Volt egyszer egy bársonyos forradalom 10: Mi lesz a Csemadokkal, mi lesz a magyar parlamenti képviselettel?

1989 novemberében a Csemadok Központi Bizottságán jogi és történelmi szakelőadóként dolgoztam Pozsonyban. Feladatom volt egyebek mellett a szakterületemen belül szemináriumok, előadások szervezése, szakanyagok előkészítése, együttműködve a szervezet 15 járási titkárságával és helyi szervezeteivel, Pozsonytól Ágcsernyőig.

A Csemadok akkor Janus-arcú szervezet volt: egyrészt a kommunista párt hozta létre, hogy a teljes jogfosztottság, a hontalanság évei után ellenőrzött keretek között, saját emberei vezetésével, az asszimiláció finomabb eszközeivel élve kapcsolja be az ország életébe az addig megfélemlített magyarokat. Másrészt a lehetséges szervezeti keretben, bár a korábbi időszakhoz képest sokkal szerényebb szinten, elitjének, értelmiségének nagy részétől megfosztva, teljes életigenléssel jöttek létre a helyi szervezetek, a „népi” Csemadok, és szervezték újra a magyar közösségi életet. Az elsővel küszködtünk és küzdöttünk, a másodikkal együtt éltünk.

1989. november 17–18-án Léván jogi szemináriumot szerveztem, melyre meghívtam az akkor általam ismert legjobb magyar jogászokat.

A gyakorlati jogi kérdések mellett a csehszlovákiai magyarok jogi helyzetével, alkotmányos jogaink kérdésével is foglalkoztunk. Előadásomban az ország által ratifikált emberi jogi nemzetközi egyezményekről beszéltem.

A prágai eseményekről a rádióból értesültünk, ami élénk eszmecserét váltott ki a hallgatóság körében, de ebben a körben konkrét állásfoglalás nem született. Többen a résztvevők közül átmentek Tóth Lajos vágsellyei születésnapi összejövetelére.

Visszatérve Pozsonyba próbáltam tájékozódni. A székházhoz közel voltak a „kulcscsörgetős” tüntetések, minden napom ott végződött. Az első napok hangulata, az addig elképzelhetetlen tabuk egymás után dőltek le, a szabadság édes érzése járt át bennünket. Felejthetetlen volt, rövid ideig úgy tűnt, hogy itt mi is otthon érezhetjük magunkat.

Barátaim zöme a Független Magyar Kezdeményezés alapításánál szorgoskodott és bekerült az események pozsonyi középpontjába. A tőlük kapott információk alapján is közelről érzékeltük az események egyre gyorsuló tempóját és irányát.

A Csemadokban dolgozóként egyre inkább aggasztott többünket, hogy az események felgyorsulását a szervezet vezetése nem érzékeli, nem nyilatkozik meg úgy, ahogy ezt a közösségünk érdekei megkívánják.

Különösen megmutatkozott ez a prágai eseményekkel kapcsolatos nyilatkozat kérdésében. A szervezet elnökeként Sidó Zoltán kért tőlem egy nyilatkozattervezetet, amit a november 17-e utáni munkahét elején elkészítettem. A szöveg alapvetően tartalmazta a Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, illetve az FMK e tárgyú nyilatkozatainak fő elemeit. Háromszor küldték vissza azzal a kéréssel, hogy dolgozzam át, vegyek ki egyes elemeket.

A negyedik fordulónál bejelentettem, hogy ez számomra már nem vállalható, nem értek egyet az elnökség eljárásával, és a Csemadok apparátusának egyes munkatársaival (Bárdos Gábor, Görföl Jenő, Varga Béla, Szőke József) sztrájkbizottságot hozunk létre, kezdeményezzük az Országos Tanács rendkívüli ülésének mielőbbi összehívását és új vezetés megválasztását.

A sztrájkbizottság támogatásával Görföl Jenő – akinek járási titkárként kulcsa volt az épülettől – nyitotta meg a kaput a november 25-i Csemadok székházban megtartott magyar szerveződések gyűlése előtt.

A november 25-i ülés felszínre hozta az új helyzet adta reményeinket, lehetőségeinket, de ott kísértett a múlt is, a megosztottság. A demokratikus diskurzust tanulnunk kellett, hogy kezeljük a vélemények sokszínűségének megjelenését, a várva-várt szabadságot, de ezzel együtt ne feledjük közösségi érdekeink védelmét, az ennek érdekében történő együttműködés szükségességét.

Számomra ennek az örömnek és a megjelenő új dilemmáknak, előrevetített vitáknak a találkozója volt november 25-e. A prágaiak beszámoltak a tüntetés leverésének körülményeiről, az új szerveződésekről, markánsan megjelent a Független Magyar Kezdeményezés és a nagy öregeket, köztük sok meghatározó, 1968-ban fontos szerepet játszó közéleti személyt tömörítő Csehszlovákiai Magyarok Fóruma. Sok más kezdeményezés is képviseltette magát.

Fontos helyzetértékelő találkozó volt, egy hosszú folyamat kezdetének lehet tekinteni, de konkrét megállapodásba nem torkollott, minden képlékeny volt.

A vita számomra egyik legfontosabb pontja arra vonatkozott, hogy ki tudunk-e alakítani egy közös platformot, képesek vagyunk-e biztosítani a kezdeményezések koordinálását, elfogadni egy közös cselekvésre vonatkozó nyilatkozatot, illetve mi legyen a legnagyobb társadalmi szervezetünk, a Csemadok sorsa.

A közös koordinációra, platformra, nyilatkozatra vonatkozó kísérlet még nem forrta ki magát. Lehetett érezni, hogy a 68-asok és az FMK-sok között jelentős véleménykülönbség alakult ki, ez érvényes volt a Csemadok jövőbeli sorsával kapcsolatban is. Elhangzott a Csemadok megszüntetésére és egy új, demokratikus szervezet létrehozására vonatkozó vélemény is. Voltak, akik a meglévő szervezet megőrzésében és demokratikus átalakításában látták a megoldást, jómagam is közéjük tartoztam.

Úgy véltem, képes lesz kiforrni és megújítani magát a szervezet. Már túl sok csehszlovákiai magyar társadalmi, kulturális szervezet enyészett el társadalmi változások „melléktermékeként”, bármilyen kárpótlás nélkül, óriási értékvesztéssel. Bizonyára „tisztább” lett volna alulról építkezve, a múlt terheit nem hordozva egy új szervezetet gründolni, de ez túl tankönyvszagúnak tűnt számomra, sem elég erőt, sem embert nem láttam ehhez a feladathoz magam körül.

A Csemadok megújításának és ezzel túlélésének esélyét hordozta magában a december 6-i rendkívüli Központi Bizottsági ülés, amely megpróbálta újragombolni a kabátot a múlt, jelen és a jövőbeli kilátások vonatkozásában: rehabilitálta az 68 miatt kizártakat, új programnyilatkozatot, módosított alapszabályzatot fogadott el, a szervezet felvállalta a magyarság érdekvédelmét, majd új elnökséget és vezetőséget választott. Sidó Zoltán lett ismét az elnök, Dobos László tiszteletbeli és Szabó Rezső társelnök mellett, Neszméri Sándor töltötte be a főtitkári tisztséget, Bárdos Gáborral kettőnket választottak titkárrá, rám a szervezési kérdések kezelését bízták.

A tanácskozás fontos döntéseket hozott személyi, programalkotási szempontból, de az alapvető ügyek eldöntése – mi lesz a Csemadokkal, mi lesz a magyar parlamenti képviselettel – a képlékeny helyzet miatt még váratott magára.

A múlt lezárásának illusztrálására egy kép rögzült bennem: mikor Szabó Rezső szót kért és kiment a pulpitushoz, egy széket vitt magával, felállt rá és levette Gustáv Husák akkor még hivatalban lévő köztársasági elnök képét a falról, azzal, hogy ennek a korszaknak vége, ezt lezártnak tekinti.

A 68-után meghurcolt, húsz évre félreállított közéleti ember szimbolikusan is visszatért, felvette és folytatta a küzdelmet. Ez a generáció kapott még egy esélyt a történelemtől, és élt vele.

A nagyon összesűrített történet ívének utolsó állomásához értem. 1990. január 5–6-án a Csemadok Központi Bizottságának Elnöksége kihelyezett ülést tartott Szencen, amelyen hosszas vita eredményeként döntés született arról, hogy a szervezet érdekvédelmi, társadalmi és kulturális szervezet marad és nem alakul át párttá. A vitában jómagam is ezt az álláspontot képviseltem. Akkorra már az is körvonalazódott, hogy ezzel egy új, addig még nem létező szervezet létrehozása válik szükségessé, amely versenybe szállhat a parlamenti képviselői posztokért. De ez már egy másik történet.

Gyurcsík Iván