Magyarország legszebb majorja (II.) - Az Ausztriába ékelődött Albertkázmérpuszta
Albertkázmérpuszta a magyar-osztrák határ egyik ékköve. A falunak, mint amolyan határtelepülésnek, ugyancsak fordulatokban gazdag a története. A településen jártamkor Németh György tanár lett az alkalmi idegenvezetőm.
"A vasfüggöny 1989-es leomlása után, augusztus 2-án első érdeklődőkként látogattunk ki a faluba. A templommal szemben lévő Áfész bolt kocsmarészébe mentünk be, ahol kázmériak zsugáztak és poharazgattak. Mikor beléptünk, úgy néztek ránk, mintha az űrből érkeztünk volna. Ekkor ismerkedtem meg Feri bácsival, akinek elmondása szerint a faluban már csak huszonöten éltek, és nagyon sok ház „hevert parlagon”.
Bonyolította a helyzetet a kibogozhatatlan tulajdonviszonyok sokasága: aki nem fizette ki az adót, annak az ingatlanára a hivatal tette rá a kezét. Végül találtam egy üres kertet húszezer forintért, s érkezésünk után két nappal már tulajdonosok lehettünk. Az első nagyobb ünnepbe is belecsöppentünk augusztus 20-án a templomban. Az elszármazott kázmériaknak tartottak misét. Friss „birtokosként” mi is félig-meddig kázmérinak tekinthettük már magunkat, így részt szerettünk volna venni a szertartáson.
A falu határában ért az első meglepetés: a falu „megtelt”. Vagy tízezer ember érkezett, a határig állt az autósor. Az éhes, szomjas tömeg egy pillanat alatt kifosztotta a már említett boltot, így jó hangulatban, de szomjasan kóválygott a jónép. Ekkor pattant ki fejünkből az ötlet, hogy egy vendéglátóhely ugyancsak hiányzik a településről. Az ideát tett követte: szeptember 12-én, a Boldogságos Szűz Mária neve napján ismét szentmisére invitálták az elszármazottakat, s a környékbelieket. A hagyományos ünnepre – a páneurópai piknikhez hasonlóan – a határt is megnyitották, így az előbbinél is nagyobb tömegre lehetett számítani.
Nem csalódtunk, ezúttal mintegy tizenhatezer ember gyűlt össze csak az osztrák oldalról. Ekkor már felkészültünk a jeles napra, az erdészettől ponyvát szereztem, egy vendéglátós barátom nevére a hivatalos szervektől egynapos vendéglőnyitási engedélyt kértem és kaptam, s a templom melletti kertemben hamarosan állt a felszerelt, tekintélyes méretű sátor. Reggeltől éjfélig volt átjárás a határon, s igen jól fogyott a bor, a sör és a pezsgő. A kedvező tapasztalatok nyomán vettük meg az egykori gazdatiszti ház első lakását és ott vendéglőt nyitottunk, majd később a család tulajdonába került az egész ház, amelyben a Kázmér Csárdát rendeztük be.
Az osztrákokat egyébként nemcsak a keresztény seregek bécsi győzelmének tiszteletére elrendelt ünnep vonzotta, a helyi ingatlanok iránt is kezdtek érdeklődni.
A húszezer forintos kertem egyből nyolcvanezret ért, félévre rá ez a szám megduplázódott, egy év múlva kétszázezerbe került. Mindent felvásároltak a sógorok, honfitársaink elvétve jutottak tulajdonhoz. Ennek eredményeképpen jelenleg csupán három eredeti kázméri él itt, s összesen mintegy egy tucat magyar lakhat itt. Egy fiatal magyar pár viszont egy csokoládé manufaktúrát üzemeltet, termékeik értékesítésével nincs gondjuk. A földek és ingatlanok háromnegyed része is vagy a leszármazottak, vagy a befektetők kezébe került, de van orosz, szlovák, svájci tulajdonos is – idézi fel a távolabbi múltat, s az azt követő időt.
A faluban a földek rendezettek, a házakat kicsinosították. A bekerített földek egyikén lovak legeltek. A bécsi fogadalmi templom mintájára épített kápolnát a 90-es években újították fel, 1991-ben Pápai Lajos győri megyéspüspök szentelte fel. A házak előtt osztrák rendszámú kocsik álltak. A Kázmér Csárda kerthelyiségében népes osztrák társaság kvaterkázott, hangos jó napot üdvözléssel bólintottak felém.
"A vendéglőt a feleségemmel, Erzsébettel a munkánk mellett gyermekeink segítségével üzemeltettük, s általában hétvégeken, tavasztól őszig számítottunk forgalomra. Meg kell jegyeznem, hogy 2007-ben nyitották meg a schengeni határt. Az esemény nagy szenzáció volt, osztrákok, magyarok találkoztak ez alkalomból. Rá két évre nyugdíjba mentem, így jobban tudtunk koncentrálni a vendéglátásra. Az elsők között érkezőkből azóta törzsvendégek váltak, s elvitték másoknak is a jó hírünket.
A cégvezetést négy éve a fiunknak, Györgynek adtuk át, aki másfél évtizednyi ausztriai tapasztalattal a háta mögött nagy elánnal látott munkához. Fiatalos lendülettel, az értékmegőrzést tiszteletben tartva már a három lakásból nagy éttermet varázsolt, és szép szálláshelyeket alakított ki. Az idők szavát követve esküvőket, lakodalmakat, születésnapi rendezvényeket szervez, a vendégek fele itthoni, a másik fele a határ túloldaláról érkezik, de pozsonyiakat és németeket is gyakran vendégül látunk. Az ételválasztékban a magyaros fogások viszik a prímet, népszerű a pörkölt, „gulás”, a csülök, a kacsa, a harcsa, de a lángost is örömmel fogyasztják.
Márton nap környékén természetesen a töltött liba a sláger. A kiváló falatokhoz pannonhalmi bor dukál, a rozéjuk rendre elnyeri a Magyarország legjobb rozéja címet. Az osztrák vendégek kizárólag magyar sört, bort és ételeket fogyasztanak. Vendégkörünk fokozatosan bővül, ajánlanak minket, s a visszatérő vendégek nemegyszer köszönő levelekkel, ajándékokkal, is kedveskednek nekünk. Talán a legmeghatóbb egy német vendégünk adománya.
1992-ben egy pályázatot nyújtottunk be az augusztus 20-ai hagyományos kázméri búcsú több évtized utáni újbóli elindítására. Ilyenkor mindig kinyitott a határ, s az ünnepet pedig praktikus okokból mindig szombatra tették. Egy német házaspár késve, vasárnap érkezett kerékpáron, mikorra a falu már régen kiürült. Természetesen, kinyitottuk a vendéglőt, s a gesztussal új barátokra leltünk. A feleség, férje halála után – az elhunyt végakarata szerint – egy kis lovas szekeret adományozott a vendéglőnek – meséli mosolyogva Németh György.
A határkijelölés a Mosoni-síkon ugyancsak elhúzódott. Ausztria nálunk jóval korábban jutott ki a béketárgyalásokra, s érdekérvényesítő képessége is sikeresebb volt. Az osztrák–magyar határmegállapító bizottság és a Népszövetség között sokáig ment a huzavona, 1923 szeptemberére vált véglegessé az osztrák–magyar határ, s Albertkázmérpuszta hovatartozása. Az osztrák fél a magyar anyanyelvű többségnek tulajdonította a döntést, valójában, mivel Frigyes, a templomépítő főúr – érzelmileg is kötődött a helységhez –, ő intézte el a Magyarországhoz való csatolást. Fő érveként a magyaróvári uradalom csorbítatlan megmaradása szerepelt.
Megjelent a Magyar7 hetilap 34. számában.
