Ez nem Kohn vicc
Újra itt a nyár, a szabadság, fürdőzések, a kirándulások időszaka. Be kell, hogy valljam, ami számomra már májusban elkezdődött. Egy ismerősömmel jártam be a Magas Tátrát – a szépséget, amerre csak a szem ellát, ahonnét számtalan költemény szállt fel. De a poéziának mára „ezzel annyi” is. A ma embere csak meglát, de meg nem néz. Ez történetesen csak akkor nem baj, ha mondjuk egy olyat látunk, amit „nem illik” meglátni (pl. nyáron gyanútlanul fürdőző nőket). Bár tegyük hozzá, ez egy klasszikus filmjelenet – amióta Dávid király meglátta – s meg is nézte az ártatlan Betsabét. Tehát egy dolog meglátni, s más dolog meglesni – megnézni. Bevezetőnek ez legyen kicsit papos, kicsit vakációs-előzetes szerény felismerés.
Minden egyéb esetben meg kellene tanulnunk nézni – nem csak meglátni. Az említett májusi tátrai barangolás folyamán döbbentem rá a kettő különbözőségére. Barátom megrögzött fotós – mindent lefotóz, amire csak a szem felfigyel, érdekesnek tart. A többszáz fotó elkészítése közben nem is maradt idő nézni a szépet. Az is mondhatnám, ezek már a végletek, s remélem hamarosan eljön egy másik véglet – amikor az ember csak néz, csodál, álmélkodik – s nem gondolkodik – némán, elmélázva szemlél.
Manapság az pedig már egyenesen tapintatlan gorombaság, amikor ránk kedvesen mosolygó pillanatokat akarunk lencsevégre kapni. Hogy lehet az ember ennyire önző? Olyan saját fotót akarni készíteni, amiből több ezer készült és készül... Amikor a pápa keresi a szemkontaktust, de „mindenütt” csak telefonokat látni... Hogy lehet az ember ennyire oktalan az okostelefonjával a kezében?
Az utóbbi időben kezdtem azt gondolni, hogy csak az idősödő öreg pap zsörtölődései ezek a gondok, és hogy ideje lenne alkalmazkodnom a kor vívmányaihoz (ahogy mondják). De mégsem teszem, már csak azért sem, mert az igazság most biztos az én oldalamon (csendben) ott lapul. Miért gondolom?
A napokban kezembe került egy csodás nő még csodálatosabb isztambuli útleírása. Elmondja, hogy bár vitt magával fényképezőgépet, de sajnálta az idejét ezzel vesztegetni. Egyszerűen csak átadta magát a látványnak, a szépnek. Hagyta magát átitatni a természet, a lenyűgöző táj bájos mosolyával. A szívével fényképezett és ezeket a fotókat – a csodálatos szívét vitte haza hőn szerető férjének, gyermekeinek... és sikerrel. Az útleírásban kitér arra is, ahogy vele, a 33 éves csinos nővel többen is próbáltak flörtölni, de mindig jó vége lett. Csak egy példa (részlet): két fiatal bolgár srácok épp arról mesélnek, ahogy Budapesten meglincseltek egy zsidó diákot... Erre ő, én zsidó nő vagyok. A fiúk legszívesebben a föld alá süllyedtek volna, de végül ők is belátták, vannak szebb témák is egy hajóút keretében.
Nem akarom tovább feszegetni a húrt. Ez a bájosan elragadó útleírás attól a felvidéki hölgytől származik, aki nagy valószínűséggel kisebbik fiával, Gyurikával a Bergen-Belseni koncentrációs táborban hunyt el. Nagyobbik fiáról, valamint férjéről már említést tettem egy korábbi írásomban, ők 1945 április 22-én hunytak el a Sachsenhausen-i táborba vezető halálmenetben.
Sőt, szentté avatási pert is indítottak ezen a téren, bár szerintem édesanyjuk volt igazán egy szent nő. Elég csak beleolvasni levelezéseibe, amik csodás módon megmaradtak az utókor számára.
