2024. december 24., 14:16

Remény mindig van és lesz – szívbemarkoló magyar karácsonyokról

Ha egy honfitársunkat megkérdezik arról, hogy van, szinte mindig elmeséli a problémáit, állítólag erről lehet minket felismerni. Valljuk be, hogy gyakran szokás negatívan gondolkodni a Duna mindkét oldalán: a panaszkultúra közös sok magyarban, különösen a mai világban, ahol minden kiszámíthatatlanná vált, és itt nemcsak a hétköznapi gondokra utalok, hanem arra, hogy visszatért a járványok, háborúk generációk óta jól elfelejtett kora is.

Ezeréves határ
Fotó: A szerző felvétele

A mi életünkben soha nem volt ekkora a bizonytalanság, mint ma: nemcsak azt nem tudjuk, mi lesz jövő karácsonykor, de január elejére sem jósolnánk semmit sem. Akkor hogyan lehet mégis egy ennyire labilissá vált környezetben tervezni, biztonságban élni? Bár az elmúlt évtizedekben jócskán elpuhult a világ, voltak azért olyan dédszülei a mai magyar generációknak, akikhez ilyenkor bátran visszanyúlhatunk. Ha ők azt és ott ők túlélték, meg kell birkóznunk a XXI. Század – az előző évszázad második felénél alapvetően kellemetlenebb – évtizedeivel is, amelyek most néha ránk omlani látszanak.

Kolozsvár, 1918. december 24.

„Fehér zászlókkal állunk előtted, Ismeretlen Végzet” – nem tudok drámaibb és naivitásában magyarabb szalagcímet elképzelni, mint amellyel a kolozsvári Keleti Újság fogadta Magyarország egyik legfontosabb városa, Kolozsvár román hódítók általi megszállását, amely előtt két nappal a városban hatalmas nagygyűlésen tiltakoztak a területrablás ellen. Ez természetesen a végső döntésnél nem számított, a wilsoni önrendelkezés elveit éppen annyira vette komolyan az akkori Nyugat, mint a mai. Mivel a város szétlövésével fenyegetőztek a románok, végül a polgármester kényszerűen átadta nekik a települést.

Zetelaki víztározó
Fotó:  A szerző felvétele

A magyarokat nemcsak a Nyugat hagyta cserben (amit csak részben magyaráz, hogy elvesztettük a háborút) hanem a saját, 1918 őszi puccsal hatalomra jutott kormányuk is.

A piszkos öltözetű betolakodók hajnalig tartó részeg dorbézolással, hórázással ünnepelték a város leigázását Mátyás király azóta is sokszor meggyalázott szobra előtt. Kolozsvár egy ízig-vérig magyar, európai polgári város volt, ahol igazi végítéletszerű sokkhatás lehetett a kegyetlen román megszállás. Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhettek át akkor, azon a karácsonyon a város magyarjai, akik mindaddig kitartottak magyarságuk mellett, amíg lehetett, amíg ki nem dobták őket szülőföldjükről és nem telepítettek be jogos helyükre később olyan, Erdélyben gyökértelen százezreket, akik a település mai arculatát meghatározzák.

Tordai hasadék
Fotó:  A szerző felvétele
A magyar kultúra egyik legnagyobb, történelmi városában ekkor a lakosság 83%-a volt magyar, mindössze 12% román. Száz évvel később a magyarok aránya már a 15%-ot is alig érte el. De azok, akik átélték azt a szörnyű karácsonyt, megtartották magyarságukat, és lehetett reményük a szabad világra.

Budapest, 1944. december 24.

Legkésőbb a sikertelen őszi kiugrás és a nyilaspuccs után tudni lehetett, hogy vége van. A Vörös Hadsereg első egységei december 24-én értek el Budára. Amikor Pesten még úgy-ahogy rutinszerű élet zajlott, a szovjet felderítők már a budai fogaskerekűn kószáltak, a kalauz jelentette is az esetet. Másnap már komoly harcok törtek ki, december 26-án pedig bezárult a fővárost körülvevő ostromgyűrű.

Az egyik legdurvább második világháborús európai városostrom 51 napon keresztül, február 13-ig tartott. Az emberek idővel lótetemeket ettek, pincékben éltek heteken át áram, víz és fűtés nélkül. A szovjet hadsereg végigerőszakolta és rabolta Magyarországot.

Kipucolták az országot, mint az utánuk loholó románok negyedszázaddal korábban, 1919-ben. A háború alatt, majd utána százezreket hurcoltak el a Gulágra, közülük tömegek soha nem is tértek vissza. Tombolt a terror: az elszabadult nyilas őrjöngésnek sokezer zsidó esett áldozatul Budapesten. 1944 karácsonya a magyar főváros egyik legtragikusabb időszaka egész történelmében. Mégis, az azt átélők, a túlélők később felépítették újra a nemzet fővárosát, amennyire lehetett. Ma sem panaszkodnának.

Magyarország, 1956. december 24.

„Márciusban Újra Kezdjük!” – hirdette sok merész, dacos graffiti országszerte, de akkor már 200 ezer ember túl volt a rövid időre nyitott kerítésen és Nyugatra távozott. Elmentek azok, akikben izzott a vállalkozó szellem, akikre kötél vagy vegzálás, megfigyelés, háttérbe szorítás várt volna a régi-új rezsimben. Akik maradtak, azok tudatosan döntöttek a sötétség vállalása mellett, és ennek lehetett családi vagy egyszerű, hazaszeretethez köthető oka is. Mert ha mindenki elmegy, ki marad itthon?

De 1956 karácsonyán megdermedt minden tiszta szívű magyar lelke, nemcsak Kis-Magyarországon, hanem szerte a Kárpát-medencében, sőt még messzebb is.

Ekkor írta Kassa szülötte, a már korábban elüldözött Márai Sándor New Yorkban a „Mennyből az angyal” című, legendás versét:

„Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról. (…)

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.(…)”

A kommunisták aggódtak is: valamelyest javult az ellátás, még importból is, csak nehogy „újrakezdje” a terrorral, sortüzekkel megdolgozott, kijárási tilalommal és pufajkásokkal kezelt Magyarország. De miben reménykedhettek akkor a magyarok? Búvópatakként mindig élt a szabadság, a nemzeti függetlenség vágya, amit sokan persze már nem éltek meg.

A nemzetközi média egy darabig még napirenden tartotta a magyar kérdést, de aztán a Nyugat ráunt és elengedték az ügyet. Azonban ez a dilemmákkal és félelmekkel teli karácsony örökre beivódott mindenkinek a génjeibe, aki akkor élt. Lehetett börtönben, szabadlábon vagy külföldön, nem felejtette el. Az sem, aki már csak egy évig élhetett, és az sem, aki láthatta még a szovjetek távozását 1991-ben. A többség tudta vagy érezte: hosszú lesz a rabság, de aznap végül mégsem a kétségbeesés volt az úr: az örök remény ugyanis kiirthatatlan a szívből.

A magyarokéból is.

 

 

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.