdőjelezik kérelmünk jogosságát, sőt egyenesen elutasítják azt. Lássunk néhányat.
A Szlovák Katolikus Püspöki Kar akkori elnöke, néhai Mons. František Tondra püspök nyilatkozta 2001. május 21-én (Plus 7 dní): „Tisztán egyházi szempontból nem látom szükségét magyar püspök kinevezésének. Ha valakinek más indítékai vannak, az más lapra tartozik.” Lám, egy püspök akár ostobaságot is mondhat! Hogyhogy nem tiltakoztunk ellene akkor, akár transzparensekkel is?! A mi lelkünkön szárad. A püspök úr nyilatkozatával valójában azt üzente, hogy a szlovák püspöki kar semmibe veszi azt a pápai enciklikadokumentumot, amely kimondja, hogy minden népnek a maga soraiból legyen főpásztora. Ez azt jelenti, hogy nyilatkozatával ellentétben, éppen egyházi szempontból van jogunk magyar püspökre, püspökségre!
Ján Sokol érsek azzal érvelt, hogy (mivel nincs színmagyar egyházmegye) a magyar ajkú püspök hogyan látná el a magyar püspökség területén élő szlovákok lelki gondozását?
Szerintünk ugyanúgy, mint a magyarul tudó szlovák püspök látja el a magyar hívek lelki gondozását a többi egyházmegyében. Az érsek úr nem engedélyezte a Glória nevű papi társulás működését sem, csupán kiadói tevékenységére adott engedélyt.
Marián Gavenda, a Szlovák Katolikus Püspöki Kar szóvivője nyilatkozta 2003. augusztus 16-án (Új Szó: Már nem időszerű a magyar püspökség kérdése?): „Ez a téma már három éve nincs napirenden. 2001-ben a két ország püspöki karának tárgyalásán magyarországi partnereink is elismerték, hogy ez a kérés szervezési és jogi szempontból egyaránt megvalósíthatatlan.” Ezt a kérést Csernoch János bíboros 1920-ban nem látta megvalósíthatatlannak. Sőt, ennek megvalósulásáért utazott akkor Rómába, de nyilván Mindszenty bíboros úr sem tagadta volna meg hit- és nemzettestvéreit. Sajnos a szlovák (és a magyar) püspöki kar tagjai a diktatúra időszakában szocializálódtak, ahol az igazságnak és az igazságosságnak nem volt hitele. Ezt a mentalitást magukkal hozták az „átkosból”, ahol a problémák felmerülésekor könnyebb volt megmagyarázni a megvalósíthatatlant, mint a problémát megoldani.
S ami még jobban fáj, hogy saját véreink sem álltak mellénk!
Az Új Szó címlapján (2008. március 20.) volt olvasható Ivan Gasparovič államfő nyilatkozata a magyar püspök kinevezésével kapcsolatos elvárásokról: „Ha egy katolikus hisz Istenben, akkor mindegy, hogy szlovák, magyar, német vagy olasz fog neki magyarul Istenről beszélni.” Tudvalévő, hogy egyetlen ember – még ha püspök vagy államfő is – nem lehet egyedül az igazság birtokosa, mivel a földi igazság az érdekek igazsága. Amikor kezdetben az MKDM szorgalmazta a magyar püspökség létrehozását, azt nehezményezték, hogy a politika ne avatkozzon az egyház dolgába. Most az államfő becsülte le alattvalóit, és vonta kétségbe a felvidéki magyar katolikus közösség jogos igényét a teljes minőségű hitéletre. Mi úgy gondoljuk, hogy Isten igéje becsesebb annál, minthogy olyanok hirdessék, akik csak törik a nyelvet. A köztársasági elnök nyilatkozatára akkor jómagam reagáltam a napilapban, olvasói levél formájában. (Új Szó, 2008. március 28.)
2008. február 14-én XV. Benedek pápa ideje alatt az addigi egyházmegyei felosztás megváltozott. A Szentszék elfogadta a szlovák püspöki kar javaslatát az egyházmegyék új felosztására. A döntést Jozef Tomko bíboros a népek evangelizációja kongregáció prefektusa hozta Szlovákiába. A rendelkezés az addig érvényben levő egyházmegyei határokat megváltoztatta (a térképeket lásd: Magyar7, 2021/09 sz.). Ez egyértelműen a magyar kisebbség ellen irányul, megbontva a magyar katolikusok egy tömbben élő természetes egységét, az oszd meg és uralkodj elv alapján. Az addigi három egyházmegye helyett a felvidéki magyar katolikusok öt egyházmegyébe szóródtak szét.
Mi ez, ha nem a vallás által támogatott asszimiláció?
A Jó Pásztor Alapítvány, a Mécs László Polgári Társulás és a Pázmaneum Polgári Társulás 2008. szeptember 19-én nyílt levelet nyújtott át František Tondra püspöknek számos szlovákiai magyar civil szervezet kérelmével és 25 ezer magyar hívő aláírásával, amelyben a magyar katolikusok szolgálatával megbízott magyar főpásztor kinevezését kérik. František Tondra 2009. március 12-én kelt levelében a következőket válaszolta: „Ismertettem kérelmüket a Szlovák Püspöki Konferencia 61. ülésén. A válasz: A szlovák püspökök természetesnek tartják, hogy biztosítani kell a nemzeti kisebbségek minőségi szinten végzett lelkipásztori gondozását, beleértve a magyar kisebbségét is. A püspökök megállapították, hogy ennek a lelkipásztori gondozásnak a konkrét megoldása az adott egyházmegye területéért felelős megyés püspök teljes joghatósága alá tartozik. Katolikus üdvözlettel: Mons. František Tondra.”
Döntöttek arról is, hogy a magyarok által lakott egyházmegyékbe magyar nemzetiségű helynököket neveznek ki. Ez esetben is a fából vaskarika megoldást alkalmazták, mert tudvalévő, hogy a helynökök kompetenciáját a megyés püspök határozza meg.
Sajnos főpásztoraink megnyilatkozásai azt sugallják, hogy az államhoz szilárdabban kötődnek, mint Isten nyájához, amelyet nekik kellene vezetniük. Isten szeretete egyformán árad mindenkire.
A magyar keresztények nem kérnek különleges kegyet, csupán azt, ami jár nekik! Ha a Szlovák Katolikus Püspöki Kar nem képes, vagy nem akar kegyet gyakorolni a több százezres kisebbségi magyar katolikus felé, nem tart attól, hogy ezt a mindenható örök Isten számonkéri rajta? Tudatában vannak, hogy ez az elutasító magatartás nem szolgálja az egyház nemzetek felett álló és nemzeteket összebékítő küldetését? Hiszen közös történelmünk során a két nép életében a Mária-kultusz is meghatározó szerepet játszik. A szlovákok a Hétfájdalmú Szűzanyát kérik (Oroduj aj za náš národ), a magyarok a Boldogasszony anyánkhoz imádkoznak, hogy ne feledkezzen meg rólunk.
A magyar nyelv sajátos kifejezése, hogy az egyházat anyaszentegyháznak nevezi. Ez esetünkben nem érvényes? Milyen szolgálói az Úrnak azok, akik nem veszik figyelembe az Isten által rájuk bízott nyáj kérését, imáját, könyörgését, harminc éve tartó búcsújárását? Zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és adatik nektek – mondja a szentírás. Ez sem érvényes tájainkon? Az elnemzetietlenítés sorsát szánták nekünk, asszisztálva az állam asszimilációs politikájához? Az anyaországból száz éve kiszakítottak minket, de a mai napig nem vagyunk állam-alkotók. A kollektív jogainkat nem ismerik el, ám a kollektív bűnösségünket – a Beneš-dekrétumok érvényességét – 2007-ben újfent megerősítették! Páriák vagyunk ebben az országban? Vagy túszok? Az állam és az egyház kénye-kedvének kiszolgáltatva? Mi erre Siennai Szent Katalinnal üzenjük: „Az Isten nagyobb, mint a katolikus egyház!” Százezrek imája a szeretet jelképe, és ez együttérzést feltételez kérelmünket illetően. Szerintem a velünk való összetartozás érzésének a hiánya okozza kérelmünk elutasítását, ami a keresztény erkölcs hiányáról tanúskodik.
A szlovákiai magyar katolikusok mindezek ellenére továbbra is minden évben türelemmel és alázattal elzarándokolnak Révkomáromba imádkozni.
A legutolsó, 2020-ban megtartott imanap is – Orosch János érsek részvételével – a már korábban említett ambivalens forgatókönyv szerint zajlott. Helyzetünk tarthatatlan, hiszen a kétszázezer főt számláló görögkatolikusoknak három püspökük van! A néhány ezer főt számláló hadseregnek külön püspöke van! A külhoni szlovákoknak is van már püspökük, csak a szlovákiai magyaroknak nincs! További sérelmünk a komáromi bencés rendház felszámolása és a rend által jogszerűen megörökölt oroszvári kastély elkobzása. Mindez jól illeszkedik abba a magyarellenes magatartásba, amelyre az erőszak és a kapzsiság jellemző.
Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a király meztelen, a felvidéki magyar katolikusok harmincéves „imamaratonja” pusztába kiáltott szó. Továbbra is statisztálni fogunk Komáromban a kérelmünk elutasításához? Meddig lehet ezt a Janus-arcúságot folytatni? Vagy minden igazságtalanságot el kell fogadnunk, mint az alázatos keresztények ismérvét? Az imanapokon a magyar papok nem celebrálhatják a szentmisét?
Vagy ha mégis, akkor újfent kizárnak őseink által épített templomunkból, a komáromi Szent András-bazilikából?
Ha százezrek meggyőződése, hogy igazunk van, akkor harcolni kell és harcolni is fogunk az igazunkért. Nem mondhatunk le kérelmünkről, mert a lemondás, a reményvesztettség nem Istentől való. Tudvalévő, hogy az esetleges konfliktusok felvállalása nélkül ez nem fog menni. Ferenc pápa egész tevékenységével azt üzeni: „Merjetek szabadok lenni, merjetek új utakat keresni, merjetek szembe fordulni a konvenciókkal, és merjetek visszatérni az Evangéliumhoz!” Mert nem a magát tévedhetetlennek gondoló főpapság az igazság birtokosa (ezernyi problémával és a pandémiával terhelt térségünkben), hanem a Názáreti Jézus tanításával való azonosulás, amely a keresztény etika keretében az emberi kapcsolatok jogi és társadalmi aktivitásának az alapját képezi. A magyar katolikusoknak kérésük jogosságának tudatában és Ferenc pápa üzenetéből erőt merítve kell folytatni a magyar püspökségért folytatott harcot.
A Jó Pásztor Alapítvány már foglalkozott a hogyan tovább kérdésével, mert ennek a felismerése sohasem késő. Ehhez szükség van a magyar papok összefogására, akik ugyan a hierarchia bilincsében engedelmességgel tartoznak elöljáróiknak, de Isten előtt ők felelnek a híveikért! Nem hagyhatják cserben őket, mert kérelmük jogosságához, igazságához nem férhet kétség. Az igazság pedig több mint engedelmesség! „Az Igazság szabaddá tesz!” (János 8,32.) Magyar papjaink felelősek a felvidéki magyar katolikusságért! A szétszabdalt egyházmegyék ellenére is szükséges, hogy megszervezzék önmagukat.
Annak is itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar a jövőben ne rejtőzzön a semlegesség álarca mögé, hanem támogassa hit- és nemzettestvérei igazságos kérelmét, és ne asszisztáljon az elveszejtésünkhöz.
Mert a magyar püspökség megalapítása mindkét nép javát szolgálná a várva várt megbékélés felé vezető úton. Addig is, amíg jogos kérelmünk megvalósul, vigasztalásul a kálvinista Arany Jánost idézzük:
„Kegyelmet Uradtól nem vár soha Szondi, / Jézus kezében kész a kegyelem: / Egyenest oda fog folyamodni.”
Megjelent a Magyar7 2021/17. számában.
