2022. május 10., 19:15

Emlékeznek-e a csehek a deportálásokra? (II.)

Szlovákiában, Magyarországon immár több száz beszámoló, visszaemlékezés, tanulmány, továbbá felkutatott és nyilvánosságra hozott dokumentumok, rádió- és tévéműsorok, illetve film is foglalkozik a felvidéki magyarság csehországi kényszermunkára hurcolásával. Most az egyszerű, de érdeklődő utazó szempontjából azt próbáltuk kideríteni, vajon a másik oldalon, Csehországban, van-e és milyen emléke van a deportálásoknak?

deportálás
Podbořany állomása: a modern rabszolgavásár egyik helyszíne
Fotó: Somogyi Szilárd

Második napomat 200 kilométerrel nyugatabbra, a Prágán túl fekvő Podbořany városban tervezem tölteni. Ennek egyetlen oka, hogy néhai Nagy Béla, felsőszeli parasztköltő Eldeportált magyarok éneke címmel verset írt Podbořanyban töltött éveiről. Abban biztos voltam, hogy a verssel nem fogok a Szudéta-vidék mintegy ötezer lakosú kisvárosának hirdetőoszlopain találkozni, de a vers szelleme talán valahogy majd visszaköszön, gondoltam. És higgyék el, így is lett.

Éjszaka érkeztem meg, egy takaros panzióban megvacsoráztam. Gondoltam teszek egy kis sétát a városban, de ahogy kiléptem az épületből, a szemembe világított az állomás neonja.

Pár lépésre vagyok tehát a megpróbáltatások újabb helyszínétől. Podbořanyba főleg Szalka, Alsó- és Felsőszeli lakosságát hozták.

A szalkai Czóderné Szíró Ilonának, a Szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–48 című gyűjteményében található beszámolója a megérkezésről: „…megérkeztünk a végállomásra, Podbořanyba, ami szudétanémet terület volt. Ott mindenkinek ki kellett szállni a vagon mellé, ahol a gazdák már vártak ránk. Mi is ott álltunk a térdig érő hóban, 20-25 fokos hidegben, olyan öltözékben, mint amilyen akkor, a front után került. Azokat a családokat választották ki először, ahol több volt a munkaerő. Mert olyan volt az, mint a vásár, ahol a rabszolgákat válogatják.”

Átmegyek az állomásépületbe, még égnek a lámpák, de már nincs senki a környéken. Nagy Béla versét kellene itt a kamerába mondani, hogy a betű után a hang is megőrizze emlékét. Próbálom, kevés a fény, de holnap megcsinálom!
Szelmenciek vagyunk

Másnap azon gondolkodom, hogyan kellene elindulnom, hol találnám meg az első magyar szálat ebben a cseh kisvárosban, ötszáz kilométerre az otthontól? Egy tapasztalt újságírótól tanult megoldást, hogy a telefonkönyvben keressek magyar neveket, nem tudom alkalmazni, hiszen hol vannak már a telefonkönyvek?! Azért benézek a postára, érdeklődöm, nem hever-e néhány régi példány valahol? Kedvesek, de nincs telefonkönyvük. Próbálkozzak akkor a városházán? Ott vannak lakossági nyilvántartások, s talán tudnak magyarokról a városban, a környéken.

Így is teszek, a nyilvántartóban három hölgy, elmondom nekik mi járatban vagyok, deportálás, magyarok, Dél-Szlovákia. Magyarokról ugyan nem tudnak, mert hogy már nem jegyzik fel a nemzetiséget, de ahogy eddig mindenki, ők is rendkívül segítőkészek.

Nyomban meg is kérdezik a belépő negyedik kolléganőt: pani Remáková, tud maga Podbořanyban magyarokról, betelepítettekről? A hölgy bizonytalanul ingatja a fejét, aztán amikor kilépek, utánam jön, és hozzám hajolva súgja, az én férjem magyar. El tudja képzelni a kedves olvasó a meglepetésemet! Bár hozzáteszi, a férjének nincs köze a kitelepítettekhez, ő katonatisztként szolgált itt a nyugati határvidéken, és itt ismerkedtek meg, majd házasodtak össze.

remák
Remák János Csehországban is őrzi magyarságát
Fotó:  Somogyi Szilárd

Fél óra múlva már Remák János, a cseh(szlovák) hadsereg nyugalmazott őrnagya főzi nekem a kávét lakótelepi lakásuk hangulatos konyhájában.

Ahogy beszélgetünk, feltűnik, hogy az egyik szoba szinte egy profi hangstúdiónak van berendezve. Itt szoktam zenélgetni a magam örömére, mondja a bélyi származású Remák János, aztán az egyik polcról levesz különböző CD-ket. Az egyik borítóján ez áll, Málenkij robot; a másikon pedig, hogy „Szelmenci vagyok”. Mi ez? – kérdezem. Tíz éve készült, a szülőföldem környékéről, illetve Kárpátaljáról, Bodrogközből, Ung-vidékről, a Tiszahátról erőszakosan, „kis munkára” elhurcolt emberek tragédiájáról.

A zene közben a szemtanúk elbeszélése hallható. A Szelmenci vagyok pedig kifejezi, hogy szimbolikusan szinte mindannyian az országhatárral kettévágott szelmenciek vagyunk. A zenét én írtam és hangszereltem – mondja mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Podbořanyban, egy magyar ember, zenét komponál, CD-t állít össze a Málenkij robot és Szelmenc emlékére. „Ha a feleséged nem jön be az irodába, akkor most erről semmit nem tudhatnánk!” – állapítom meg. János csak mosolyog, mintha azt mondaná, hogy véletlenek nincsenek…

A szélbe kiáltott szó

Lassan indulnom kell, hosszú az út hazáig, de még megkérem, menjünk ki az állomásra, vegyük fel Nagy Béla versét. Fúj a szél, zavarni fogja a felvételt – mondja szakértőként. Közben az eső is elered. Talán autentikusabb is ez így, állapítjuk meg. Kezet fogunk, elbúcsúzunk. Az autóban a CD-t hallgatom, ahogy az emlékezők szavai alatt sír Remák János gitárja. Segédtananyag lehetne középiskoláink számára.

A magyarok deportálásának kézzelfogható emlékét nem találtam meg, igaz, a száznál is több lehetséges helyszín közül csak párat látogattam meg. Az már írásunk első részében kiderült, hogy az emlékezetet hivatalosan őrző intézmények, múzeumok, levéltárak nem tájékozottak ez ügyben.
deportálás
Egy másik kényszermunka emléke
Fotó:  Somogyi Szilárd

A magyarok, ahogy enyhült a helyzet, hazajöttek, még ha sokszor nem is volt már hova érkezniük. A csehektől vajon elvárható-e, hogy saját kezdeményezésből foglalkozzanak a kényszermunkák emlékével? Ez kétséges, hiszen ők ezt adminisztratív megoldásként fogták fel, úgy, mint amikor cseh kombájnosok jöttek aratáskor a Csallóközbe segíteni. És nekik erre jobb így emlékezniük, mint a rabszolgapiacot emlegetve.

A legfontosabb, hogy mi ne felejtsük el!

Megjelent a Magyar7 2022/18. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.