Magyarország a német megszállásig a béke szigete volt Európában - interjú Máthé Áronnal és Szalay-Berzeviczy Andrással
Hogyan fogadta a nemzetközi sajtó a felvidéki magyarok nagy részét az anyaországhoz visszacsatoló első bécsi döntést? Miben tért el a szlovák és a magyar kormányok zsidópolitikája 1944 márciusáig? Hogyan sikerült évekig késleltetni a magyar zsidóság tragédiáját? Mennyire voltak hiteles értesülései a korabeli médiának a holokausztról? Páros interjúnkban a korszak történeti összefüggéseiről és nemzetközi sajtóvisszhangjáról kérdeztük Máthé Áront és Szalay-Berzeviczy Andrást.

1938–39-ben felbomlott az 1918-ban, az első világháború győztes hatalmai által életre hívott Csehszlovákia. Az első bécsi döntéssel a felvidéki magyarok nagy része visszakerült az anyaországhoz. Milyen folyamatok vezettek idáig?
Máthé Áron: A döntően a cseh politikai elit által irányított Csehszlovákia születése óta az angol–francia tandem mellett volt elkötelezve, majd a harmincas években jó kapcsolatokat épített ki a Szovjetunióval. Teljesen természetes, hogy akik szemben álltak ezzel a koncepcióval, azok máshol kerestek támogatást. Nemcsak a magyarokra gondolok, hanem a Prága politikájával elégedetlen szlovákokra is. Ebből ered, hogy Csehszlovákia felbomlása Hitlerhez köthető, akinek kapóra jött a cseh adminisztráció által „kinevelt” szlovák nacionalizmus. Magyarország a trianoni „koncepciós perben” hozott ítélet korrekciójára törekedett.
A komáromi határmódosító tárgyalásokon a szlovákok hajlandóak lettek volna lemondani egy szűkebb területsávról, de a magyar fél kevesellte a dolgot. Miközben a szlovák politika szálait mozgató Jozef Tiso az egyik leghűségesebb támogatója volt a német vezérnek, Hitler megvetően csak „féregnyúlványként” emlegette Szlovákiát.
Az első bécsi döntéssel végül a magyarlakta városok is visszakerültek, igaz Pozsony Szlovákiában maradt. Hogyan csapódott le a német–olasz döntőbíráskodás a korabeli sajtóban? Milyen témák keltették fel a nemzetközi sajtó figyelmét a következő években?
Szalay-Berzeviczy András: Az első bécsi döntést követően a szlovák sajtó azonnal elkezdte hangsúlyozni, hogy a Magyarországhoz csatolt területeken szlováküldözés történik. Hasonlóképpen a Szlovákiában maradt magyarok sérelmei is visszhangra találtak a magyarországi sajtóban. A következő években is kölcsönösen napirenden maradtak a nemzetiségi jogsérelmek. A nyugati hatalmak bár a magyar–csehszlovák vitában érdektelenséget nyilvánítottak, elfogadták az első bécsi döntés eredményét. Ezután egyre inkább megjelent, hogy Magyarország imperialista álmokat dédelget, és a Felvidék visszaszerzése után további területekre tarthat igényt.
A határvitákon, kisebbségi jogokon túl a zsidókérdés az, ami leginkább foglalkoztatta a külföldi sajtót. Itt érdemes leszögezni, hogy az 1939 márciusában önállósuló Szlovákia és Magyarország zsidópolitikájában 1944 tavaszáig eklatáns különbség mutatkozott.
A korszakban Szlovákiában és Magyarországon is elfogadtak olyan jogszabályokat, amelyek a zsidóság jogait korlátozták. Miben mutatkozott meg ez a különbség?
Szalay-Berzeviczy András: A magyar zsidópolitika 1939 és 1944. március 19-e között sokkal enyhébb volt, mint az összes környező országé. A Harmadik Birodalom által megszállt és önkéntesen kollaboráló országokban a Cseh-Morva Protektorátustól a tisói Szlovákián és Antonescu Romániáján, Bulgárián át a horvát bábállamig 1942 végére már megtörtént a zsidómentesítés. Nálunk ezután még két évig fizikai biztonságban élhetett a zsidóság.
Ez a magyarázata, hogy 1939. március 15-e, a Szlovák Köztársaság és a Cseh-Morva Protektorátus megalakulása után mintegy 40 000 csehországi és szlovákiai, valamint galíciai zsidó menekült Magyarországra. Ami viszont 1944. március 19-e után történt, az a megszállás által létrehozott útvesztő volt, a magyar állam vétke, ami nagyon sötét foltot hagyott történelmünk szövetén.
Máthé Áron: Térjünk vissza a szlovákiai jogfosztó intézkedésekhez. A felvidéki magyarok körében közismert, hogy 1942-ben Esterházy János az ülésteremben tartózkodó képviselők közül egyedüliként nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő jogszabályt a szlovák parlamentben. Semmit nem von le a mártír sorsú felvidéki politikus érdemeiből, hogy két másik szlovák képviselő éppen nem vett részt a szavazáson. Említsük meg a kassai születésű Schlachta Margit nevét is, aki magyarországi keresztény politikusként hívta fel a figyelmet a szlovákiai zsidóság helyzetére, személyesen sürgette XII. Piusz pápát a cselekvésre, próbált mentőakciókat szervezni, és felrázni a hazai nem németbarát köröket. A szlovákiai holokauszt kapcsán ezt a két magyar személyiséget mindenképpen ki kell emelni pozitív kontextusban.
Említették, hogy a korszak sajtójában nagy figyelmet váltott ki a zsidóság tragédiája. Mennyire voltak hiteles értesülései az egyes médiumoknak?
Szalay-Berzeviczy András: 1942 volt a fordulópont a nemzetközi sajtóban. Ez év márciusában tett Hitler először nyilvános utalásokat arra, hogy a háború végéig megsemmisíti az európai zsidóságot, hiszen minden konfliktusért őket tette meg felelőssé. Goebbels ugyanezt a kommunikációt erősítette, mondván, a szövetségesek bombázására a németek a zsidóság megsemmisítésével felelnek. Decemberben a lengyel emigráns kormány megjelentetett egy pamfletet a zsidók tömeges lemészárlásáról a megszállt Lengyelországban, mely rengeteg szerkesztőségbe eljutott.
1943 kora tavaszán a Neue Zürcher Zeitung már arról írt, hogy Lengyelország területén kétmillió zsidót öltek meg, szó esik már a gázkamrákról is. A New York Times 1944 tavaszán lehozta, hogy körülbelül ötmillió zsidó halt meg Európában, egy másik cikk ebben az időben négymillió áldozatról beszélt. Vagyis mire 1944 májusában megkezdődtek a magyarországi deportálások, az európai zsidóság egy jelentős része már a korabeli sajtó információi szerint is áldozatul esett a holokausztnak.
Máthé Áron: A kérdése úgy hangzott, mennyire voltak hitelesek a nyugati sajtóban megjelent információk. Felhívnám a figyelmet egy másik szempontra. A magyarországi közvélemény jó része, ha el is jutottak hozzá ezek az értesülések, meglehetősen bizalmatlan volt a hírforrásokkal szemben.
Mások persze a hadműveleti területeken látták, hogy mit művelnek a németek. De akihez valamilyen közvetítőn közegen keresztül jutottak el az információk, azok mondjuk úgy: nem interiorizálták a híreket. Az antiszemitákról pedig ne is beszéljünk…
Volt annak visszhangja a nyugati sajtóban, hogy amíg a környező országokban élő zsidók nagy részét már elpusztították, addig a magyar zsidóság tragédiáját évekkel sikerült elodázni?
Szalay-Berzeviczy András: Magyarország kapcsán a nyugati sajtó is rögzítette, hogy a Kállay-kormány idején, vagyis 1942-től a német megszállásig, relatív fizikai és jogbiztonságban élhettek a zsidók.
Azt is tegyük hozzá, sokféle menekült talált mentsvárra nálunk: már az Anschluss idején hozzánk menekült osztrákok, kétezer szövetséges katonaszökevény – franciák, hollandok és mintegy százezer lengyel, akik emberséges bánásmóddal találkozhattak a korabeli Magyarországon.
Már szóba került, hogy Berlin egyre inkább megbízhatatlan szövetségesként tekintett Budapestre. Tegyük hozzá, Kállayék valóban felvették a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal, az olaszországi szövetséges partraszállás után még előzetes fegyverszüneti megállapodást is kötöttek a britekkel. Mennyit tudhattak erről a németek?
Szalay-Berzeviczy András: Az első kapcsolatfelvétel az angolokkal 1942 nyarán történt, és a német hírszerzésnek már 1943 márciusában többszáz oldalas jelentése volt a tárgyalásokról. A németeknek azonban még csak a hírszerzés információira sem volt szükségük, hiszen a britek előszeretettel szivárogtattak a sajtóban a Kállay-kormány fegyverszüneti tapogatózásairól. A The Times például leközölte Lord Halifax Eden brit külügyminiszternek küldött számjeltávíratát, hogy a magyar hadsereg nem fog ellenállni balkáni partraszállás esetén, majd azt is lehozták, hogy Magyarország és Horthy eltávolodtak Németországtól, melyről a románok azonnal riadóztatták a németeket.
1944 tavaszára a szovjetek már a Kárpátok előteréig nyomultak előre, a szövetségesek olaszországi offenzívája viszont elakadt. Volt egyáltalán realitása annak, hogy Magyarország a nyugati szövetségeseknek adja meg magát?
Máthé Áron: Az említett brit–magyar előzetes fegyverszünet számolt a katonai realitásokkal, csak akkor lépett volna életbe, ha a nyugati szövetségesek elérik Magyarország határait. Erre akkor lett volna esély, ha a szövetségesek Normandia helyett a Balkánon szállnak partra, új frontot nyitva a németek ellen. Mint tudjuk, a második fő frontot végül Franciaországban nyitották meg, a balkáni partraszállás elmaradt. Ezzel eldőlt, hogy Kelet-Közép-Európát, így Magyarországot nem a nyugati szövetségesek, hanem a szovjet csapatok fogják előbb elérni.
A gondolkodását nagyban meghatározta az első világháború, amelyben maga is frontszolgálatot teljesített. 1918 kora őszén a Központi Hatalmak összeomlása a Balkánon kezdődött, amikor az antant erői Szalonikiből kiindulva áttörték a frontot. Paradox módon tehát a szövetségesek 1944-ben már biztosan nem számoltak komolyan egy balkáni partraszállással, viszont Hitler annál inkább tartott ettől, és ez a megfontolása döntő szerepet játszott a Margarethe-terv végrehajtásában, Magyarország megszállásában.
Ahogy említették, a német megszállás után egy tragédia következett be, a Sztójay-kormány intézkedései történelmünk szégyenfoltját jelentik. Nem lenne teljes a beszélgetésünk, ha a nyolcvan évvel ezelőtti eseménysorból ne idéznénk fel a sikertelen kiugrási kísérletet 1944 októberében, amelynek következtében hadszíntérré váltak az ország középső és nyugati területei is…
Máthé Áron: A sikertelen kiugrási kísérlet története sokak előtt ismert, én egy, a történeti közbeszédben sem gyakran emlegetett felvidéki szálat emelnék ki. 1944 augusztusában a hadihelyzet egyre válságosabbá vált, viszont Horthy végre le tudta váltani Sztójayt, és a Lakatos-kormány kinevezésével ismét napirendre került a fegyverszünet kérdése.
Az egyik magyar arisztokrata, Zichy Ladomér éppen a szlovák partizánfelkelés kirobbanásának idején járt Zólyomban. Hazatérve megkereste Bánffy Dániel barátját azzal az ötlettel, hogy a szlovák partizánok által uralt területeken fel tudnák venni a kapcsolatot az ott tartózkodó szovjetekkel. Bánffy korábban földművelésügyi miniszter volt, ismerte Horthyt. Így sikerült a dolog. A fegyverszüneti tárgyalásokra induló Faraghóék ennek a kapcsolatfelvételnek köszönhetően szállhattak fel a partizánfelkelés logisztikai központjának számító Tri duby repülőtérről moszkvai útjukra. Ilyen értelemben Magyarország számára a folyosó Szlovákián keresztül nyílt meg.
Idézetek a nemzetközi sajtóból / A német birodalmi sajtó Magyarország-képe 1939–1945
Völkischer Beobachter, 1941. június 7.
„A zsidók Magyarországon nagyobb biztonságban érzik magukat, mint bárhol és valaha.”
Völkischer Beobachter, 1941. június 7.
„Magyarország az európai zsidóság menedéke lett"
Eibenstocker Tagenblatt, 1944. május 18.
„Néhány héttel ezelőtt Magyarország még az európai zsidóság utolsó menedékhelye volt."
Die Glocke - Warendorf, 1944. május 15.
„Magyarországon a zsidótörvények csak papíron léteztek, mert nemcsak hogy nem alkalmazták őket, hanem a Kállay-kormány minden alkalommal még védelmébe is vette a zsidókat.”
Die Glocke - Warendorf, 1944. május 15.
„Magyarországon a zsidók még mindig mindenütt ott pöffeszkednek.”
Neues Wiener Tageblatt, 1943. október 6.
„A parlamenti szünet alatt a magyar Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt széleskörű propagandát folytatott a baloldali ellenzéki csoportok egyesítése érdekében. A marxista Szociáldemokrata Párt Magyarországon kevés parlamenti mandátummal, de létezik.”
Eibenstocker Tageblatt, 1944. május 18.
„Fölöttébb veszélyes volt az az áruló játék is, amelyet magyarellenes elemek a titkosszolgálatokkal együttműködve a március 19-én a politika színpadáról lesöpört Kállay-kormány szárnyai alatt űztek. Mindent megtettek azért, hogy bénítsák a nem zsidó lakosság egészséges védekezési szándékát, és hogy az országot kiszolgáltassák a zsidó-plutokrata-bolsevik hóhéroknak.
Österreichische Beobachter, 1944. május 1.
„Judapestből újra Budapest lesz! Az összes zsidót törölték a magyar szinészkamarából!”
Eibenstocker Tageblatt, 1944. február 8.
„Magyarország még az ellenséges elemeknek is menedékhelyet biztosít. A magyar zsidóság még ma is folytatja az embercsempészetet, folyamatos a külföldiek beszivárogtatása. (...) A magyar zsidótörvények megalkotói lényegesen más feltételekből indultak ki, mint a németek.”
Völkischer Beobachter, 1944. október 24.
„A kis áruló banda, mely éppen azon volt, hogy Magyarországot a bolsevista szakadékba taszítsa a feltétel nélküli megadással.(...) a zsidó bolsevik horda Szent Bertalan éjszakát rendezett volna, ha október 15-én nem jött volna a felszabadító fordulat.”
Riesaer Tageblatt, 1944. május 4.
„Az új magyar kormány végre felszámolja országában a zsidó élősködést, és egyszer és mindekor véget vet a görbeorrúak aknamunkájának. (…) Budapesten minden harmadik ember zsidó volt…mindenhova befészkelték magukat”
Megjelent a Magyar7 2024/50. számában.