Miért fizetünk sokat az energiáért?
A magas energiaárak kérdése ma már nem elsősorban geopolitikai vita, hanem nagyon is kézzelfogható, helyi gazdasági és társadalmi probléma. Miközben Szlovákia nettó villamosenergia-exportőr, és a termelés döntő része nukleáris és vízenergiából származik, a hazai árak sem a háztartások, sem a vállalkozások számára nem tükrözik ezt az erős termelési pozíciót.
A paradoxon lényege egyszerű: hiába termelünk viszonylag tisztán, olcsóbban és többet, mint amennyit elfogyasztunk, az árképzés mechanizmusa és a belső költségstruktúra miatt a fogyasztó ebből keveset érzékel.
A vásárlóerőhöz mérten már nem beszélhetünk kimagaslóan kedvező árszintről, és ami még fontosabb: a végszámlában egyre nagyobb arányt képviselnek a rendszerhasználati díjak, az elosztási költségek és egyéb szabályozott tételek.
Ezek azok az elemei a villamos energia lakossági árának, amelyeket a hazai szabályozás befolyásolni tudna. A szakmai vita éles: miközben a lakossági tarifák féken tartása politikai prioritás, a költségek egy részét a vállalkozások viselik, ami közvetve visszahat a lakossági fogyasztói árakra, a beruházási kedvre és a foglalkoztatásra.
A földgáz esetében a helyzet hasonló. Pozsonyban 8,3 cent körül mozog a kilowattóránkénti ár, ami középmezőnyt jelent. A probléma nem a nominális szám, hanem az, hogy a háztartások költségvetésében az energiaköltségek aránya érzékelhetően nőtt az elmúlt években, miközben a reálbérek stagnálnak, vagy csak lassan emelkednek.
A helyzet pedig a konszolidációs hibák miatt nem fog javulni. A hideg tél, a tárolók gyorsabb ürülése és a piaci bizonytalanság emellett újabb áremelkedési hullám kockázatát hordozza. A kérdés nem az, hogy most drágább-e a gáz, mint két éve, hanem az, hogy mennyire kiszámítható a következő fűtési szezon.
A legélesebb belső vita jelenleg a támogatási rendszer körül zajlik. Az energiaárak támogatásának eredeti célja az volt, hogy célzott segítséget nyújtson azoknak a családoknak, amelyek a megemelkedett számlák miatt valóban nehéz helyzetbe kerültek. A gyakorlat azonban súlyos adatkezelési és jogosultsági problémákat tárt fel. Lényegében megmutatta a kormányzat működésének alapvető hibáját, hogy csak kozmetikai tapaszt kínál a valódi rendszerszintű megoldások helyett.
A nyilvántartások pontatlansága miatt több olyan háztartás maradt ki a támogatásból, amely alacsony jövedelmű, miközben magas keresetű, több ingatlannal rendelkező személyek is részesültek támogatásban. A rendszer visszamenőleges szabályalkalmazása tovább erősítette a bizonytalanságot, hiszen az érintetteknek nem volt lehetőségük előzetesen rendezni az adatokat.
A célzott támogatás lényege az lenne, hogy a legkiszolgáltatottabb rétegek kapjanak érdemi kompenzációt. Ha a rendszer ezt nem tudja maradéktalanul biztosítani, akkor a támogatás politikai és gazdasági értelemben is veszít legitimációjából.
Az pedig már a politikai játszma része, hogy a parlamenti képviselők, akik maguk is részesültek támogatásban, kampánycélokra használják a kormány hibáját. Ennek ékes példája a Slovensko vagy a Progresívne Slovensko pártok, amelyek politikusai már a csekket is bemutatták, amelyen az egyszerű polgárok által kapott támogatás többszörösét kapták vissza.
Az ipar oldaláról a probléma más természetű, de legalább ennyire súlyos. Szlovákia gazdasága energiaintenzív szerkezetű, különösen az autóipar és a feldolgozóipar dominanciája miatt. A vállalatok által fizetett villamosenergia-ár régiós összevetésben magas, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a hálózati díjak és egyes szabályozott elemek terhe részben ide koncentrálódik. Az állam által előkészített kompenzációs séma – amely az energiaintenzív fogyasztás egy részére refinanszírozást ígér – rövidtávon enyhítheti a nyomást, de nem oldja meg az alapvető árképzési problémát. Ráadásul a feltételhez kötött támogatás – például dekarbonizációs beruházási kötelezettség – a kisebb vállalatok számára újabb finanszírozási kihívást jelenthet.
A kormány ugyanakkor hiába hangoztatja, hogy az egyszerű embereket kívánja segíteni az intézkedéseivel, a konszolidációs csomagok folyamatosan rontják a vállalkozói környezetet, ezzel emelve az inflációt és lényegében nehezebb helyzetet teremtve a polgároknak.
A strukturális kérdés ugyanakkor így hangzik: miként lehetne a hazai, alacsony szén-dioxid-intenzitású termelési előnyt nagyobb mértékben érvényesíteni a belső árakban? Az állam tulajdonában lévő vízerőművi kapacitások évente több terawattóra villamos energiát termelnek. Politikai döntés kérdése, hogy ennek egy részét a piaci értékesítés helyett stratégiai célra, például az ipari versenyképesség javítására vagy hosszú távú fix szerződésekre használják-e. Ez bevételkieséssel járna, de ellensúlyozható lenne a magasabb beruházási és foglalkoztatási aktivitással.
Összességében a helyi probléma háromszintű. A háztartásoknál a támogatási rendszer célzottsága és a szabályozott díjak aránya a kulcskérdés. A vállalkozásoknál a hálózati költségek és a versenyképességi hátrány csökkentése a tét. Az államnál pedig az a stratégiai dilemma, hogy vajon a rövidtávú költségvetési bevételekben, vagy hosszabb távú gazdasági stabilitásban gondolkodik-e. Az eddigi tapasztalatok szerint ugyan jobb gazdasági helyzetet kíván teremteni, de konkrét lépéseket nem tud ehhez hozzárendelni. Ez pedig azt is jelenti, hogy az energiaárak bizonytalansága továbbra is megmarad.
Megjelent a MAGYAR7 8. számában.
