A nemzeti kisebbségvédelem területén Európa még nem lépett be a 21. századba - Nagyinterjú Szili Katalinnal
Kimutatható, hogy ott, ahol a nemzeti közösségek autonómiája biztosított, és ők rendelkezhetnek a saját sorsuk felett, sokkal prosperálóbb a gazdaságuk is – mondja dr. Szili Katalin, miniszterelnöki főtanácsadó, az Országgyűlés volt elnöke, az autonómia témakörének egyik legszakavatottabb szószólója, aki szerint a politikai képviseletnek el kellene kezdeni erről beszélni a többségi társadalommal, és meggyőzni őket, hogy az önrendelkezés, az nem az elszakadás politikája. Beszélgetés jó megoldásokról, rossz folyamatokról, kitörési pontokról és mély kötődésekről.
Nemrégiben, a magyar kultúra napján megkapta a Csemadok Fábry Zoltán-díját, amellyel a szervezet köszönetét kívánta kifejezni a közösségünket segítő munkájáért. Ön nem is titkolja, hogy nagyon erős kötelék fűzi a felvidéki magyarsághoz.
Valóban, bárhová megyek, minden településen van két-három olyan ismerősöm, akiket bármikor felhívhatok. Nagyon jól érzem magam a felvidéki magyarok között. Legyen szó a csemadokosokról, vagy a politikus kollégákról. Szinte hozzám nőtt ez a közösség, szívemen viselem a sorsát, épp ezért volt különleges megtiszteltetés a Fábry-díj is.
Ez a kötődés azért is kuriózum, mert ön pécsi, és ez azt feltételezné, hogy inkább dél felé orientálódjon, mégis különleges, mély baráti kapcsolatai alakultak ki a Felvidéken.
Ez érdekes dolog, tényleg sokakhoz kötődöm. Ma felhívtam Jégh Izabellát, hogy gratuláljak neki, mert Komáromban a Mária Rádió rajzversenyén Pozsonypüspökiből legalább tíz gyerek kapott elismerést. Az évek alatt nagyon jó nexus alakult ki köztünk, és ennek a lelkiségnek több oka is van.
Megéltem házelnök koromban azt is, hogy Kassán, a Márai-szobor avatásakor, a december 5-i népszavazást követően nem épp nagy szeretettel fogadtak, akkor, ott Csáky Pál miniszterelnök-helyettes volt az avató és segítő partnerem, és vele is nagyon jó személyes kapcsolatot alakítottunk ki. Ugyanezt elmondhatom a tavaly elhunyt Duray Miklósról. Annak idején, ugyancsak a házelnöki időszakom alatt, ő csinálta meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma szórványstratégiáját, amiért most is nagyon hálás vagyok neki, mert ennél jobb azóta sem született. Valószínűleg órákig tudnám sorolni, hogy kihez milyen történet fűz, a legszerethetőbb emberek számomra itt vannak. Rendre itt vagyok a csemadokos rendezvényeken, folyamatosan beszélek Mézes Rudiéktól kezdve, Köteles Laciékon át, Görföl Jenőékig, Őry Péterről vagy a Szövetség más politikusairól nem is szólva, nagyon sokakkal tartom a kapcsolatot. Ha most megnézném a telefonomat, félszáz felvidéki telefonszám biztos van benne.
Ezek az emberi kapcsolatok, de hogyan tűnünk közösségként Budapestről, Pécsről, mert mi, itt a lapban is már többször megfogalmaztuk, hogy a második legnépesebb, ugyanakkor a leg-gyengébb közösség vagyunk tartásban, nemzethez való ragaszkodásban, és nehéz ezt magunknak is megmagyarázni.
Amikor Mile Balázzsal készítettük a Joggal Európában című kötetet, csodálkozva láttam, hogy egy-egy nemzetrészünk mindig akkor tudta közösségként a legtöbb eredményt elérni, amikor a többségi politika részéről jogszűkítések részeseivé váltak. A felvidéki magyarság viszonylag jó körülmények között él, főleg a csehszlovák időkből származó polgárosodásában és szabadságában olyan életszínvonalat tudott elérni, ami kevésbé tette szükségessé azt, hogy erőt mutassanak. Azért is örülök ennek a felvetésnek, mert visszaigazolja számomra, hogy miért voltak sikertelenek azok a beszélgetéseim, amelyek arról szóltak, hogy a politika próbáljon meg lépéseket tenni egy olyan kiterjedt kulturális autonómiát biztosító megoldás felé, ami például a nemzetiségek számára Magyarországon is létezik.
Csakhogy az autonómiát támogató felvidéki választók leginkább a volt MKP-, mai Magyar Szövetség-szavazók, akik azt látják, hogy a párt 14 éve kint van a parlamentből, és ez nagyon frusztráló. Másrészt meg azt tapasztalják, hogy az Európai Unió sem befogadó semmilyen kisebbségbarát lépésre.
Ezzel teljesen egyetértek, hogy nincs az Európai Uniónak fogadókészsége. Mi mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy ez ügyben ne csak kritikát fogalmazzunk meg az Unió irányában, hanem javaslatokat is. Kalmár Ferenccel összeállítottuk azt az ötpontos alapelvcsomagot, amit szeretnénk, ha idén, a második félévben, amikor Magyarország az Európai Unió elnöklő posztját fogja betölteni, napirendre kerülne, hogy aztán az újonnan felálló Európai Parlamentnek ezt a kérdést is meg kelljen vitatnia. Hogy végre ne csak azzal foglalkozzon, ami az afrikai származású emberek alapvető jogait illeti, hanem az őshonos nemzeti közösségek jogainak a megfogalmazásával is.
Ez az alapelvcsomag egy irányelv lenne?
Igen, azt szeretnénk elérni, és két módot tudok erre elképzelni, vagy a kisebbségvédelmi keretegyezményt bővítjük ezzel, vagy pedig az Európai Parlament elfogad egy kötelező szabályrendszert. A kisebbségvédelmi keretegyezmény éppen 30 éve született a délszláv konfliktusok idején, mert akkor úgy vélte az Európa Tanács, hogy arra a helyzetre muszáj valamilyen megoldást találni. Azóta eltelt 30 év, és látható, a kisebbségvédelmi keretegyezmény szabályai nagyon képlékenyek, mert hiába van beleírva, hogy mit kell tenni egy országnak, ha nincs kényszerítve, vagyis ez a szabályozás gyakorlatilag kötelező, de nem kikényszeríthető. Ha Európa hosszú távon nemcsak újra akarja definiálni magát a világban, hanem stabil közösségként kíván megjelenni, akkor nem mulaszthatja el, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon.
Az európai emberek több mint 10 százaléka az őshonos kisebbségekhez tartozik, ennek ellenére a sokkal kisebb közösségek, például a szexuális kisebbség, vagy a migránsok helyzetét hamarabb rendezik. Miért ez a kettős mérce, van esély ennek a lebontására?
Jelenleg nagyon gyenge az Unió vezetése, képtelen megbirkózni ezekkel a feladatokkal. Érdekes megnézni Franciaország helyzetét, elzászok, bretonok, okcitánok, mind nemzeti őshonos közösségek, az állam szerint azonban csak egyféle, francia állampolgárság létezik.
Egyelőre azonban ott tartunk, hogy migránsügyben érzékenyítenek, bennünket pedig lehet biztonságpolitikai kockázatnak tartani.
Igen, sajnos így van, pedig óriásiak a gondok, például a németeknél a helyzet kezd kezelhetetlenné válni. Eddig simogatták a bejövőket és kapták a dotációt, az afrikai származású emberek alapvető jogairól szóló határozatba konkrétan benne van a munkahelyhez és a lakhatáshoz való jog. Kérdem, mikor biztosítanak jogot egy európai polgárnak munkahelyhez és lakhatáshoz? Ez előbb-utóbb konfliktust fog szülni. A tisztánlátás is megkövetelné, hogy rögzítsék a most bevándorló közösségek és az őshonos nemzeti kisebbségek közötti különbségeket, és a jogaikat.
Ki lehet ebben a szövetségesünk? Esetleg ki kell várni egy újabb politikusgenerációt, arra viszont nincs idő.
Nincs más esély, mint Közép-Kelet-Európa megerősítése, mert ez lehet az Európai Unió új súlypontja, ahonnan újra erőt meríthet és új lendületet kaphat Európa. A júniusi európai parlamenti választás választóvonal lesz. Ha olyan vezetők, képviselők kerülnek oda, akik érzékenyek ezekre a kérdésekre, akiknek fontos Európa keresztény kulturális értéke és az, hogy a globális világban Európa újra meghatározó legyen, és ne a 8. sereghajtó, akkor még van esély, hogy visszafordítsuk a negatív folyamatokat.
Európa ugyan szűken mér nekünk, de a hazai politikának is van adóssága, mert meg kellene végre fogalmazni, milyen közösségi jogokat akarunk, milyen autonómiaformában gondolkodunk. Itt mi az irányadó, nyilván mindenkinek a saját közösségéhez mérten kell megtalálni a jó megoldást, de azért van egy jó „szabásminta”?
2008-ban házelnökként, úgy is mint a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöke, levelet írtam az összes európai intézményhez, hogy nyújtsanak számunkra valamilyen modell-lehetőséget, de még csak válaszra sem méltattak. Amit most elsődlegesnek tartok, a közösségnek kell elkezdeni tárgyalni a többségi társadalommal, mert a legfontosabb, hogy legyen nyitottság a többségi társadalom részéről, ez ugyanis megegyezésen alapul, amit aztán alkotmányosan konfirmálni kell. Hozzáteszem, kimutatható, hogy ott, ahol a közösségek autonómiája biztosított, vagyis ők rendelkezhetnek a saját sorsuk felett, sokkal prosperálóbb a gazdaságuk is, jobb az életszínvonal. Idén van az Andreanum 800. évfordulója. 1224-ben II. András, az Aranybulla után 2 évvel kiadta az Andreanumot, a szabadságlevelet, amelyben az erdélyi szászoknak önrendelkezést biztosított.
Külhoni közösségekként különböző helyzetekben vagyunk. Mi itt a Felvidéken még az autonómia szótól is félünk, a Vajdaságban meg gyakorlatban működtetik, Erdélyben is folyamatos a küzdelem, Kárpátalján pedig az életükért küzdenek, vagy ahogy ön fogalmazott korábban, a magyaroknak meghalni szabad Ukrajnáért, csak magyarul ne beszéljenek. Megannyi élethelyzet, hogyan látja ezeknek a közösségeknek a helyzetét, mik lehetnek a kitörési pontok?
Úgy gondolom, minden elemzésnek a népszámlálási adatokkal kell kezdődnie. Kétségkívül, Vajdaság ért el a legmesszebb, ők mondhatni, adminisztratív autonómiával rendelkeznek, ami kiterjedt kulturális jogokkal jár. A nemzeti tanács önállóan dönt a közösség életéről. A decemberben elhunyt Pásztor Istvánék azt is elérték, hogy legyen részarányos foglalkoztatás, tehát ha egy településen 20 százalék a magyar, akkor 20 százalékban kötelesek különböző állami intézményekben foglalkoztatni is őket. Csakhogy annak ellenére, hogy van egy kiterjedt kulturális autonómia, mégis itt volt a legnagyobb fogyás, 10 év alatt több mint 70 ezerrel csökkent a magyar népesség. Erdélyben még túlléptük a lélektani egymilliós határt, ott azonban olyan népszámlálási metodika van, amiben erősen benne van a tévedés lehetősége. Fontos, hogy a történelmi Székelyföldön még mindig többségben vagyunk, a területi autonómiaigénynek tehát létjogosultsága van. Legutóbb decemberben utasították el az autonómiastatútumot a bukaresti parlamentben. Viszont sokat segít, hogy három megyének magyar elnöke van, fontos városoknak is magyar a polgármestere. Idén több választás is lesz Romániában, bízom benne, hogy utána is megmarad ez az ereje a magyarságnak, ami a törekvéseknek új energiát is adhat. Kárpátalja nagyon rosszhelyzetben van, amint Ukrajna az Európai Unió társult országa lett, azonnal jogszűkítő módon módosították is a többi közt az oktatási törvényt, a nyelvtörvényt, reméljük, most tagjelölt országként a kisebbségellenes szabályozást korrigálják. Addig azonban fékezni kell a csatlakozási törekvéseiket. A magyarság számát háborús körülmények között nehéz megsaccolni, de azt látjuk, hogy a keleti országrészekből költöznek be az ukránok a kárpátaljai területre, ami nem túl biztató a jövőre nézve. Horvátországban tízezer körül van a magyarság száma, és egy parlamenti képviselője van a horvát parlamentben. Szlovéniában a népmozgalmi adatokból számolják ki a lakosságarányt, a Muravidéken nagyjából nyolcezer magyar él, és nekik is van egy képviselőjük. A parlamenti jelenlét tehát meghatározó a közösség jövője szempontjából.
Ehhez képest mi vagyunk 456 ezren és nincs parlamenti képviseletünk, így mi esélyünk van arra, hogy közösségként közösségi jogaink legyenek?
Előrehaladásnak tartanám, ha a politika képviselői le tudnának ülni egy asztalhoz, ahol el lehet mondani, senki nem akar revansot venni, senkinek nincsenek területi követelései, a magyarok csakis azt szeretnék, amit Európában bárhol, bármelyik közösségnek megadnak. Fontos lenne legalább azt tisztázni a többségi társadalommal, mit értünk autonómia alatt, azt, hogy ez nem az elszakadás politikája, éppen ellenkezőleg, ahol ezeket a jogokat megadják, ott a nemzeti közösségeknek eszükbe sem jut kikacsintani az adott államból.
Megjelent a Magyar7 2024/9.számában.
