Lemossuk a gyalázatot?
Máig előttem van, milyen döbbent csönd ereszkedett a teremre, amikor Jamie Lee Curtis magyar származású amerikai színésznő az idei Oscar-gálán bejelentette, hogy büszke a magyar gyökereire.
A celebek csivitelése egy csapásra elcsitult, a terem hirtelen bábokkal teli, üres panoptikummá vált. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha akadt volna egyetlen nyomorult szállóbogár abban a csillogó-villogó steril buborékban, amelyben a filmakadémia pápái, a sztárok, a producerek, ennek az egész belterjes, gyökerét vesztett struktúrának (amelyet valamikor réges-régen filmkultúrának neveztek, s amelynek neves magyar alapozói is voltak) a hordozói összegyűltek önmagukat mutogatni és ünnepelni.
Ugyanakkor Amerika nagyvárosaiban időnként kínaiak, olaszok, skótok, írek töltik meg az utcákat, és ünneplik magukat.
Éltetik az őseik emlékét, s bár olybá tűnhet, hogy rég lemondtak róla, folytatják a történelmük fonalát. Körbehordozzák a szentjeik és a patrónusaik szobrait, és kendőzetlenül ápolják tovább a nemzeti identitásukat. A dolog legszebb oldala, hogy ezen az égadta világon senki meg nem botránkozik. Ez az amerikai mindennapok része, akár a halloween, vagy a hálaadás napja (amelyet egy gyilkos csatára, tömegével lemészárolt indiánok legyőzésének emlékére alapoztak), hiszen ezek az európai, ázsiai, latin-amerikai népek segítettek az angolszászok mellett naggyá tenni Amerikát.
De próbálja csak valaki a magyarokat említeni! Fujolás, gyalázkodás, jobb esetben hallgatás következik. A filmfesztiválokon az a menő, ha valaki szidja a hazáját. Hol vannak már azok az idők, amikor Kossuth Lajost üdvrivalgással fogadták a tengeren túl! Beszédes, sokatmondó volt ez a hollywoodi hallgatás. Ott lapul benne a napi gyakorlattá vált politikai diktátum, amely a fősodratú sajtó, a megmondóemberek és a „demokrata” kormányzati szervek részéről egyre kendőzetlenebbül nyilvánul meg, s amely a világ legtermészetesebb dolgának tartja ócsárolni és lenézni, mucsai alattvalónak tartani a magyart. Azt a népet, amelyet egykor csodáltak New York-tól Chicagóig. Most szidni kell, mert ez lett a módi, s mindezt csak azért, mert a magyar nem szereti, ha parancsolgatnak neki, és úgy akarja élni az életét, ahogyan jónak látja, úgy képzeli el a jövőjét, ahogyan szeretné, úgy akarja nevelni a gyermekeit, ahogyan az ősei és azok ősei. És ebbe nem szívesen enged beleszólást.
De nem is kell átrepülni a tengeren túlra, elég elmenni mondjuk Berlinig. Három évtizede, a rendszerváltás eufóriájában azt hittük, hogy a német nép örök hálával fog gondolni a magyarokra, akik segítették nemzetük egyesülését.
Hol van már a tavalyi hó! Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek azt sem engedték meg, hogy a német nép nagy öregjének, Helmuth Kohl kancellárnak a temetésén – az elhunyt végakarata szerint – búcsúbeszédet mondjon. Kohl családja, engedve a (természetesen nem létező) háttérhatalom akaratának, behúzta a nyakát.
Mára szinte természetessé vált, hogy a magát műveltnek, okosnak és természetesen példát mutatóan demokratikusnak tartó Nyugaton összevissza hazudozzanak Magyarországról és a magyar kormányról, amely ötödször nyerte el a magyar emberek bizalmát. Nyilván nem véletlenül. De hát ez a nyugati „demokratákat” nem érdekli. Tudjuk, mi lappang mindennek a hátterében, és elég jól megtapasztalhattuk a módszereket is, hogyan működik ez a hazugsággyár. A kérdés leginkább az, hogyan lehet ezzel szemben viselkedni, mit lehet tenni az egyre tarthatatlanabb helyzet visszafordításáért?
Azt talán hiába várnánk el tőlük, hogy megértsék, miért emelt a magyar kerítést a migránsok hada ellen, és miért védi Európa szabadságát.
Hiszen – mint halljuk gyakran – ez a tömeg nem Magyarországot fenyegeti, nem ott képzeli el a jövőjét és a népek lecserélését, hanem tőlünk nyugatabbra. Mégis, a magyar kormány kitartóan, makacsul igyekszik feltartóztatni az áradatot. Vajon miért? Amit Nyugaton nehezen értenek meg: a magyar a szabadságát úgy képzeli el, hogy annyit ér az, amennyit másoknak is kíván belőle. Nem önzés ez, hiszen az a „különutasság”, amit Magyarország képvisel az Európai Unióban, másoknak is példát mutat. Miközben a sok bamba, akarat nélküli, kilóra megvett „honatya” (kérdés, melyiknek mi a hona) szavazógéppé válva gyalázza az igazi demokráciát. Ezek értetlenül állnak a tőlük eltérő mentalitás előtt. Mondjuk nem is érthetik: a szolgalelkűség, a hideg számítás embere aligha tudja felfogni, milyen felemelő érzés megélni a szabadság apoteózisát.
Most már ott tartunk, hogy a neoliberálisok legvadabbjai legszívesebben kizárnák Magyarországot az Európai Unióból, és a demokrácia eminens tanulóját, Ukrajnát vennék fel a helyébe. De hasonló hangokat hallani Törökországgal szemben is. Erdogan országát újabban a NATO-ból szeretnék kiebrudalni. Hogy is van ez? Amíg jók voltunk piacnak, s amíg a rendszerváltás után lerabolhatták a gazdaságunkat tíz deka vattacukor ígéretével, addig minden rendben volt? Mihelyt felemeltük a fejünket, és mertünk nem kicsik lenni, egyszeriben ótvarosak lettünk.
Törökország is addig felelt meg a Nyugat érdekeinek, amíg hitegetni lehetett az EU-s tagsággal, meg lehetett vásárolni a migránsáradat visszatartásáért.
De napjainkban, amikor a törökök nem óhajtanak beállni a Slava Ukrajini nevű sakálvokálba, egyszeriben teherré váltak. Fennáll a kérdés: milyen szövetségek ezek, ahol egyesek érdekei felülírhatják a játékszabályokat, ráadásul azok kérik számon, akik felrúgnak minden játékszabályt, és azokon kérik számon, akik betartják őket?
Soros György írta éppen a minap: „az orosz invázió Ukrajna ellen ugyan negatív sokként érte a világot, szétzilálta az élelmiszer-ellátási láncokat, ugyanakkor a végkimenetele sokkal jobb, mint amit vártunk”. A hangsúly az „amit vártunk” szókapcsolaton van. Amit nyugodtan be lehetne helyettesíteni az „amit előkészítettünk” kifejezéssel. Mert ezeknek az emberi életek nem számítanak, embermilliók kínja és gyötrelme csak járulékos veszteség a pénz- és hatalomhalmozás nagy művében. Ennek az útjában áll a kis Magyarország és a magyar nép.
Hogyan is írta Petőfi? „Lemossuk a gyalázatot!” Nincs a földön annyi tisztítószer, amennyivel a nyugati „kultúrkörből” a magyarságra zúduló hazugságáradatot, mocskot le lehetne sikálni. Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy barátságra nem, érdekszövetségre, aránylag tisztességes kapcsolatokra számíthatunk. Amikor például Pozsonyban éppen a Több mint szomszéd elnevezésű magyar kulturális esemény zajlik, a szlovák elnök Magyarországgal példálózik, természetesen negatív értelemben.
Aztán lehet, hogy maga is kimegy a pozsonyi Hviezdoslav térre egy mosoly erejéig, de a szívében nem barátság, megértés és emberség lakozik. Csak hideg érdek és számítás.
Petőfi Sándor óta, aki büszkén vállalta a magyarságát, a századok folyamatosan kenik ránk a gyalázatot. És így megy ez talán a pozsonyi csata óta, mondaná megboldogult apósom, aki váltig állította, azért próbálnak rajtunk bosszút állni immár több mint ezer éve. Ellenségekkel vagyunk körbevéve, és kitermeltük a kiszolgálóikat is. Itt élnek köztünk a Bugár Bélák, a Simon Zsoltok, az idegen érdekeket kiszolgáló lakájok, akik talán fel sem fogják, mennyit ártanak a saját népüknek.
Hozzászólások
Kövesdi úr minden szavával egyetértek. Hosszasan lehetne a példákat sorolni, amiért nagyon is igaza van! Az EU és a NATO is már rég kupleráj módjára "üzemel", amit a mai háború csak még jobban kiemelt! Csalással és becsapva léptünk be annó mindkettőbe, ami végzetes hibának bizonyult! Mindkét szervezet az USA csicskája, amit értelmes ember lát. Manapság nagyobb a népek hülyítése, mint a legsötétebb bolsevizmusban volt. Ezek ugyanis az internet világában veszik hülyére az adózó és szavazó polgárt, aki még mindig elhiszi, hogy a döntés az ő kezében van! A világ gyilkosa, csendőre osztogatja a lapokat, az EU undorítóan korrupt vezetése pedig végrehajt! Mocskos, mammon imádó világ ez, amelyben néhány dúsgazdag bankár família a "fali szentkép"...