Vírusok a parlamentben
Felvidéki magyar szemmel a múlt héten a szlovák törvényhozásban történteket az állampolgársági törvény módosítása és az igazságügyi reform több elemének elkaszálása helyezte keretbe.
Ha az ember az elmúlt napok korai tavasza után egy felhős vasárnap délelőtt a szlovák politikáról kezd gondolkodni, arra kell rádöbbennie felettébb káros szenvedélyei vannak. Az évtizedeken át körbeérő nemzetállami reflexekről, latinos műveltségűek kedvéért, hungarofóbiáról írni, gőzelszívón átengedett indulatokkal is felér a mindennapos kávéfogyasztás egészségügyi kockázataival.
Boldogabb időkben az ember még a kiegyensúlyozottan balliberális Nap-keltére ébredve pótolta a napi kávéadagját, Bánó Andrással és Orosz Józseffel felvértezve rázta helyre a reggeli pulzusszámát. Mostanság, ha félretesszük a vidám terhes férfiakat ábrázoló hangulatjelekkel és képlékeny nemű amerikai szövetségi tisztviselőkkel behatárolt józan eszünket, önfeledten adhatjuk át magunkat a szlovák törvényhozás légzésvédő álarcokkal szűrt légkörének.
Amely reszpirátorokra felettébb szükség is van a felelősségteljes törvényhozói munka nehéz hétköznapjaiban, hiszen
idestova két éve a szlovmagy vírus mellett az eredetében mindmáig bizonytalan Covid-19 is ott settenkedik a pozsonyi parlamentben.
Előbbi incidenciájáról 2020 februárja óta csak töredékes adataink vannak, egy-egy utólag magyarázott szavazás azért jelzi a kórokozó mai napig ható fertőzőképességét.
Ilyenkor arra gondol az ember, milyen nemzedéki áttételeket sejtsen ott, ahol legszívesebben a rosszkedvem naplóját ütné fel, majd beletemetkezne a hazám abszurdisztán esszéibe. Ha már irodalom, a fél szemével is élesen látó szatmári követ Salamontól vett bölcsességét ide idézve, semmi új a nap alatt.
A hiábavalóságok hiábavalósága közösségi képviseletet belelátni oda, ahonnan nem is remélhető.
Visszatérve a vírusos mindennapjainkra, a hatályos közegészségügyi szabályok szerint az igazán lelkiismeretes képviselőt még a koronavírus-fertőzés sem akadályozhatja meg abban, hogy törvényhozói munkáját elvégezze, feltéve, ha kötelességtudata még a tüneteinél is erősebb. Így történt, hogy múlt szerdán az állampolgársági törvény módosítását támogató 81 képviselő között ott volt az Egyszerű Emberek frakcióját erősítő, igazoltan koronavírus-fertőzött Romana Tabak is, hiába próbálták ebben őt megakadályozni a ficói hejszlovákizmus csúcstermékét eredeti formában megőrizni szándékozó smeres honatyák.
Igor Matovič tavaly februárban még kormányfőként terjesztette a pozsonyi törvényhozás elé az állampolgársági törvény módosítását, amit azóta többször elnapoltak, s végül idén február 16-án szavaztak róla a képviselők. Bár mára már a felvidéki magyar politikai egyszeregy része, nem árt felidézni, a magyar parlament által 2010 nyarán meghozott könnyített honosításra reagált az utolsó napjait töltő első Fico-kormány a kettős állampolgárságot tiltó választörvénnyel.
Bár több kezdeményezés célozta, lett légyen bármilyen összetételű kabinet, a felvidéki magyarokat sújtó rendelkezést a mai napig nem sikerült orvosolni.
A múlt szerdán elfogadott módosítás könnyítést jelent azoknak, akik tartósan külföldön élnek, de a szülőföldjén maradó felvidéki magyarok számára továbbra sem teszi lehetővé, hogy felvegyék a magyar állampolgárságot, anélkül, hogy elveszítsék szlovák honosságukat. Vagyis múlt szerda óta még nyilvánvalóbb, hogy a szlovák állampolgársági törvény kettős állampolgárságot sújtó szankciói kifejezetten a felvidéki magyarok ellen irányulnak.
Ahogy 2010 óta már számtalan érvelésben elhangzott, fokozottan igaz, hogy
a jogszabály még jelenlegi módosított formájában is diszkriminatív és alkotmányellenes
– ahogy azt a ma7-nek nyilatkozva Nagy Dávid jogász leszögezte. A szlovák alkotmány ugyanis kizárja, hogy egy szlovák állampolgár akaratán kívül veszítse el szlovák honosságát, mint történhet azokkal a felvidéki magyarokkal, akik szülőföldjükön maradva veszik fel a magyar állampolgárságot.
Így túlzás nélkül kijelenthető, 2022. február 16-a a szlovák törvényhozás fekete napja volt,
mint ahogy erre Forró Krisztián, a Szövetség elnöke rámutatott. A párt Zuzana Čaputová köztársasági elnökhöz fordult, hogy a jogszabályt ne írja alá, kérjen alkotmányossági normakontrollt a taláros testülettől. Megjegyzést érdemel, hogy az Alkotmánybíróság az állampolgársági törvény ügyében egy korábbi eljárásban nem tudott döntésre jutni, de azóta a taláros testület döntéseire vonatkozó szabályozás változott – így, ha az alkotmánybírák elé kerül a jogszabály, mindenképpen elutasító vagy helybenhagyó határozat születik majd a normakontrollt illetően.
A felvidéki magyarokat sújtó rendelkezés megváltoztatására, valljuk be, csekély az esély, a múlt szerdai módosítás vélhetően hosszú évekre rendezte a kérdést,
a téma újbóli megnyitásához a politikai helyzet gyökeres átalakulására lenne szükség. Ez azt feltételezi, hogy egyfelől a szlovák törvényhozásban meghatározó súllyal és befolyással lenne jelen egy, a felvidéki magyar közösség érdekeit kompromisszumok nélkül képviselő párt, másfelől olyan alkuhelyzet állna elő, amely a többségi nemzet pártjai számára is hajlandóságot biztosítana a jogszabály megváltoztatásához.
Mindez jelenleg nagyon távolinak és valószínűtlennek látszik, valójában azonban egyáltalán nem lehetetlen. Elsődleges feltétele ennek, hogy a törvényhozásban a magyar közösség súlyával arányos politikai reprezentáció legyen jelen, hiszen látjuk, legyen bár a közösségünkkel szemben leginkább nyitott szlovák párt hatalmon, szimbolikus, nemzeti kérdésekben áttörést tőlük sem várhatunk. Másfelől a koalíciós alkukényszer, ha a magyar szavazatok döntő súllyal esnek latba, a hatalom megszerzése és megtartása érdekében ma még nehezen elképzelhető engedményekre sarkallhatja a szlovák politikai elitet.
Világos, hogy az állampolgársági törvény a szlovák nemzetállam Szent Gráljává vált, a jogszabály köré vont kerekasztalt lényegében minden releváns politikai szereplő körülüli Robert Ficótól Igor Matovičig.
Utóbbinak aligha esett nehezére, hogy az általa beterjesztett változtatás érvényben hagyja a jogszabály diszkriminatív elemeit. Bár mostanában Matovičot a magyarok felé leginkább nyitott vezető szlovák politikusnak ismerhettük meg, könnyen felidézhetjük, hogy a Radičová-kormány idején hathatósan közreműködött abban, hogy a felvidéki magyarokat sújtó jogszabály érvényben maradjon.
Ezzel együtt is a lehetőség adott, hogy a felvidéki magyarság politikai képviselete a jövőben olyan helyzetbe kerüljön, hogy beleszólása legyen a törvény érdemi módosításába. Annál is inkább, mert múlt héten újra tanúbizonyságot nyerhettünk arról. hogy a szlovák politikát milyen kicsinyes hatalmi logika mozgatja.
Az igazságszolgáltatási reform több elemének múlt csütörtöki elutasítása a kormánykoalíción belüli betartással, bosszúvággyal magyarázható leginkább.
Mária Kolíková az igazságügyi tárca ezidőszerű birtokosa egy rég elfeledett politikai bon mot-t juttat az ember eszébe. A Za ľudíból az SaS-be katapultáló Kolíková ugyanolyan kiváló kiváló, mint ahogy az MDF-esek emlegették annak idején a pártjukból távozó MDNP-seket. Mondhatnánk, nem is lenne ezzel különösebb baj, csakhogy sokak érzékelhető fájdalmára a pártkosztümöt cserélő politikus asszony a tárcáját is átmentette új pártjának, felforgatva a koalíciós erőviszonyokat.
Így azután aligha meglepő, hogy a már előzetesen is a politikai viták homlokterébe került bírósági reformból csak a váz ment át első olvasatban, ami a járásbíróságok székhelyeinek és területi illetékességének átalakításáról rendelkezik.
Az egyre inkább különutas Sme rodina mellett Kolíková egykori párttársai is kivették a részüket abból, hogy a parlament elkaszálja a tervezett változtatásokat.
Vagyis a helyzet úgy áll, hogy első olvasatban sem a városi, sem a kerületi bíróságok átszervezése nem kapott zöld utat, pedig az igazságügyi reform elfogadása az egyik sarokpontja az uniós helyreállításai alapból érkező források felhasználásának. Kolíková széke ennek megfelelően igencsak inog, ha a reformot nem tudja keresztülvinni a parlamenten, az teljes bizonyossággal megpecsételheti a sorsát. Ha csak addig valamilyen koalíciós alku nem kényszeríti távozásra, amin, figyelve a politika boszorkánykonyháját, nem lennénk meglepve.
Megjelent a Magyar7 2022/8. számában.
