Szabó József a ligetfalui mészárlásról: Hiába próbálják, nem lehet eltagadni a történteket

Hol és hogyan találkozott először a Ligetfalunál történt tömeggyilkosságok ügyével?

Hogy őszinte legyek, teljesen véletlenül csöppentem bele. A pozsonyi magyar nagykövetségen töltött külszolgálatom idején, 2013–14 körül a ligetfalui munkatábor zsidó áldozatairól készültünk megemlékezni. Ezek a zsidó áldozatok juttatták eszembe aztán Janics Kálmán tanulmányát kilencven magyar levente kivégezéséről a Pöcsni erdőben, Ligetfalu környékén. Az ötlött fel bennem, hogy akkor az ő sírukhoz is kellene állítani egy emlékművet. Egy kopjafa elhelyezésére gondoltam, ám amikor a tömegsír helyét kerestem, kiderült, hogy arról nem tudni semmit. Sőt, tulajdonképpen közösségi emlékezete sincs a történteknek, illetőleg a Janics-íráson kívül semmilyen más tanulmány sincs a témáról. Ekkor tudatosult bennem, hogy a felvidéki magyarság sorskérdéseinek feldolgozásából kimaradtak az 1945 áprilisa és 1946 februárja között történt borzalmak. 

Ön ezt mire vezeti vissza?

Ennyi év távlatából több különböző okot is látok. Nyilvánvalóan máig megbúvik a zsigerekben és a tudatalattiban a félelem, amelyre a csehszlovák politika csak ráerősített. Ahogy mélyebben beleástam magam a témába, egyre-másra bukkantam olyan állambiztonsági dokumentumokra, amelyekben világosan leírták, tilos hozzányúlni ezekhez az ügyekhez.

Tilos nyomozni, mert ha ezek az ügyek napvilágra kerülnek, rossz fényt vetnének a csehszlovák államra.

Ezt olyan szigorúan vették, hogy a ligetfalui tömeggyilkossággal számos ponton összefüggő přerovi tömeggyilkosság esetében például pontosan tudjuk, hogy a titoktartást elrendelő írásbeli parancsot felolvasása után azonnal el kellett égetni.

A mintegy 250 áldozattal járó přerovi tömeggyilkosság körülményeit nem vitatják a történészek?

Magát a tényt nem. Azt azonban igen, hogy összefüggés lenne a přerovi és a ligetfalui események között. Kutatásaim alapján meggyőződéssel mondhatom, igenis van összefüggés. Ezt tagadják a szlovák kutatók.

Sokan a tömeggyilkosság tényét sem ismerik el.

Közelítsük meg kicsit messzebbről a kérdést, a ligetfalui tömeggyilkosság ugyanis nem vizsgálható önmagában. Az egy Csehszlovákia-szerte elkövetett tömeggyilkosság-sorozatnak volt az egyik állomása. A Szudéta-vidéken és Morvaországban számos tömeggyilkosságra került sor, 1947-ben az akkori csehszlovák szövetségi parlament védelmi bizottsága külön vizsgálóbizottságot hozott létre ezek feltárására.

Százötven ügy került eléjük, százötven helyszín, százötven tömeggyilkosság. Csupán négy került bírósági szakaszba, miközben ezrével ölték meg az embereket.

Egy cseh-német történészi vegyes bizottság harmincezer emberről tud, de vannak német történészek, akik háromszázezerre teszik az elpusztult szudétanémetek számát. Ugyanakkor érdekes dolog, hogy a témát kutató cseh történészek egyáltalán nem foglalkoznak a mai Szlovákia területén történt atrocitásokkal. 

Miért?

Erre nem tudok egyértelmű választ adni. Úgy látom, a szlovák kollégáikkal van egy hallgatólagos megállapodásuk, hogy a mai Szlovákia területén nem voltak a cseh és morva területeken történtekhez hasonló tömeggyilkosságok. Ennek ellenére szilárd meggyőződésem, hogy a Ligetfaluban elkövetett tömeggyilkosság a tiszta szláv állam létrehozása érdekében végrehajtott etnikai tisztogatás részeként fogható fel.

Ki lehet mondani, hogy népirtás történt?

Ezzel a kifejezéssel én nagyon óvatosan bánnék, ha tudományos igénnyel akarunk beszélni a történtekről. Nemzetközi jogi értelemben nem beszélhetünk népirtásról, ugyanis a jogszabály megalkotásakor a szovjetek nyomására a németeket ért atrocitásokat kivették a fogalomkörből, és a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítése sem sorolható e jogszabály hatálya alá. Kelet-Poroszországban például teljes falvakat mészároltak le az orosz csapatok, mégsem beszélhetünk jogilag népirtásról. Ligetfaluval összefüggésben időnként azért bátorkodom használni a kifejezést, mivel a fogalom leírása, kriminológiai definíciójának összes eleme ráilleszthető a szudétanémetek, a kárpáti németek későbbi sorsára, ráadásul történeti forrásokból világosan látszik, a magyaroknak is ugyanezt a sorsot szánták. Elkülönítés, megjelölés, internálás, vagyonelkobzás és még sorolhatnánk.

Megjelölés? Szövetdarabbal, mint a sárga csillag?

Hogyne! A szudétanémeteket megjelölték Csehországban, de, s ezt a Felvidéken is kevesen tudják, készen volt a rendelet arra, hogy a magyarokat is megjelöljék. Láttam helyi cseh dokumentumokat, amelyekben azt írják, ez rögzítve volt, de érdekes módon, a szlovák politikusok ezt az utasítást nem hajtották végre a mai Szlovákia területén, sem a magyarokkal, sem a németekkel szemben.

Az ön gondolatmenetét követve csehszlovák koncentrációs táborokról is beszélhetünk.

Hogyne! Használjuk bátran a kifejezést!

A Szlovák Nemzeti Tanács üléseinek 1945 májusa, júniusa környékén keltezett jegyzőkönyveiben rendre szembejön ez a fogalom. Csak néhány idézet a dokumentumokból: „nem német falvakat, hanem német koncentrációs táborokat akarunk látni”, „a magyarkérdés csak teherautók kérdése”, sőt néhol a „végső megoldás” kifejezésbe is beleütközünk. 

A magyarkérdés vagonkérdés, mondta állítólag Sztálin elvtárs.

Olyannyira, hogy a szlovák politikusok a felszólalásaikban gyakran hivatkoznak rá. Az egyikük például arról beszél, „úgy kell elbánni a magyarokkal, ahogy Sztálin tette a volgai németekkel”. A szlovák törvényhozók egy részében megvolt a politikai akarat arra, hogy likvidálják a felvidéki magyarokat. Pont Gustáv Husák volt az, aki a legtöbbet tett azért, hogy ez ne történhessen meg. Egy 1945 májusi parlamenti felszólalásában részletesen is megindokolja, hogy ezt Szlovákia miért nem teheti meg.

Ennek ellenére Ligetfalu esetében beszélhetünk tömeggyilkosságról?

Abszolút. Nézze, a szlovák történészek arra építik fel a tagadás stratégiáját, hogy szűk csoportok elszigetelt cselekedeteiről beszélnek. Ki kell hogy mondjuk, tévednek! A legfelsőbb politika támogatta ezeket a gyilkosságokat, Beneš elnökig bezárólag.

Meglátásom szerint Beneš 1945 májusában Prágában elmondott beszéde volt a tulajdonképpeni gyújtópontja a más etnikumúak elleni gyűlöletkampánynak.

A német és a magyar kérdés megoldásában teljes akarategység mutatkozott a politikai döntéshozóktól kezdődően a végrehajtói szintekig.

A szlovák történészek forráshiányt emlegetnek, azt mondják, nincs bizonyíték arra, hogy Ligetfalunál lennének tömegsírok. 

Erre csak azt tudom mondani, valóban kevés a bizonyíték, de annál szomorúbb, hogy a szlovák történészek még ezeket sem ismerik. A csehszlovák belügyminisztérium katonai elhárításának 1965-ben írt jegyzőkönyvében feketén-fehéren az áll, s most idézek, „nagyszámú ember törvénytelen kivégzésére került sor Ligetfalu mellett”. Hangsúlyozom, ezt nem én mondom, ez a csehszlovák belügy megállapítása.

Ön látta ezt az iratot?

Itt van a birtokomban. Az interjúban nincs mód felsorolni és részletesen bemutatni az összes rendelkezésre álló bizonyítékot, de a jegyzőkönyvön kívül néhányat érdemes bővebben bemutatni. Az egyik Michal Géci csehszlovák képviselő parlamenti felszólalása, interpellációja. Szó szerint idézem: „Ez év nyári hónapjaiban (…) egy tömegsír exhumálását kellett felfüggeszteni Ligetfalun.

A sírba körülbelül 90 személyt temettek, akik közül férfi csak kettő volt, ők is idősebbek, tizenkettő gyermek és a többi minden bizonnyal nő.

Ezeket a személyeket 1945. július elején likvidálta egy bizonyos csoport, amely olyan személyeket végzett ki, akik esetében feltételezték, hogy náluk, illetve a lakásaikban pénz vagy egyéb értékek vannak. (…)”

Géci felszólalásának jegyzőkönyve is megvan?

Persze! A harmadik legfontosabb bizonyíték pedig egy, a háború után zajlott gyilkossági per tanúvallomásainak leirata. Egy Ervin Bacušan nevű pozsonyi férfit 1945 júliusában koholt vádak alapján végeztek ki a ligetfalui erődkörlet BS9-es kiserődje mellett.

A tárgyalás során elhangzott vallomásokból kiderül, nem Bacušan volt az egyetlen áldozat. A per iratanyaga megtalálható a cseh archívumokban, sőt, az előbb említett belügyminisztériumi jegyzőkönyvben is írnak erről.

Abban az áll, egy körülbelül 80 fős szentgyörgyi német csoporttal végeztek. A parancsot egy bizonyos Eduard Kosmel főhadnagy adta ki. Ő később a csehszlovák néphadsereg tábornoka lett. 

Ez a nyolcvan ember azonos a Géci képviselő felszólalásában emlegetett áldozatokkal?

Azt hiszem, igen. Ugyanakkor az egyik kiskatona elmondta a tárgyaláson, hogy legalább harminc főt egyesével végeztek ki az erődkörlet területén, sőt egy későbbi, 1955-ös vallomásban már az áll, Kosmel saját kezűleg végzett ki fiatal német lányokat. Ezeken kívül akad még számos bizonyíték, meg nem erősített tanúvallomások, szemtanúk beszámolói. Ezek közül egyet érdemes kiemelni, mert az egy magyar embertől származik. Egy somorjai férfi halála előtt elmondta a lelkészének, hogy 1950-ben a ligetfalui erődrendszer két géppuskafészkét összekötő, nagyjából 200-250 méter hosszú futóárok környékén dolgozott. Számos ilyen árok volt a területen, de ez be volt temetve, fehér kaviccsal felszórva, és a munkásoknak meg volt tiltva, hogy akár csak rálépjenek erre a területre. A férfi haláláig meg volt róla győződve, hogy ott végig holttestek feküdtek. 

A szlovák emlékezet egyáltalán nem foglalkozik a történtekkel?

Kevés kivételtől eltekintve nem. Aristid Jamnický pozsonyi ügyvéd emlékiratait azért mindenképp meg kell említenünk. Jamnický könyvében külön fejezetet szentel a přerovi és a ligetfalui tömeggyilkosságoknak. Elmeséli, hogy több alkalommal is jelen volt a přerovi tragédia tárgyalásain, ugyanis amíg a saját tárgyalásaira várt, gyakran beült egy-egy másikra. Pontosan beszámol arról, ki volt a hadbíró, kik voltak az ülnökök, az ügyvédek.

Jamnický össze is kapcsolja a kettő esetet, leírja ugyanis, hogy a hatvanas évek elején megkereste őt egy rendőrtiszt azzal, hogy falakba ütközik a ligetfalui exhumálások vizsgálata során, senki nem akar vele foglalkozni.

Ez a rendőr felügyelő megmutatta a ligetfalui jegyzőkönyveket Jamnickýnak, aki az iratok és a přerovi tárgyalásokon hallottak alapján megállapítja, Ligetfalu csak annyiban különbözik a přerovi tömeggyilkosságtól, hogy Pozsony mellett kétszer annyi embert öltek meg, tehát legalább ötszáz áldozatról beszélhetünk. 

Bocsánat, itt milyen exhumált sírokról van szó? A Bacušan-per során feltártakról? A szlovák történészek itt 26, szerintük zsidó áldozatról beszélnek.

Örülök, hogy feltette ezt a kérdést, de itt van egy alapvető tévedés. Egyrészt ezek szinte biztosan nem zsidó áldozatok. A ligetfalui koncentrációs táborba december legelején kétezer magyar zsidót hurcoltak. A tábornak osztrák őrei voltak, rendkívüli kegyetlenséggel bántak a rabokkal, akik a Pressburg Festung erődítésen dolgoztak. A végelgyengülésben elpusztult vagy agyonlőtt embereket a ligetfalui temetőben földelték el, majd a front közeledtével, 1945. március 29-én kiürítették a tábort. A gyengélkedőn fekvő százegy embert azonnal kivégezték, holttestüket öt tömegsírba temették a ligetfalui temető külső fala mentén. Ezeket ’45 májusában nagyon szigorúan és alaposan exhumálták, majd a temetőben újratemették az áldozatokat.

A Bacušan-per során talált tömegsír tehát nem lehet zsidó áldozatoké, az nem is a ligetfalui temető közelében van, ezt több tanúvallomás is megerősíti.

Ráadásul az erőd sáncárkaiba már csak a helyzet logikája miatt sem temethettek zsidó holttesteket, hiszen ezzel éppen a védekezést akadályozták volna, a sáncárkot kiásni kell, nem betemetni. A Bacušan-per egyik tanúja közölte a bírósággal, ő meg tudja mutatni, hol lőtték agyon a férfit. Kimentek a helyszínre, ásni kezdtek a megadott helyen, a Köpcsény felé vezető úton, közel a még ma is rendben tartott kilences kiserődhöz. Rögtön találtak egy holttestet, de az nem Bacušané volt. Erre a katona egy másik helyet mutatott, ott öt újabb hullát találtak, egyikük sem Bacušan. Az ő holtteste azóta sem került elő.

A Géci képviselő úr és mások által említett nyolcvan-kilencven holttest tehát azonos lehet a Bacušan-per exhumálásai során találtakkal?

Azt hiszem, nem. Nem egyezik a holttestállomány. Ahol először elkezdenek ásni, ott csak férfi holttesteket találnak, szám szerint hatot, míg Géci két férfi, tizenkét gyermek és több tucat nő kivégzéséről beszél.

Tehát ma sem tudjuk, hol lehetnek a Géci által emlegetett áldozatok?

Nem. Viszont vegyük észre, hogy a képviselő pontosan közli a tömegsír holttesteinek számát és nemét.

Ezt csak úgy tehette meg, ha látta az exhumálási jegyzőkönyveket.

Ezeket a jegyzőkönyveket ma már nem lehet megtalálni, teljesen érthető, miért. Államérdek volt, hogy két ilyen súlyos tömeggyilkosság, mint a přerovi és a ligetfalui, amely tulajdonképpen néhány nap leforgása alatt történt, ne derülhessen ki. Az előbbit nem tudták elhallgatni, mert az egyik legnagyobb cseh párttól, a Demokrata Párttól érkezett a feljelentés, a ligetfaluit sajnos igen. 

Ön szerint mi az oka annak, hogy a szlovák történészszakma máig nem tud szembenézni a történtekkel?

Nagyon érdekes jelenség, hogy Csehországban egymást érik a komoly kutatások a háború utáni tömeggyilkosságokról. Nagyon remélem, sikerül túljutnunk azon az ostoba felfogáson, hogy szlovák területen nem történtek olyan típusú atrocitások, mint Cseh- és Morvaországban. Ligetfalu egyértelműen bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Perdöntő írásos bizonyítékaink vannak, tele információval. Rendet kellene tenni az emlékezetkultúrában, ezen a téren sok dolgunk van. Nem csak a szlovák történészeknek, hanem a felvidéki magyarságnak is.

Az interjú megjelent a Magyar7 hetilap 2021/09-es számában.