Emlékeznek-e még a csehek a deportált magyarokra? - I. rész
Szlovákiában, Magyarországon immár több száz beszámoló, visszaemlékezés, tanulmány, továbbá felkutatott és nyilvánosságra hozott dokumentumok, rádió- és tévéműsorok, illetve film is foglalkozik a felvidéki magyarság csehországi kényszermunkára hurcolásával. Most az egyszerű, de érdeklődő utazó szempontjából azt próbáltuk kideríteni, vajon a másik oldalon, Csehországban, van-e és milyen emléke van a deportálásoknak?
A deportálás egyike volt azoknak a sorscsapásoknak, amelyeket a szlovákiai magyarság fokozatos felszámolása céljából hajtottak végre a cseh és szlovák hatóságok a második világháború után. Ha már arra nem nyílt lehetőség, hogy a csehszlovákiai német közösséghez hasonlóan a teljes magyarságot kitelepítsék az országból, minden más megoldás elfogadott volt, ha az a szlovákiai magyarok számbeli fogyását, felhígulását eredményezte. Az Edvard Beneš vezette hatalom által munkaerőmozgásnak, kisegítő munkának nevezett akcióban otthonuktól több száz kilométerre szállítottak magyar családokat Csehországba, hogy ott modern kori rabszolgapiacokon egy-egy helyi gazda fennhatósága alá kerüljenek.
Kétnapos riportutam első részében egy dél-csehországi kisvárosban és környékén kerestem apám, néhai Somogyi Vince családjának emlékét. Vajon a helyek, a helybeliek, az egykori lakosok utódai emlékezetében megmaradt-e valami abból, hogy 1947–48 különösen kemény telén magyar családok érkeztek ide? Az akkor 17 éves apám, három fiatalabb testvérével, szüleivel egy marhavagonban tette meg a sok várakoztatás miatt napokig tartó, mintegy négyszáz kilométeres utat, míg megérkeztek Veselí nad Lužnicí állomására, s onnan a februári mínusz 25 fokban gyalog tovább Řipec falucskába.
A pár száz lakosú Řipec település rendezett, szép falu benyomását kelti, tiszta utcák, felújított templom egy rügyező csipkebokorral, illik is rá a vidék neve, Veselsko, ami ünnepet jelent. A templom előtt emlékoszlop áll, az első világháborúban elesett helyiek emlékére, majd egy házon emléktábla, egy második világháborús cseh hős nevével. A közösségi memória tehát működik, de vajon várhatom-e, hogy a deportáltakra is emlékeztet majd valami? Megtalálom a Fő utca 30. alatti házat, ahová a csallóközi Síposkarcsáról kitelepített család került, a csengő mellett színesen vidám tábla jelzi az új tulajdonosok neveit. Idegenek. A régiek, a „mieink” már meghaltak, gyerekeik egy közeli városba költöztek.
Apám öccse, Somogyi Mátyás írásos emlékezéséből annyit tudok, hogy Josef Kouba volt az egykori gazda neve, s hogy jóságosan bánt a jövevényekkel.
Sorsát nagygazdaként nem kerülhette el, a Benešék után következő kommunista rezsim már őket akarta kitelepíteni, hacsak nem adják be földjüket a közösbe. A szomszédok igazítanak útba, hogy ha a fiát, aki szintén Josef, s ha él még, akkor a közeli Soběslav város melyik utcájában vagy melyik üzemében keressem. Még telefonon sikerül elérnem a řipeci polgármestert, aki örül, hogy ott vagyok és bár nem hallott a deportálásokról, szívesen utána is néz az akkori történteknek a régi iratok között, mondja.
Soběslavban megvan az utca, csak nincs meg az ember, így aztán egy közeli üzem portáján érdeklődöm, vajon ismerik-e Josef Koubát? A nyugdíjaskorú portás rám néz, s azt mondja, én vagyok Josef Kouba. No, mondom, olyan ez, mint egy hollywoodi filmben, de aztán kiderül, hogy csak névrokonság, viszont útbaigazít, és így már viszonylag könnyen találom meg az egykori gazda unokájának nyomát, akivel majd szintén csak telefonon, de sikerül kapcsolatba lépnem. Kimegyek Veselí nad Lužnicí vasúti állomására, hogy készítsek néhány felvételt. Amikor a peronon vagyok, akkor döbbenek rá, hogy ide, ahol most állok, 75 éve gördült be az a fűtetlen marhavagon, amelyben apámék is voltak. Feltör belőlem a sírás, itt állva már nem történelem az, amire emlékezem, hanem mi vagyunk, ő, ők és én.
Soběslav a huszita hagyományairól ismert Tábor járáshoz tartozik, bemegyek a járásközpontba, a múzeumot keresem, és arról érdeklődöm, vajon foglalkoztak-e valamilyen módon az idetelepített dél-szlovákiai magyarok történetével? A járási múzeum két történészt is foglalkoztat az újkori részlegen, a testvérpár egyike elmondja, hogy hát sajnos, ebben nem tud segíteni; sőt, nincs is ismeretanyaguk ebben a témakörben. Egyébként nagyon kedves, másnap egy üzenetet kapok tőle, amelyben eligazít az archívumok ügyében, hogy hol lenne érdemes kutatnom.
Ez a hozzáállás nem lep meg, mivel már az utamra készülve felvettem néhány szakmai műhellyel a kapcsolatot, hogy legalább valami kiindulási alapom legyen a helyiek emlékezetéről, hogy miként élték meg a 75 évvel ezelőtt történteket.
Levelet írtam a Žatec és Louny járások múzeumainak, levéltárának, ahova utam második napján készültem, hogy mit tudnak a magyarok odatelepítéséről? A válaszok késedelem nélkül érkeztek, kifogástalan udvariassággal álltak a kérdéshez, és egyöntetűen tájékoztattak arról is, hogy a téma számukra szinte teljesen ismeretlen. Az egyik vezető felajánlotta, hogy szívesen rendelkezésemre bocsájtaná az archívumukban található korabeli sajtótermékeket, bár hozzátette, hogy az anyag most Prágában van fertőtlenítésen, s a visszaérkezésének ideje bizonytalan.
Természetesen nem örülök, már csak azért sem, mert a második napomon nem lesz semmi a kezemben, amit bemutathatnék. Például, hogy itt egy emléktábla, vagy legalább egy régi kiállítás emléke, vagy ha az sem, legalább egy brosúra arról, hogy valaki valamikor foglalkozott ezzel, de semmi.
Az utamnak természetesen nem célja, hogy tudományos igénnyel mérjem fel a forrásokat, és azokat további feldolgozásra előkészítsem. Ahogy írtam, arra voltam kíváncsi, vajon az átlagos, de érdeklődő utazó találhat-e a XX. századi kényszermunkákról valamilyen emléket ott, ahova a felvidéki magyarok tízezreit deportálták.
Második napomat 200 kilométerrel nyugatabbra, a Prágán túl fekvő Podbořany városban tervezem tölteni. Ennek egyetlen oka, hogy néhai Nagy Béla, felsőszeli parasztköltő Eldeportált magyarok éneke címmel verset írt az életről Podbořanyban. Abban biztos voltam, hogy a verssel nem fogok a Szudéta-vidék mintegy ötezer lakosú kisvárosának oszlopain találkozni, de a vers szelleme talán majd valahogy visszaköszön. És higgyék el, ez így is lett.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/17-es számában.
