Válsághatások

A korábbi prognózisokkal ellentétben úgy tűnik, Szlovákia már nyár elejére kilábalhat a járvány által kiváltott egészségügyi vészhelyzetből, de a gazdasági visszaesés a vártnál is mélyebbnek és tartósabbnak ígérkezik. Emiatt, noha az ország joggal lélegezhet fel, a megalakulása óta a válság elhárításán dolgozó Matovič-kabinetre továbbra is gazdasági tűzoltás vár, annak egyre súlyosbodó politikai, társadalmi árával.

A múlt héten a kedvező járványügyi helyzet Szlovákiában lehetővé tette a karanténszabályok további enyhítését, de az új pandémia a világban új gócpontokban indult gyors terjedésnek. Ennek hatásai alól sem a szlovák döntéshozók, sem a társadalom nem vonhatja ki magát, hiszen a szlovák gazdaság bővülésének esélyeit alapvetően határozza meg a külső környezet. Noha úgy tűnik, Európa nagy része túl van a nehezén, az Egyesült Államokban még elhúzódó járványra lehet számítani, s a fejlődő országokban csak most indult be igazán a ragály terjedése.

Egyre valószínűbb, hogy a globalizált világgazdaság szerkezetében maradandó károkat okoz az év eleje óta egyre újabb gócpontokban jelentkező epidémia.

Ennek következménye pedig csak az 1929-ben kezdődött gazdasági világválsághoz mérhető visszaesés lehet, s a kilábalás cseppet sem ígérkezik könnyűnek. A járványhelyzet miatt jelentkező egyszeri, sokkszerű visszaesés után azok az országok számíthatnak gyorsabb kilábalásra, amelyek gazdasága eleve ütésállóbb, vagyis nem kötődnek egyetlen termelési ágazathoz, de legalábbis versenyelőnyhöz jutva, másokat megelőzve eszközölnek innovatív megoldásokat.

Szlovákia a kedvező járványügyi statisztikák ellenére sincs irigylésre méltó helyzetben, hiszen a kis nemzetgazdaságokra jellemző külső kitettségen túl a gazdaság nem kellően diverzifikált, egy-egy autóipari dekonjunktúra brutálisan visszafogja a bővülés lehetőségeit. Ráadásul a smeres dominanciájú kormányok öröksége további tehertételt jelent, hiszen már a válságot megelőzően is látványosan romlottak a gazdaság egyensúlyi mutatói, illetve csúszott le az ország a versenyképességi ranglétrán.

Ha megengedően fogalmazunk a Matovič-kabinet kapkodó kommunikációját és kormányzati döntéseit látva, azt mondhatjuk, éppen most lakják be az olykor cseppet sem kényelmes végrehajtó hatalmat. Igor Matovič már ellenzéki vezetőként is kitűnt azzal a képességével, hogy a legváratlanabb pillanatokban ragadta magához a kezdeményezést, tudta uralni a pillanatot. Láthatóan kormányfőként is hasonló erényeket csillogtat, s noha biztosak lehetünk benne, hogy a kommunikációs balfogásokról hamar megfeledkezik a választó, a kapkodva hozott rossz döntéseknek súlyos politikai áruk lehet.

A határnyitás kapcsán tapasztalt ellentmondásos kormányzati lépések egyfelől jelzik a kabinet rutintalanságát, másfelől, mivel komoly indulatok övezték, máris komolyabban kikezdhetik a koalíció támogatottságát.

Az intelligens karantén körüli botladozások országos figyelmet váltottak ki, de a magyar határ egyoldalú megnyitása is olyan, napokig tartó bizonytalan helyzetet eredményezett, amely próbára tehette a februárban a kormánypártok valamelyikére szavazó magyar választók bizalmát.

A múlt héten az is mind világosabbá vált, hogy Matovič a koalíción belül az SaS és a Sme rodina által közrefogva egyszerre kerülhet össztűzbe technokrata és populista oldalról. Míg Richard Sulík a közgazdasági tankönyvek sorait követve, az emberi tényezőt legszívesebben kikapcsolva kezelné a válságot, Boris Kollár a költségvetési fegyelmet félredobva, a szépkorúak ingyenes vasúti utazásának és a tizenharmadik havi nyugdíj megmentőjének a szerepében tetszeleg.

Az igazi lecke a kormányfő számára azonban a mélyülő gazdasági krízis kezelése lesz. Ha ellenzékével és a koalíciós partnereivel szemben elég is a pillanat már jól bejáratott uralása, a válság okozta bajokat ez legfeljebb ideig-óráig fedheti el. Már február előtt is sokan állítottak párhuzamot az 1998-as és a 2020-as választások között. Most úgy tűnik a huszonkét évvel ezelőtti helyzethez hasonlóan, újra le kell küzdeni az előző kormányok terhes örökségét, s növekedési pályára kell állítani Szlovákiát.

Az előző napokban úgy tűnt, az ellenzék vezető erejének számító Smer-SD, miközben a koalíció megosztására törekszik, saját soraiban is egyre növekszik a feszültség. A koalíciós és az ellenzéki padsorokon átnyúló konzervatív platform ötlete sokkal előbb élezte ki a törésvonalakat a Smeren belül, mint a kormánykoalíció konzervatív és liberális pártjai között. A Peter Pellegrini és Robert Fico közötti hatalmi harc ugyanis komoly stratégiai érdekellentétet takar. Fico hívei a Kotleba-párttal is együttműködnének, míg Pellegrini köre ezt kategorikusan kizárja.

Ahogy a két korábbi kormányfő közötti konfliktus mélyül, azzal párhuzamosan növekszik a végső szakítás, a Smer-SD szakadásának az esélye.

Úgy tűnik, Peter Pellegrini is egyre inkább számol ezzel a lehetőséggel, azzal a meggyőződéssel, hogy a párt februári támogatottságának nagy része az ő személyének volt köszönhető. A Smer terhes politikai múltjának hátrahagyásával ráadásul tovább növelheti választói bázisát, aminek révén akár a következő választások befutója is lehet.

Ha a párt őszi kongresszusát követően szakadásra kerül sor, Robert Fico az őt követőkkel nyilván a populista nemzeti pártok felé tájékozódhat, egyfajta jövőbeli integrációban gondolkodva, akár egy nem elhanyagolható tömb élén állva. A centrum felé tájékozódó Pellegrini pedig a koalícióban csalódott választók tömegein túl megszólíthatja a parlamenten kívül rekedt Drucker-párt híveit, mi több, a februárban még a progresszívekre szavazók egy részét is.

A februári választási fiaskó után a felvidéki magyar pártokra váró megkerülhetetlen útkeresést néhány napon belül megakasztotta a koronavírus-járvány. A két legnagyobb szubjektum, az MKP és a Most–Híd még tisztújítás előtt áll, amely döntően befolyásolhatja a két formáció esetleges jövőbeli közeledését. Noha egyfelől a februári választás világosan megmutatta az MKP és szövetségesei, illetve a Most–Híd erőviszonyát, s a választásokat követő felmérések az MKP erősödését és a Most–Híd további zuhanását mutatják, a vegyespártban csalódott szavazók nagyobb része, úgy tűnik, egyelőre vagy passzivitásban maradt, vagy szlovák pártok felé tájékozódik.

Ebből adódóan az MKP és a Most–Híd jövőbeli együttműködése szükséges, de nem elégséges feltétele a magyar parlamenti jelenlét újrateremtésének.

A februári választás meggyőzően bizonyította, hogy a parlamentbe jutáshoz nem elégséges az MKP szövetsége a részben vagy egészben ugyanazon választói csoportokat megszólító mikropártokkal, mint ahogy a szlovák–magyar együttműködés Most–Híd által hangoztatott tartalékai is kimerültek. Ebben a helyzetben különösen sürgető a mit és a hogyan kérdésének egyidejű megválaszolása. Mivel egy, a felvidéki pártokat integrálni képes zöldmezős alakulat létrejöttének sem a személyi, sem a működési feltételei nem látszódnak, az elengedhetetlen egység csakis a meglévő szereplők integrálásával érhető el.

Másfelől, a parlamentbe jutás reményében a Most–Híd korábbi magyar választóinak többségét is meg kell tudni szólítani, vagyis adott a lecke, hogyan lehet elegyíteni az etnikai érdekképviseletet az együttműködés igényével. Ha régiókban gondolkodunk, rögtön láthatjuk, hogy a helyi igazgatás, az önkormányzatiság kibővítése nem nemzetiség kérdése. A regionalizmus persze nem csodafegyver, de olyan közös pont, ahonnan újjászervezhető az atomizálódott magyar képviselet.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/21-es számában.