Megszűnt az utolsó magyar(országi) napilap
2026. július 31. Ezen a napon napilapként megszűnt a Magyar Nemzet. Szinte egyik napról a másikra jelentették be, hogy a konzervatív értékrendű (az egyszerűség kedvéért nevezzük jobboldalinak) újság ettől fogva hetilapként jelenik meg. Ami ennél is durvább: ez volt Magyarországon az utolsó nyomtatott napilap. Egy másik napilap, a balos Népszava egy hónappal korábban írta, hogy már csak pdf-formátumban olvasható, vagyis nem papíron, nyomtatva, hanem az internetre kirakott képeket lapozva.
A Magyar Nemzetet 1938. augusztus 25-én alapította Pethő Sándor, és egy hónap híján 88 évig élt. „Szürkén koppannak a szavak, szomorúan, egykedvűen” – írja a főszerkesztő a bejelentésről. Felidézi, hogy a lapot „kisebb kihagyásokkal nyolcvannyolc éven keresztül, túlélve háborút és kommunizmust, privatizációkat és rendszerváltásokat, hetente hatszor kézbe vehették az olvasók”. Ez a nap talán emlékezetes marad, talán érzéketlenül átlépi az egyre rövidülő emlékezet. Mert a rendszerváltás óta eltelt három és fél évtized alatt ide-oda tologatták a sajtót Magyarországon, attól függően, hogy éppen ki volt kormányon.
Emlékszünk még, mekkora felháborodást és petíciós tiltakozást váltott ki a magyar közélet bizonyos szegmensében, amikor akkori kiadója 2016 októberében megszüntette a Népszabadságot?
Igaz, ennek a lapnak a rovott múltja mellett már a fogantatásának, az indulásának sem volt sok köze a sajtószabadsághoz, hiszen a korábbi Szabad Nép utódjaként jelent meg 1956-tól. A rendszerváltásig a kommunista párt lapjaként működött, majd az utódpárt, az MSZP alapítványa adta ki, míg végül a Mediaworks vásárolta és szüntette meg. Akkor mindenki a kormányt csepülte, és az (akkori) ellenzéki sajtó lehóhérolását emlegette. Majd következtek a többiek, de a rendszerváltás óta mindmáig általában politikai hovatartozáshoz kötötték egy-egy lap megszűnését. Pedig az okok, amelyek ide vezettek, sokkal bonyolultabbak. Vagy ha úgy jobban tetszik, végtelenül egyszerűek.
A Magyar Nemzet napilap kimúlása (hetilappá történő változása) valahogy nem vet nagy hullámokat, és ez a csönd beszédes. A jobboldal önvizsgálatáért kiált: visszaütött a központosítás, ami most dominóeffektust eredményez, a kormány döntését követően, hogy egy egész médiabirodalmat államosított. Az átvétel azonban késik, ezért ezek a lapok tulajdonképpen hibernálnak, és addig nem tudnak megújulni, továbblépni, amíg „előzetesben" vannak.
De a baloldal sem veri a dobot, legalábbis nem emlegeti „a szabad sajtó gyilkosait”, mint tette Lengyel László idén júliusban a Népszava megszűnésekor. Arról pedig a kutya sem ugat, hogy a Mandiner hetilap is lehúzta a rolót (a Népszavával egyidőben), s ezentúl csak internetes kiadása lesz. De hát vannak ugye a „propagandalapok” és a „független objektívek”.
Közel két évszázadon keresztül elképzelhetetlen volt a magyar közélet nyomtatott politikai és kulturális sajtó nélkül.
A polgárosodás által született, a műszaki forradalom révén kiteljesedett újságkészítés – reméljük, nem véglegesen – a végét járja. Amiben a magamfajta, egész életében újságot, hetilapot, irodalmi lapot olvasó (és készítő) ősbölény bízik, egy vékonyka reménysugár, hogy marad egy rétege a polgárságnak, amely a reggeli kávé mellé igényelni fogja a lapokat, és visszatér a kávéházi és otthoni újságolvasáshoz.
Várja a postást, hogy bedobja a levelesládájába a kedvenc újságját. Talán ezen fog múlni, meg a csömörön, ami egyszer bekövetkezik. Értelmiségi körökben ugyanis egyre gyakrabban halljuk, hogy a család nem néz televíziót, sőt nincs is televíziója. Sokan tudatosan utasítják el az uniformizált hír- és kultúratálalást. Talán megmarad néhány heti- és havilap az igényesebb olvasóknak.
A jövőkép azonban egyelőre lesújtó. Kollégám meséli a minap, hogy egy iskolában jártak, ahol a tudatos médiafogyasztásról próbáltak beszélgetni a gyerekekkel. Lesújtó élmény volt, mondja, hogy a nebulók többsége nem ismert egyetlen nyomtatott sajtóterméket, még bulvárt sem, nemhogy napi- vagy hetilapot, magazint. Érdekődési körüket, olvasási szokásaikat kielégíti a szocális média pörgős világa, abból is a tíz-tizenöt másodpercig felvillanó akármi, aminek se tartalma, se üzenete, se információja, hogy a kulturális töltetet ne is említsük. Nem kell értelmezni, gondolkodni, hiszen ezek csak az érzékszerveket stimulálják.
Az már szinte nem is kérdés, hogy ez a legifjabb generáció felnőtt korában egyáltalán kézbe fog-e venni bármilyen sajtóterméket, könyvet, újságot. És ez már messze túlmutat a bal–jobb, népi–urbánus, patrióta–nyitott világ kontextusán.
A Gutenberg-galaxist már sokan sokféleképpen temették, de talán soha nem volt ennyire kiélezett az a kulturális, sőt civilizációs háború, amely az emberi lelkekért folyik. Ekkora pusztítást talán a könyvégetés sem jelentett, mint napjaink hadviselése, hogy leszoktassák az embereket a betű szeretetéről és élvezetéről. A fantázia és a képzelőerő helyét hovatovább átveszik a gondolattalan képi panelek. Ugyan kit zavar ebben a zűrzavarban egy-egy sajtótermék megszűnése, amikor ott nyomul a helyükre a közösség(romboló)i média? Jobb, bal, liberális, nemzeti, egyre megy, ki hová tartozik.
A közösségi média kommentszekciójában a sajnálkozó hozzászólások mellett sokan vetik oda kárörvendően: „Éljetek meg a piacból, ne várjátok a támogatást!” Igaz, külön tanulmányt érdemelne, miért nem épül(t) ki a Kárpát-medencében az a mecénásréteg, amely okafogyottá tenné az állami paternalizmust, az ebből fakadó politikai függőséget.
Amely fenntarthatná a lapokat. Mert a „piacon” ott versenyez egymással a nyomtatott sajtó és a mindent elborító internet, s nem kétséges, melyik van helyzeti előnyben.
Így valósul meg a cancel culture (eltörlés kultúrája), amely egy öntudatlan fogyasztói csordába tereli az emberiséget, a biznisz dicsőségére, és az emberi kultúra szégyenére.
Megjelent a Magyar7 2026/33.számában.
