Van-e még értelme Matovič szövetségét keresni?
Továbbra sem kérhetik a felvidéki magyarok a magyar honosságot a szlovák állampolgárságuk elvesztése nélkül. Erről döntött múlt szerdán a Matovič-kabinet. A kormányfő a nyilvánvalóan diszkriminatív törvényt „európai megoldásnak” nevezte.
A törvénymódosítás rendezi a tartósan külföldön élő szlovák állampolgárok helyzetét: ha valaki igazolni tudja, hogy már öt éve az adott országban él, és kérelmezte az állampolgárságot, nem veszíti el a szlovák honosságát. A szülőföldjükön maradó felvidéki magyarok azonban továbbra sem vehetik fel a magyar állampolgárságot anékül, hogy elveszítenék a szlovákot.
Mindez egyértelművé teszi a törvényalkotó szándékát: Szlovákia továbbra is minden eszközzel igyekszik meggátolni, hogy a szülőföldjükön élő felvidéki magyarok érzelmi alapon kérelmezhessék a magyar honosságot.
Vagyis a szlovák kormány nemzetbiztonsági kockázatként tekint a kettős állampolgárság intézményére, amit, ha a diplomácia nyelvébe csomagolva is, de tételesen elismer a korábbi megnyilatkozásai alapján magyarbarátsággal aligha vádolható Martin Klus külügyi államtikár, de Igor Matovič kormányfő is.
Szinte napra pontosan egy évvel vagyunk a 2020. február 29-i választások után. Ha mérleget vonunk, akár csak a kormányprogramban foglaltakat figyelembe véve, milyen ígéreteinek tett eleget az új kormány a felvidéki magyarok irányába, gyors összegzést végezhetünk – lényegében semmilyen ígéret nem teljesült.
Nem bővültek a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségei, mindmáig nem jött létre a kisebbségi kormányhivatal, és még híre sincs a kisebbségi kerettörvénynek.
Ha valaki felmentő körülményként a koronavírus-járványt hozza fel, érdemes azt is látnia, hogy bár az élet lelassult, de nem állt meg. A kormány választási ígéreteinek megfelelően elfogadtatta az igazságügyi reformot, innen nézve állja meg a helyét az állítás, hogy eközben a kisebbségi jogbővítés terén semmit sem tett.
Ne feledjük, 2020 februárjában felvidéki magyarok tízezrei helyezték bizalmukat Igor Matovič pártjába, hozzásegítve az OĽaNO-t a nagyarányú választási sikerhez.
A kormányfőnek azonban a felvidéki magyarok irányába eddig csak rendre üresnek bizonyuló, helyenként kifejezetten teátrális gesztusai voltak, a gyakorlati politika szintjén Szlovákia továbbra is kőkemény nemzetállamként működik.
Matovič gesztusai ugyanakkor sokakban kelthettek olyan illúziót, hogy végre egy szlovák kormányfő rendszerszinten is hajlandó lesz orvosolni a felvidéki magyarok problémáit.
Matovič kormányfőként azonban elődeihez hasonlóan hajthatatlan a szlovák nemzetállamiságot érintő alapvető kérdésekben, amelyek mára pedig sok esetben már csak szimbolikus erővel bírnak. Ilyen a Beneš-dekrétumok vonatkozásában legalább egy erkölcsi kárpótlás megtétele a kollektív bűnösséggel sújtott felvidéki magyarság irányába, de ebbe a sorba illeszthető a Fico-kormány által 2010-ben elfogadott, a felvidéki magyarokat sújtó diszkriminatív állampolgársági törvény újbóli megerősítése is.
Mindezt kiegészíthetjük azzal, hogy a Matovič-kabinet láthatóan a visegrádi szövetség leggyengébb láncszeme, a kormányfő, amint élesebbre válik egy konfliktus, egyetlen szóval sem áll ki a közép-európai érdekek mellett az unióval folytatott vitában.
Adódik a kérdés, tekinthet-e ezek után megbízható partnerként a hivatalban lévő szlovák kormányfőre a felvidéki magyar politikai képviselet?
2020 februárja óta nincs szervezett parlamenti képviselete a felvidéki magyarságnak, ebből adódóan az érdekérvényesítés lehetőségei is tovább szűkültek. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy 1990-et követően három évtizeden át volt a pozsonyi törvényhozásban olyan párt, amely mandátumát nagyobbrészt a felvidéki magyaroknak köszönhette, ennek ellenére sem sikerült lényegi jogbővítést elérni.
Ez a körülmény egyszerre magyarázza, miért csalódott a felvidéki magyar választók tömege a politikai érdekképviseletében, és azt is világosan mutatja, hogy az erős képviselet szükséges, de nem elégséges feltétel a jogkiterjesztés eléréséhez.
Ha a felvidéki magyarság a jövőben reálisan számolna például a diszkriminatív állampolgársági törvény megváltoztatásával, ehhez olyan alkuhelyzetet kell teremtenie, amiben megkerülhetetlen.
Egy jövőbeli koalíciós alkuban persze csakis azzal a párttal számolnak, amelyik magabiztosan lépi át a parlamenti küszöböt, és a megegyezésnek politikai árat szab, magyarán nem ígérkezik el jóelőre.
A felvidéki magyarság képviselete 1998-ban hiába jutott kormányra, nem volt alkuhelyzetben, hiszen a bukott nacionalista koalíció felé nem volt, nem lehetett mozgástere.
Ugyanez ismétlődött meg 2002-ben, majd hasonló helyzetben találta magát a Most–Híd 2010-ben. Figyelmeztető jel ugyanakkor, hogy a Most–Híd 2016-ban a politikai táborokon átlépve kötött koalíciós alkut, amely utóbb számukra végzetes hibának bizonyult. Vagyis ha a felvidéki magyarság érdekképviselete a jövőben, akár az RMDSZ-hez hasonlóan nem kötelezné el magát előre a jobboldalhoz, azzal a mozgásterét és alkupozícióját bővíteni tudná, de a döntését előbb a saját választóival kell elfogadtatnia.
A felvidéki magyar érdekképviselet előtt ebből adódóan két stratégiai kihívás áll a jövőben:
hogyan számolja fel a megosztottságot úgy, hogy a lehető legtöbb választót sorakoztassa fel, illetve hogyan alakít ki a választók által is elfogadott szövetségi politikát a mindenkori meghatározó szlovák pártok irányába. Magyarán, hogyan teremt olyan helyzetet, ami megkerülhetetlenné teszi.
Megjelent a Magyar7 2020/9. számában.
