Múlttá lett a kínai gazdasági csoda?
Ami egyszer elkezdődött, az egyszer véget is ér – tartja az egyik mondás, míg a másik minden csoda idejét három naposra szűkíti. Bár Kína és gazdasági csodája esetében, nem három napról, inkább három évtizedes időszakról lehet beszélni, a vonatkozó adatok kétségkívül azt mutatják, hogy a Mennyei Birodalmat sem kerülik el a gazdasági fejlődés megtartásával kapcsolatos nehézségek. Ennek előzményeiről és a lehetséges jövőképekről is ír a külföldi tőkebefektetéseket érintő korlátozások tervezett kínai enyhítésének apropóján Valentin Kataszonov, neves közgazdász professzor az elsőként a fondsk.ru oldalon megjelentetett elemzésében.
Az elemzés készítője, aki egyébként az Orosz Közgazdasági Társaság elnöke, írását az eddigi gazdasági csodaként szamon tartott országok ismertetésével kezdi. Rámutat: ennek a jelenségnek – vagyis a hosszabb-rövidebb ideig fenntartott rendkívüli ütemű gazdasági fejlődésnek – az első huszadik századi példája Nyugat-Németország, vagyis az NSZK volt, ahol Adenauer kormányának gazdasági minisztere, Ludwig Erhard idején, 1948 táján kezdődött a német gazdasági csoda, amely mintegy húsz éven át tartott. A német gazdasági csodát időrendben Japán követte a huszadik század ötvenes éveiben, amikor évente közel 10 százalékos gazdasági növekedést produkált, majd Dél-Korea következett, ahol a gazdasági fejlődés üteme a nyolcvanas évek végén kezdett lassulni. Az összes gazdasági csodaként leírt ország esetében tehát törvényszerűen a fejlődés ütemének lassulása követte a felszálló ágat.
Ez azt eredményezte, hogy míg Kína gazdasági teljesítményé 1990-ben még a csak a világ GDP-jének 2 százalékát tette ki, ez az arány az új évezred első évtizedének végére túllépte a 18 százalékot. 2010-re Kína gazdasági teljesítmény tekintetében megelőzte Japánt és a világ második legerősebb gazdaságává vált. A távol keleti nagyhatalom – amennyiben a gazdasági teljesítményt a jüan és az amerikai dollár piaci átváltási árfolyama szerint számoljuk – aktuálisan is a világ második legjobban teljesítő gazdasága.
Amennyiben azonban a gazdasági teljesítményt (GDP) vásárlóerőparitáson mérjük, akkor Kína már 2014-ben maga mögé utasította az Amerikai Egyesült Államokat.
A gazdaság száguldása Kína esetében az új évezred második évtizedének kezdetén lassult le, az IMF adatai szerint az éves GDP növekedés 2021-ben 8,4 százalékos volt, egy évvel később már csak 3 százalékos – amivel hosszú idő, több, mint négy évtized után először maradt alatta a 2022-ben 3,1 százalékos emelkedést mutató világátlagnak – majd 2023-ban ismét gyorsuló ütembe váltott, az év végére 5,2 százalékos növekedést kimutatva. A számok szigorúan véve tehát azt mutatják, hogy a kínai gazdasági fejlődés a huszonegyedik század második évtizedének kezdetére megtorpant, és a gazdasági csodát egy a gazdasági fejlődés ütemének bizonytalanságával jellemzett időszak váltotta fel.
Bár a kínai vezetés általában „kínai sajátosságokkal jellemzett szocializmusként” említi saját rendszerét, a helyi társadalmi-gazdasági struktúrát leginkább az „állami kapitalizmus” szókapcsolattal lehetne leírni – írja Kataszonov, aki szerint az, hogy a politikai berendezkedését tekintve szocialista felépítményű rendszer kapitalista gazdasági alapra épül, nagyon instabillá teszi az egész rendszert és áttételesen a gazdaságot is. Mely utóbbi a kapitalista termelés, illetve a marxista gazdaságpolitika eltérő szemléletéből, illetve összefüggéseiben a hitelezés szemléletéből és más befolyásoló tényezőkből is ered.
Az elemzés rámutat: Kínában a gazdasági szereplők, a közigazgatás, a bankok és a háztartások összesített, a nemzeti össztermékhez arányított hitelállománya már meghaladta a GDP 300 százalékát, vagyis az ország e tekintetben hasonló helyzetben van, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy az euró zóna több országa.
Mindemelett a Kína jövőbeni térségi gazdasági konkurenseinek tekinthető India, Vietnám és Indonézia a kínait meghaladó GDP fejlődést produkál. Miközben mindezek a tényezők a fizetőképes fogyasztói vásárlóerő globális bizonytalanságaival jelennek meg egyidőben, a gazdaság felpörgetéséhez esetleg hozzájárulni képes külső tőkebevonás a befektetők bizonytalansága miatt is akadozik. Ennek bizonyítéka lehet az is, hogy a csökkenő külföldi befektetések mértéke az idei évre történelmi mélypontra – a kilencvenes évek szintjére és az eddigi legalacsonyabb szintre - csökkent Kínában.
Ez a helyzet magyarázza leginkább, hogy miért nyúlt most a kínai vezetés egy sok évtizedes tabunak számító témához, ahhoz, hogy november elsejei hatállyal megritkítja a külföldi tőkeberuházásokat érintő korlátozásokat.
