Választás és Barbie
E számunk megjelenése idején mintegy 50 nap van még hátra a választási kampányból. A lakosság egy része Horvátországban fagyoskodik, vagy Szlovéniából próbál(t) hazajutni a pusztító árvíz elől, a választás atipikus időpontja miatt, látszik, a pártok kampánygépezetei még nem kapcsoltak maximális fordulatszámra.
Korábban, a Heger-kormány agóniája idején többször írtunk e hasábokon is a választások lehetséges, illetve ideális időpontjáról. Az egykori koalíciós pártok aztán addig-addig egyezkedtek, míg a választásokat a technikailag lehetséges utolsó időpontra, szeptember 30-ára sikerült kiírnia Boris Kollár házelnöknek.
A rendszerváltás körüli, pezsgő-forrongó időszakot leszámítva egyébként az önálló Szlovákia úgy indult neki, hogy a választások szeptemberben lesznek. Így volt ez 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, és, ha nem kerül hiba a rendszerbe, így maradt volna ez eleddig is, hisz a parlamenti választás elméletben nem túl magas matematika, négy évre játsszák, csak – mint az élet számos területén megszokhattuk – elmélet és gyakorlat nem mindig jár kéz a kézben.
Mikuláš Dzurinda második kormánya a taktikázó kereszténydemokraták miatt korábban fejezte be pályafutását, a 2006-os, Robert Fico első győzelmét hozó választás is előrehozott volt, azért tartották a kampányszempontból kedvezőbb júniusban. S bár a kampánygulyásos, (ingyen)sörhabos választás szempontjából a júniusi időpont volna tán' a legkedvezőbb, utoljára 2010-ben voksolhattunk júniusban. Az ekkor megválasztott Iveta Radičová kormánya félidőben fejezte be pályafutását. Így 2012 óta óta a tavasz nemcsak a vetést, hanem a kormányváltást is hozza Szlovákiában. De ez a rendszer sem tudott beállni. Miután a Robert Fico kiseprűzésével kecsegtető pártok koalíciója többszörösen összeomlott, a választások időpontja szempontjából visszatértünk oda, ahol Szlovákia önálló államiságának kezdetén állt. Nincs új a nap alatt.
De míg 1994-ben, amikor még a kommunista praktikák elevenen éltek a választók tudatában, az emberek egyik fő választási dilemmája az volt, hogy az akkor kétnapos, szeptember 30-án és október 1-jén realizálódó választások éjszakáján nehogy manipulálják a lezárt szavazóhelyiségek urnáiban alvó voksokat a „tudjukkik" – csak 2006-ban álltunk át az egynapos választásra –, addig idén a választásokkal kapcsolatos visszaélésektől tartunk az elektronikus feldolgozás és adattovábbítás során. Olyannyira, hogy a rendőrség idén februárban közreadott, 2022-es éves jelentésében figyelmeztet, 2023 egyik meghatározó narratívája a parlamenti választások elcsalása lesz.
Az Országos Rendőr-főkapitányságon azonban vagy valami nagyon durva anyagot szívnak, vagy túlcsordult az irodalmi véna egyes munkatársaknál, ugyanis a jelentésben egyenesen azt vizionálják: a választási eredmények kétségbe vonása miatt Szlovákiában is olyan elégedetlenségi hullám bontakozhat ki, amely az Egyesült Államokban a Capitolium 2021 januári ostromához vezetett. Ej, hát nem tudják, hogy ezt az országot nagyrészt „galamblelkű nemzet" lakja? A prognózist tehát hajlamosak vagyunk jobbára annak tulajdonítani, hogy a szlovák belügyminiszterek rendre irodalmi vénával vannak megáldva, s a beosztottjaik igyekeznek ehhez konvergálni.
E sorok írója számára talán túlzó mértékű is az elvben apolitikus rendőrség heves küzdelme a választási dezinformációkkal kapcsolatban. Hiszen ennek feltárásához politikai „tartalomszűrést" is kell végezni. 1989-ben az emberek azért (is) vonultak a Vencel térre, hogy a rendőrség ne szűrje a politikai tartalmakat...
Akinek viszont ez lenne a dolga, az a mozivászonra réved. A Nemzetbiztonsági Hivatal a mozikat letaroló Barbie filmhez kötődő telefonos alkalmazások kapcsán adott ki közleményt. A film egyébként mindent visz, 17 nappal bemutatása után elérte az egymilliárd dolláros jegyárbevételt. A koronavírus-világjárvány óta mindössze öt másik alkotásnak sikerült ezt az eredményt elérnie: a Super Mario Bros., a Pókember: Nincs hazaút, a Top Gun: Maverick, a Jurassic World: Világuralom és az Avatar: A víz útja című filmeknek.
Nem csoda hát, hogy a trendet mindenki igyekszik meglovagolni, az adathalászok is.
A Mattel nagymama korú, idén 64 éves, de magát jól tartó babájára sokan szeretnének hasonlítani. Ehhez ma már nincs szükség plasztikai műtétek sorára, egy mobiltelefonos alkalmazás segítségével bárki lehet Barbie (vagy Ken). Igen ám, de a tökéletességre törekvés jegyében, a felhasználói feltételeket és az appnak adott engedélyeket reflexszerűen engedélyezve az alkalmazásnak – amelytől már a hivatalos forgalmazó is elhatárolódott – hozzáférést biztosítunk telefonunk kamerájához, földrajzi helyzetünkhöz, a közösségimédia-használatunk követéséhez, telefonunk műszaki adataihoz, de akár az elektronikus fizetési előzményeinkhez is. Ehhez képest a Mi az indián neved? – őrület, mellyel, még jóval a GDPR előtt egy ékszerbolt gyűjtött, ugyan aggályosan, de nem bizonyosan törvényellenesen feliratkozókat, ministránsok visszafogott tréfálkozásának tekinthető. Ilyenkor emeli az ember a tekintetét az égre, felsóhajtva, hogy a világ megérett a pusztulásra, mert telefonunk annyira okos, mi pedig annyira buták vagyunk, hogy az alapító okirata szerint az állam kiberbiztonsági politikáját kidolgozó és megvalósítását irányító szervnek kell figyelmeztetni bennünket: ne dőljünk be Barbie-nak.
Még szerencse, hogy egy, a TASR hírügynökség nyári körkérdésére adott válaszában sok, parlamentbe igyekvő párt deklarálta, számukra fontos a kiberbiztonság kérdése, és ennek érdekében mindent megtesznek a kampány során. Kell is abban az országban, ahol az informatizációért felelős miniszter szolgálati laptopjának jelszava egy sárga post it cédulára van felragasztva.
Múlt héten ugyanezen oldalakon arról (is) értekeztünk, azok a politikai pártok, amelyek még a két százalékos eredményt sem érik el a szeptember 30-ai előrehozott választáson, nemhogy nem álmodhatnak az állami támogatásról – amely három százaléktól jár –, hanem még a 17 ezer eurós választási kauciót is bukják.
Ezzel kapcsolatban egy sajtótájékoztatón a nem túl ismert Andrea Letanovskának, Eduard Heger Demokrati pártja választási listavezetőjének volt egy figyelemre méltó nyilatkozata. Letanovská a párt közvélemény-kutatások szerint alacsony preferenciát firtató újságírói kérdésre válaszolt. Elmondta, az előrejelzett, látszólag alacsony támogatottság ellenére sem tervezik a visszalépést.
Állhatatosságból tehát jeles, az indoklás nem kevésbé önbizalommal teli: mindezt azért, mert csak úgy lehet stabil kormányt alakítani a választást követően, ha annak a Demokrati is része lesz. Juraj Marušiak, a Szlovák Tudományos Akadémia politológusa szerint is erősen valószínű, hogy a választás során nagy mennyiségű szavazat fog elveszni, mivel – a jobboldal atomizáltsága okán – sok párt mozog az öt százalékos parlamenti küszöb körüli halálzónában.
A politológus itt elsősorban a politikai pártokra apellál, éppen, hogy csak nevén nem nevezve bírálata tárgyát, mondván: a pártoknak reálisan kellene felmérni az esélyeiket, és azt, hogy van-e értelme indulni a választáson. „Különösen fontos ez abban az esetben, ha korábban jelentős szerepet játszó, de most kis eséllyel induló politikai vezetők pártjáról van szó, vagy ha volt miniszterelnökök pártjairól, hasonló helyzetben" – vélekedik a szakember. Arra, hogy a regnáló miniszterelnök nem indul a választáson, még nem volt példa Szlovákiában – mert még soha nem volt hivatalnokkormányunk –, de arra sem, hogy öt korábbi miniszterelnök versengjen a szavazók kegyeiért. A 2728 parlamentiképviselő-jelölt közül – sorrendben – Mikuláš Dzurinda, Robert Fico, Peter Pellegrini, Igor Matovič és Eduard Heger volt hosszabb-rövidebb időre az esztergomi érsek nyári palotájának lakója. Közülük Marušiak valószínűleg nem Ficóra vagy Pellegrinire gondolt. Véleménye szerint az ilyen pártok választási veresége szimbolikusan azoknak az ideáknak a végét is jelenti, amelyeket ezek a pártok, illetve vezetőik képviselnek.
A képviseleti demokrácia üzleti „modellje", terjedelmi okokból a végletekig leegyszerűsítve, úgy lett megálmodva, hogy a választó az urnába bedobott voksával „fizet" a számára szimpatikus pártnak, cserébe megkapja a választási ígéretekbe foglaltakat. Amely pártnak nem sikerül bejutni, annak voksait egy koefficiens alapján szétosztják a nyertes pártok között. A csalódott szavazóik ideáit pedig senki nem konvertálja kormányprogrammá, vagy legalábbis messze nem olyan mértékben, ahogy azt szerette volna.
De még mielőtt irón és kockás füzet után kapnánk, hogy elemezzük a választási ígéretekben foglaltakat, kijegyzeteljük, hogy azokból mi áll közel a mi értékvilágunkhoz, majd azokból gyököt vonva, és az eredményt a közvélemény-kutatással egybevetve racionális döntést hoznánk arról, melyik párt listáját tesszük a borítékba, csitulj, te szív. Lehet, hogy az egyetemi tanárok egy része így választ, a túlnyomó többség számára a választás mégis érzelmi döntés.
Bár Marušiak megállapításait a szlovák politikai térfélre nézvést tette, a szavazatok elvesztésével kapcsolatban 2010-től alkalmanként több mint 100 ezer felvidéki magyar szavazónak is van közvetlen tapasztalata. Éppen ezért kell mindent megtenni annak érdekében, hogy a felvidéki magyarságnak a több mint egy évtizedes hiátus után végre méltó parlamenti képviselete legyen.
Megjelent a Magyar7 2023/32.számában.
