Az isteni valóságban élünk - Nagyinterjú Balog Zoltán református püspökkel
Nem pesszimista, nem látja a fogyatkozó európai kereszténység végét, sokkal inkább a kis közösségek megerősödésére számít. Nem gondolja, hogy minket nem ér el az a rengeteg szenny, amivel a nyugati kereszténység küzd nap mint nap, de azt igenis gondolja, hogy erőinket összetéve, a világmegújító Jézus Krisztusra támaszkodva és nemzetben gondolkodva összetartásunk gyümölcsöt terem. Idén, a lelkipásztori hivatás évében volt százéves a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház, és ahogy eddig is, a felvidéki reformátusok a jövőben is számíthatnak anyaországi társaikra a hitet és nemzetet megtartó munkában. A Magyarországi Református Egyház lelkészi elnökével, a Generális Konvent ügyvezető elnökével, Balog Zoltán püspökkel beszélgettünk.
A református egyház számára az elmúlt 12 hónap a lelkipásztori hivatás éve volt, ami sok feladatot rótt önökre, de emellett is eseményekben gazdag volt az év. A történelemkönyvekbe vajon hogyan kerül majd be a 2023-as év?
A világi történelemkönyvekben régi és új háborúk éveként lesz jegyezve. Bennünket közelről érint az ukrajnai háború, de a közel-keleti is, hiszen a Szentföldről és ártatlanok szenvedéséről van szó. Szinte megrendülök, amikor arra gondolok, hogy a Kárpátaljai Református Egyházban – mindenek ellenére – ezt az évet a reménység évének nyilvánították. Azt üzenik ezzel, hogy a keresztények számára minden év a reménység évének minősül addig, amíg Jézus Krisztus vissza nem jön mennyei dicsőségében és így elkövetkezik a világ, ég és föld újjáteremtése.
Éppen advent elején járt Kárpátalján püspöktársaival, és azt gondoltuk, hogy vigasztalást mentek nyújtani, de ezek szerint nem volt rá szükségük.
Minden jó vigasztalás kölcsönös – vigasztalást vittünk és reménységet kaptunk. Kárpátalján 76 lelkipásztor van, senki nem hagyta el a helyét a háború kitörése óta. Püspöktársaimmal azért látogattuk meg őket, hogy lelki táplálékot vigyünk nekik. A következő évet a református egyházban az Élő Igének szenteljük. Az élő igét vittük, a bennünk megszületett üzenetet, és azt az üzenetet vettük át, ami bennük született meg. Akik Kárpátalján szenvednek, sokkal jobban érzik a lelki táplálék szükségességét, mint azok, akiknek az életük keretei biztonságosak.
Ez tehát azt is jelenti, hogy egy háborútól sújtotta térségben rövidebb az út az egyházhoz, a hithez?
Így van. Hogy mondja Jézus? „Boldogok a lelki szegények”, sőt, Lukács evangéliumában annyit olvasunk, hogy „boldogok a szegények”. Miért boldogok a szegények? Mert ők jobban tudják, hogy mindig szükségük van Istenre. A fogyasztói társadalom nagy kísértése, hogy az ember azt hiszi, nincs szüksége rá, hiszen mindene megvan. Azok, akik alapvető hiányokat szenvednek, tudják, hogy elsősorban és végső soron egyedül Istenre és az ő szeretetére számíthatnak.
Nehéz időket élünk, sokan élnek szegényen, kiszolgáltatottan. Ezekre az emberi válságokra is válaszokat kell adni, de ez nem lehet csak az egyház feladata. Vannak erre válaszaink?
A másik ember baja mindig felhívás a jóra. Erre karácsony előtt sokan odafigyelnek. De fontos, hogy amikor adunk valamit, akkor ne magunk helyett adjunk, hanem magunkat adjuk. Valóságos figyelmet a másikra, mert erre mindenkinek szüksége van. De a legnagyobb vigasztalás – nemcsak ünnepek idején és azokra várva – a bibliai parancs beteljesítése: „egymás terhét hordozzátok!”
Ha a szegényeknek rövidebb az út az egyházhoz, akkor ebből a logikából következtetve a jómódúaknak hosszabb, és éppen ezt látjuk az északi, illetve nyugat-európai gazdag társadalmakban, hogy nemcsak hosszabb az út, kezd el is tűnni. Az egyház szerepének, jelentőségének a gyengülését érezzük.
Én nem vagyok pesszimista. Amikor az ember az élet alapvető kérdéseivel szembesül, nem az a lényeg, hogy gazdag vagy szegény. Amikor a szocializmus idején Svájcba kivándorolt barátom kórházlelkész lett, akkor megkérdeztem tőle: „miért a gazdagokhoz mész, van nekünk itt elég bajunk. Miért nem itthon segítesz?” Azt válaszolta: a haldokló ember kétségbeesése és élet-halál kérdései ugyanazok, akár gazdag, akár hajléktalan. Ezt a kérdést az élet és a halál értelméről előbb-utóbb mindenki fel kell, hogy tegye magának. De a gazdagoknak nehezebb felismerni, hogy emberi elveszettségünkből semmi pénz nem tud kiszabadítani, csak Isten szeretete, aki a halálban is mellettünk van. Édesapám, aki évtizedekig mentette az alkohol rabságában szenvedőket, megrendülten beszélt arról a tapasztalatáról, hogy a szabadulás élményében egymásra talált és egy asztalhoz ült a többdiplomás gazdag ügyvéd, a színházi rendező meg a nyomorult hajléktalan. Ugyanaz a hitben fogant gyógyulás teremtett belőlük összetartozó, szeretetteljes közösséget.
A csehszlovák–magyar határtól pár kilométerre felnőve, mennyit láttak az úgynevezett szocializmusban a Felvidék életéből?
Édesapámnak köszönhetem a Felvidék iránti szeretetemet is. Nem volt hajlandó elfogadni a Trianonban húzott határokat. Számára egy lelki közösség volt a Tiszáninneni Egyházkerület és a felvidéki református világ, úgyhogy rendszeresen átjárt a határon. Tornalján volt legendás barátja, Urbán Károly lelkipásztor, akivel együtt szervezték a keresztény ifjúságot. Büntetésből bevonták édesapám útlevelét, hogy ne találkozhassanak. Így azt a cselt alkalmazta, hogy az Aggtelek–Domicai barlanglátogatás címén, a határt személyigazolvánnyal átlépve találkozott és szervezkedett felvidéki lelkésztársaival. Eközben mi, gyerekek – legalább tízszer – megnéztük édesanyánkkal a barlangot a csehszlovák oldalon. Tőle tanultam meg, mit jelent a hitbeli és nemzeti összetartozás, egymás szeretete.
Az édesapja története visszaigazolja azt, hogy mintha a régi világban bátrabbak lettek volna az emberek, most meg tévelygünk, nem látjuk a kapaszkodókat. A felvidéki tapasztalatunk azt mutatja, már a bátorság is hiányzik belőlünk. Hol rontottuk el?
Bízom benne, hogy nem mindenkiből hiányzik a bátorság, de valóban látunk ilyet is a kereszténység életében. Mintha a hitünk melletti kiállásnak nem lenne súlya és értéke. Talán azért, mert már nincs ára? Az, hogy vasárnap templomba megy-e az ember vagy túrázni, Nyugat-Európában legfeljebb hobbikérdés. A mi generációnk a kommunizmusban viszont megtanulta, hogy a hit vállalásának kockázata van. 1990 előtt, ha a templomot választotta az ember, az rákerült a káderlapjára. A hitért áldozatot kellett hozni, és amiért áldozatot hozunk, ahhoz jobban ragaszkodunk, azt jobban megbecsüljük. Ma a hitnek ezt a súlyát és értékét kell a fiatalok elé tárni és szívükre helyezni, különben valóban érdektelenségbe fullad a keresztény hitélet.
Magyarországon és nálunk is nő a vallástalanok száma, kulcskérdés tehát, milyen úton lehet megszólítani a fiatalokat, egyáltalán nekik a hitélet és az Isten, haza, család értéke lehet még hívószó?
Miközben csökkent azoknak a fiataloknak a száma, akik tudatosan vállalják az egyházhoz tartozást, addig az egyházi iskolákban folyamatos a túljelentkezés, és azok száma is megduplázódott az elmúlt 13 évben, akik az egyházat támogatták az adójuk egy százalékával.
Eszerint az elfordulás csak bizonyos generációkat jellemez?
Részben ez is igaz, másrészt viszont az igény ugyan megfogalmazódik a hitre, a vallásra, de erre az egyház nem mindig tud olyan választ adni, hogy az meg is ragadja a keresőket. Sokszor porosnak, unalmasnak látnak minket, akik érthetetlen hittételeket ismételgetnek.
Valószínűleg azért itt is egyensúlyt kell tartani, mert elképedve látjuk az északi egyházakat, hogy a saját hittételeikkel szembe menve fogadnak el dolgokat. Ott az elfogadás szóba minden belefér.
A fiatalok szívéhez kell eljutni, hogy a hittételekben ne valami életidegen dogmát lássanak, amit azért nem szabad megváltoztatni, mert akkor megharagszik az egyház. Hittételeink életet megtartó, megújító és megszabadító igazságok, amelyeket szeretettel kell elmondani, és akkor megragadja a fiatalokat is. Hála Istennek, kis közösségi szinten nagyon sok jó példánk van erre. Sokan vannak, akik életükben nem hallottak Istenről, egyházról, s egyszer mégis rádöbbennek, hogy nekik is erre van szükségük. Ráadásul még a hagyományos hittételekben és vallási életben is megtalálják azt, amit keresnek, ha szeretettel közvetítettük nekik. Közép-Európában a legnagyobb protestáns ifjúsági találkozó, a Csillagpont a mi egyházunk szervezésében valósul meg Zánkán. 4500 fiatalt próbáltunk többek között modern, keresztény zenével megszólítani. Amikor a mi kis gyülekezetünk fiataljai hazajöttek, mégis azt mondták, csodálatos volt, de legalább egy-két négyszáz éves genfi zsoltárt is elénekelhettünk volna. Ilyenkor megmelegszik a szívem. Minden értéket el lehet vinni a fiatalok közé, csak komolyan kell őket venni. Ezen a fesztiválon az imacsoportokra volt a legnagyobb igény. Ezért is hálás vagyok.
Önök az egyházon belül foglalkoznak azzal, hogyan lehet megállítani azt a kultúrharcos őrületet, amely már itt van velünk, és leginkább a gyerekeinket veszélyezteti, hiszen alapvető hitelveket is megkérdőjelez?
Igen. Van egy erős vonal az egyházban, amely azt mondja, ne álljunk velük szóba, mert a végén még a mi tanításainkat is felvizezik. Én mégis szóba állnék velük. Amikor a keresztény hitigazságokat az egyházon belül megkérdőjelezik, például, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, akkor ez következmény. Mert nem akarnak lemaradni, versenyt akarnak futni a világgal, a totális média ultraliberális fősodra arra nyomja őket, hogy bontsanak le mindent, ami a múlté, mert az maradi. A „fellazító” keresztények azt hiszik, így majd megtartják az egyházból kiábrándult embereket. De minek maradnának itt, ha itt is csak azt hallják, amit a tömegmédia mindenütt sulykol, hogy nincs más fontos kérdés a klímán, a genderen és a migráción kívül.
Az igaz, hogy ezekre is tudnunk kell keresztény válaszokat adni, de hol marad az életünk alapkérdése: Istennel vagy nélküle akarunk boldogulni? Mégse mondjunk le róluk, ne fordítsunk nekik hátat, hanem küzdjünk értük Nyugaton is, nálunk is. Tavaly megkérdeztük mind a tíz Kárpát-medencei református részegyházat, mi a legfontosabb feladata a 21. században a magyar reformátusoknak? A válasz: a belső szellemi-lelki védvonalak megerősítése. Nem azt mondták, hogy még kétszer ennyi iskola, meg tízszer annyi szociális intézmény kell, hanem lelki megerősödés a szellemi küzdelemben. A defenzív magatartásból át kell mennünk offenzívba. Mi, keresztények tudunk olyan üzenetet közvetíteni, mely felszabadító. Németországban azt látom, hogy iszonyatos nyomás alatt vannak a keresztények, kergetik őket be a sarokba és ütik, hogy ti ósdik és konzervatívak vagytok, csak a hittételeket szajkózzátok, pedig nincs így. Ők persze kétségbeesetten védekeznek, és nem tudják elmondani azzal az erővel és meggyőződéssel saját hitükről a bizonyságtételt, hogy az szembe tudjon menni azzal, ami ömlik minden csatornán. Magyarországon, Szlovákiában, Romániában, a volt kommunista országokban a kereszténység ellenfelei óvatosabban bántják a hitet, mert tudják, olyan erő van benne, ami mégiscsak megtartotta a közösségeinket a diktatúra idején.
Élő a kapcsolata a Felvidékkel, gyakran járt itt politikusként és püspökként is. Hogyan látja helyzetünket, ezen belül is a református egyházat, amely szintén fogyó közösség lett. Majdnem 15 százalékos veszteséget mutat a népszámlálás, miközben érzik az önök támogatását, templomok, iskolák, óvodák újulnak meg. Megerősíthető még ez a közösség?
A keresztény hit ereje és a nemzetet megtartó erő vagy összekapcsolódik, vagy gyengíti egymást. Nem tudom szabad-e ilyen szót használni, hogy „elszlovákosodás”, de az egyúttal az egyháztól való eltávolodást is jelenti, mert a magyarság megmaradásának az egyik záloga a nemzeti egyháztudat. Minden évben többször találkozunk a felvidékiekkel és azt látom, hűséggel végzik a munkájukat a lelkészek. Miközben a szélek töredeznek, középen marad egy erős mag. A kis, erős, intenzív közösségekben van a kereszténység jövője. Még ha számban kevesebbek lesznek ők is, mi is, azt remélem, hogy összetartásunk, erőfeszítéseink előbb-utóbb gyümölcsöt teremnek.
Néhány évvel ezelőtt Somorján, az ottani református templom felújításának az ünnepén ön arról beszélt, hogy a lehajtott fejjel élés milyen veszélyeket rejt. Némi túlzással azt is mondhatnánk, értettük a mondandóját, csak úgy tűnik, meg nem fogadtuk.
Érdekes, hogyan kapcsolódnak egymásba az időívek. Ugyanerről az igéről beszélt Somogyi Alfréd is Duray Miklós temetésén: „emeljétek fel a fejeteket”. És ugyanerről beszélt a magyar miniszterelnök is a Himnusz kétszázéves születésnapján, Szatmárcsekén. Az időket és tereket összekapcsolja Isten igéje. Változik a kontextus, de az Ige mégis megszólal ugyanazzal az erővel és lélekkel. Az egyház történetileg kétezer éves, s minden évtizedben elsiratták legalább egyszer. Mégsincs vége. A keresztény hitben van egy hihetetlen erős megújulási képesség, még ha nem is feltétlenül a szomorú képet mutató európai kereszténységben nyilvánul meg. Hol van ma az egyik legnagyobb református közösség? Dél-Koreában. Hol növekszik a kereszténység? Afrikában, Dél-Amerikában. A keresztények száma a világban folyamatosan nő, csak Európában csökken, meg a Közel-Keleten csökkentik. Ezek szerint mégiscsak van ereje a kereszténységnek, mert a keleti meg a törzsi vallások világában élők úgy élik meg, mint felszabadító erőt, amiből még gazdasági erő is lesz. A kálvinizmus a modern kapitalizmus kialakulásában felhajtóerőként működött, mert a munkát istentiszteletnek tekintette, s a világi szolgálat is Isten dicsőségére történt.
Nem beszélünk a politikáról, közvetve mégis politikáról van szó. A lehajtott fejjel élésben is benne van a politika, mi ezt a szlovák–magyar viszonyon keresztül érzékeljük. Püspök úr, ahol a politika már nem találja a szavakat, ott az egyház még sokat tud tenni. Vannak erre jó példák?
Emlékszem, a ´90-es években Felvidéken indult nagy mozgalomra, amikor a magyar katolikusok, a reformátusok támogatásával magyarajkú püspökért imádkoztak. A legjobb értelemben kapcsolódott össze a nemzeti, az egyházi és a politikai érdek a felvidéki magyar katolikusok anyanyelvi pasztorációjáért folytatott küzdelemben. Együtt imádkozva megerősödtek katolikus hitükben és magyarságukban is. Egyszerre nemzetstratégiai és egyházi stratégiai tervezés az is, ahogyan Géresi Róbert püspök és elődje Fazekas László belekezdett templomok, közösségi házak, iskolák felújításába, építésébe. Nagy benyomást tett rám ez a távolbalátó következetesség. A magyar kormány azért is támogatta ezt, mert látta, hogy itt nemcsak arról volt szó, hogy adjanak pénzt és majd csinálunk vele valamit, hanem az a tudatos lelki építkezést szolgálta.
Jelenleg mi a református egyház nemzetstratégiai alapvetése, miben gondolkodnak a határon túli egyházmegyék esetében?
Magától értődőnek tekintjük, hogy összetartozunk, de gyakran elfeledkezünk arról, hogy ezért a magától értődőségért minden nap meg kell küzdeni, mert egyébként meggyengül. Miskolc és Kassa között időben csökkent az út, lelkileg azonban távolodunk. Nekünk a lelki távolodás ellen kell dolgoznunk. Ezt szolgálja közös nemzetstratégiánk, a sok-sok alkalom az egyház életében, ahol az összetartozásunkat megélhetjük. Jövőre Debrecenben lesz a nagy református egység nap. Már a második tematikus évünket tartjuk együtt a Szlovákiai Református Keresztyén testvérekkel, ahol arról gondolkodtunk együtt, hogyan segítsük a lelkipásztor utánpótlást itt is, ott is. Jövőre, az Élő Ige évében, január 27-én, az összes szlovákiai magyar református lelkipásztort várjuk egy nagy országos találkozóra Budapestre. Nagyon szoros a kapcsolatunk Géresi Róbert püspök úrral, akivel 30 éve ismerjük egymást.
Püspök úr, az ünnepek közeledtével sok szó esik a hitről, de arról kevesebb, hogy mikor vagyunk jó hívő emberek.
Talán paradox lesz a válasz: akkor, ha nem hisszük el magunkról, hogy jók vagyunk, mert aki elhiszi magáról, azt úgy hívják, hogy farizeus. Akkor leszünk jó hívők, ha az életünket nem szabdaljuk részekre, hogy itt van a hitélet, itt meg a magánélet, amott meg a közélet. Az életünk egy, és egészében Istentől kapott ajándék. Az életünk minden területén, bukásainkban és győzelmeinkben megtapasztalhatjuk az Ő szabadító erejét. Életünket nem valamilyen kormányprogram, és nem az egyéni bankszámlánk tartja meg, hanem Isten szeretete.
Most már minden az ünnepről szól, mi lehet idén a karácsony üzenete?
A „mégis-hit”. Van az emberi valóság, amiben háborúk, konfliktusok, pusztítás, nagyravágyás van, meg nagy eredmények is, de e mögött, e fölött, ez alatt és e körül ott van az isteni valóság, és az isteni valóságban advent, karácsony ideje jött el. Az isteni valóságban reménység van és vigasztalás. Ez gyakran ellentéte annak, amit mi emberileg átélünk, de így talán még erősebb ez az üzenet.
Megjelent a Magyar7 hetilap ünnepi számában.
