Boldog az a nemzet, amely tud ünnepelni
Mede Károly, római katolikus pap több mint egy tucat olyan községben volt plébános, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Vásárúton immár nyugdíjas lelki atyaként szolgálja a helyi közösséget, ugyanis idén tavasszal töltötte be 63. életévét.
A második világégést követően a szülei Csehországban ismerkedtek össze, palóc édesapja gömöri pék volt Újbástról, édesanyja pedig a Surány melletti Egyházszegről származott. Öten voltak testvérek, s amikor hazaköltözött a család, Alsópélen telepedtek le.
– Ötéves koromtól ministráltam. Közel laktam a templomhoz, ezért a harangszót is hallottam, és a szüleimmel együtt mindig részt vettem a szentmisén. Már akkor foglalkoztatott a gondolat, hogy egyszer pap leszek. Ebben szerepet játszott az is, hogy voltak pap példaképeim, de a hivatásra fentről szólítják az embert. Édesanyám titkos vágya volt, hogy pap legyek, de a megvilágosodáshoz hozzátartoztak a roráték, a reggeli szentmisék. Reggel öt órakor ébresztett anyukám, és mentünk a gyertyafényes, meghitt misékre. Amikor ezt ajánlottam a híveknek pár évvel ezelőtt, sajnos nem nagyon lelkesedtek érte.
Károly atya azt is elmesélte, hogy gyermekkorában az adventi időszakban visszafogottabban étkeztek. Gyakran kerültek az asztalra hagyományos paraszti ételek, mint a kukoricakása vagy a darakása.
– Hús csupán egyszer került az asztalra, hetente hétvégén, és inkább a könnyebb ételekből, és a tésztafélékből volt több. Anyukám mindig változatosan készítette még a legegyszerűbb ételeket is. Nem volt ez a pazarlás sem, ami ma megy, mi minden maradékot elfogyasztottunk. A másik dolog, hogy az a minőség, az más volt, mint ma, mert semmilyen tartósítószer vagy fölösleges adalékanyag nem volt az ételekben, hiszen majdnem minden házilag készült. Ma a gyorsan romlandó termék kéz a kézben jár a gyors élettel, ami arra ösztönzi az embert, hogy állandóan vásároljon, és mindig újat vegyen. Ez kihat a tudatunkra is, és nem becsüljük meg a maradandó értékeket, legyen szó a családról, az ünnepekről.
A plébános küldetése egyszerű, de teljesítése nem. Az emberekért vagyok itt, mondja Mede Károly. Elérkezett az elcsendesedés időszaka, várjuk a Megváltót.
– Azért kell elcsendesedni, kicsit megnyugodni, hogy az esztendő végeztével átgondoljuk az eltelt évet, mi sikerült, mi nem, és milyen emberek lettünk. Mi egykor valóban vártunk valakit, ma azonban nem Jézust várjuk, hanem mi saját magunk lettünk a kis istenek, sőt, a pénz lett az új isten. Sok szülő azt gondolja, megvásárolhatja gyereke szeretetét, de tévedés. Elsősorban tehát az a kérdés, hogy kit várunk, és hogy mit várok én. Ha valakit várunk, akkor arra készülünk, hogy megtiszteljük. Úgy fogadjuk, hogy rendet teszünk, kitakarítunk, főzünk és olyan hangulatot teremtünk, hogy az a valaki jól érezze magát.
Régen télen az emberek pihentek, nem kaszáltak, nem ültettek, nem kapáltak. Bent végezték a házimunkát, készülődtek az ünnepekre. Igazodtak a természethez, ami szintén pihen ebben az időszakban és erőt gyűjt a következő esztendőre. Ebből vajon mi maradt? Éppen akkor, amikor a legnyugodtabbnak kellene lennünk, akkor vagyunk a legidegesebbek. A rohanás, a stressz, a vásárlás felőröl bennünket, véli Károly atya.
– A Szentírásban is benne van, hogy boldog az a nemzet, amely tud ünnepelni. Sokan azonban elmennek wellnessezni,hogy nehogy jöjjenek a rokonok vagy a vendégek, nehogy takarítani kelljen. Nem élik át az ünnepeket otthon, a meghitt családi körben, így a gyerekeknek nem maradnak meg ezek a szép emlékek. Ha soha nincs együtt a család, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy elhidegülnek egymástól a családtagok és olyan sok a válás. A Szentírás szerint Jézust nem fogadták be a szálláshelyen, hanem istállóban kellett megszületnie. Ez a karácsony, amely nem volt „parádés” Jézusnak se, és már a születése is próbatétel volt. De korunk embere ebből mégis üzletet csinált. Te legyél másnak az ajándék, ne pedig az a tárgy, amit pár másodperc után megun vagy eldob.
A vásárúti plébános szerint a nem vallásos embernek is azon kell dolgoznia, hogy szeretetre méltó legyen, hogy elfogadják az emberek. Ehhez az kell, hogy ő is elfogadja a másikat, hiszen a Jóisten is mindenkit elfogad olyannak, amilyen.
– Azt tapasztalom, hogy nagy baj esetén segítenek az emberek. Ez azért biztató, mert jelzi, van remény, és ha erre építünk, van jövőnk. Amikor tanítottam az iskolákban a gyerekektől azt hallottam, hogy plébános úr, nem érdemes jónak lenni, mert kihasználják a jóságunkat, és aztán csalódottak vagyunk. Az egyik gyerek azzal dicsekedik, hogy már volt abban a gyorsétteremben, amit nemrégiben nyitottak meg Dunaszerdahelyen, mert az a „cuki”, az a divat, és aki még nem volt ott, azt esetleg lenézik… De vajon ki írja ezeket a szabályokat? A gyerekek a közösségi médián lógnak, ahol azt is előírják, hogyan kell öltözködni, mit kell gondolni, hogyan ne legyünk saját magunk. Tudjuk, a százszor elmondott hazugság „igazsággá” válik, de minden folyónak van forrása, minden hírnek van eredete, minden kezdeményezésnek van valamilyen szándéka. És az emberek többsége nem keresi azt, pedig a célja, hogy foglyul ejtsen, és „megszabadítson” a gondolkodás terhétől.
A fontos dolgokról elvonják a figyelmünket, és olyan dolgok lépnek a helyükbe, az életünkbe, amik abszolút nem fontosak vagy egyenesen károsak és ezek körül forognak a dolgok, s ennek nem lesz jó vége, tette hozzá Mede Károly atya.
– Még talán nem vagyunk olyan szomorú állapotban, hogy az ünneplést a karácsonyt elfednék ezek a dolgok, de a tudatalattiban benne van, mint egy időzített bomba. Az egyik elárusítónő a faluban azt mondta, hogy ezt meg kell szokni. Tehát megszokjuk a háborút, megszokjuk az új szokásokat? Aki nem empatikus, az a másik oldalon, a pénz, a haszon, a háború oldalán van. Nekem nem lehet közömbös egy ukrán, egy orosz, egy palesztin vagy egy zsidó ember sorsa. Valakinek a fia, valakinek a férje, valakinek a bátyja hal meg, ezt hogyan lehet megszokni? Nehéz időket élünk, az élet nagyon próbára tesz minket. Komolyan ki kell állni a hitünk mellett, meg kell őriznünk identitásunkat. Legyünk felelősségteljes felnőttek, vegyük komolyan az életet. Ha valakinek gyenge a hite, nem szégyen kérni a Jóistent, hogy adjon erőt. Aki nem vallásos, de empatikus, ezekből az emberi erényekből táplálkozzék, a kedvességből, a szeretetből, a jóindulatból, a segítőkészségből, a megbocsátásból, mert az is nagyon fontos ahhoz, hogy jobbá, szebbé tegyük ezt a világot.
