Tükör által homályosan (II.)
A liberális-újmarxista fősodratú média és hazai szatelitjei naponta felmondják a Soros-birodalom által feladott leckét, s ebbe a forgatókönyvbe komponálják bele a felvidéki magyarságot is, mint egy gondolat nélküli, parancsra váró ötödik hadoszlopot. Természetesen nagyon nem mindegy, hogyan láttat bennünket a szlovákoknak a szlovák sajtó. Az sem, hogyan vezetik félre azokat a magyarokat, akik a szlovák médiából és a magyarul megjelenő szlovákiai liberális szócsövekből (is) tájékozódnak.
„Már megint az Orbánéktól érkezett ukáz hatására kellett ilyen gyorsan lándzsát törni a megüzent oldal mellett” – írta az Új Szó főszerkesztője az elnökválasztás után, arra utalva, hogy a Magyar Szövetség úgy döntött, Pellegrinit támogatja a jelöltségben. Természetesen az „orbáni ukáznak” téve eleget, hiszen a felvidéki magyarság annyira csökött, hogy nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, és csak parancsra mozdul, bármiről legyen szó. A valóság kissé más: a magyar párt elnöksége nagyrészt Pellegrini támogatása mellett döntött, csak erről a fantasztikusan tájékozott Új Szó és szlovák testvérlapjai valahogy nem értesültek.
A szlovákiai magyarság azzal, hogy tömegesen szavazott a szuverenista Smerre és az elnökválasztáson Peter Pellegrinit támogatta az atlantista Korčokkal szemben, természetesen az éretlenségéről és az elmaradottságáról tett tanúbizonyságot.
Ezek az atlantista, háborúpárti tollnokok hamar elfelejtették, hogy annak idején a felvidéki magyarság szavazataira volt szükség a mečiari úthenger eltávolításához és Szlovákia euroatlanti csatlakozásához. Érdekes jelenség, hogy a szlovákiai magyarok egyszer jól döntenek, máskor rosszul.
Mármint a balliberálisok szempontjából. Középút, saját, empirikus tapasztalat nem létezik.
„Támogasson téged az Orbán!” – melegíti fel a Sme liberális sajtótermék főszerkesztője, Beáta Balogová a viccesnek tartott kiszólást, amely abból a fabulából ered, hogy „ahány külföldi politikust Orbán támogatott, az mind elveszítette a választásokat. Egyiptomban Mubarak, Grúziában Szaakasvili, Olaszországban Berlusconi, 2020-ban Robert Fico, Csehországban Andrej Babiš, Brazíliában Bolsonaro.” Fico tavalyi többedik kormányalakítása és Pellegrini győzelme az elnöki székért azonban – a cikkíró szerint – kivételnek számít. A hölgy kifelejti a felsorolásból, hogy a rettenetesen elszigetelt Orbán Viktor (ez a másik közkedvelt toposz a liberális baloldalon) miatt veszített választást Donald Trump is Amerikában, de ha az idén győzni fog, az is kivételnek számít majd az illusztris sorban.
Balogová elmagyarázza a buta olvasónak, mi áll a szlovákiai elnökválasztás hátterében, és megfejti a párhuzamot: „Pellegrini Orbán általi támogatásában szó sincs közös értékekről, vagy az ukrajnai háborúról. A jogállamisághoz való közös viszonyulásról van szó, ugyanarról az igyekezetről, amellyel a polgárok riogatásával próbálják elfedni a masszív korrupciót. A populizmusról van szó és az Oroszországhoz való kötődésről.”
Mert ugyebár, aki békét szeretne, az Putyin pincsije, aki nem akar fegyvert, katonát szállítani ehhez a fölösleges és értelmetlen öldökléshez, az Európa elárulója, hiszen ha Putyin győz, akkor megeszi egész Európát reggelire. Ilyen egyszerű ez a liberális-újmarxista propaganda logikája szerint.
S ha már mi, felvidéki magyarok a békepártiságot képviseljük, természetesen miattunk fog elesni Európa, mert csak Oroszország legyőzésével lehet béke. Talán mi leszünk a harmadik világháború kirobbantói. Semmi új a nap alatt: voltunk mi már (és még vagyunk de jure) háborús bűnösök, akik miatt – és a szudétanémetek miatt – szétesett Csehszlovákia. Emiatt a képtelen vád miatt kellett elszenvednünk a reszlovakizációt, a deportálást, a kitelepítést, a jogfosztást. Napjainkban pedig a demokrácia elárulói vagyunk, s ehhez elég volt harminc ezüst, illetve, mint volt szíves Rudolf Chmel megjegyezni, harminc rubel.
Egyszóval voltunk mi már „jó” magyarok, aztán „rossz” magyarok, de olyan értékesek sosem voltunk, hogy Michal Šimečka EP-képviselő/alelnök – ellentétben nagymellényű ígéretével – akár egy szót is vesztegetett volna ránk Brüsszelben.
A legtöbb szlovák liberális sajtótermék nem győzött sajnálkozni az éretlenségünkön, hogy számunkra nagyobb érték a szuverenizmus, a nemzeti (kisebbségi, közösségi) függetlenség, mint a nyugati központok hamis paternalizmusa.
Mert hol voltak az emberi jogok és az európai értékek felkent bajnokai Szlovákiában, amikor az Európai Unió elkaszálta a Minority Safepacket, amely a kisebbségi jogok védelmének kívánt érvényt szerezni? Netán a szlovák–magyar kiegyezés „liberálisul” csak úgy képzelhető el, ahogyan elnökjelöltjük, Korčok hangoztatta: neki ugyan semmi baja a magyarokkal, de kollektív jogok nuku?!
Aztán elképedve hápognak, hogy a felvidéki magyarok miért választották inkább Pellegrinit, aki nem ragadtatta magát hasonló kijelentésekre.
Rudolf Chmel sajnálkozó cikkéből ugyanúgy kilóg a liberális lóláb, mint az új kormány kulturális miniszterét támadó elégedetlenkedő liberálisok köpönyegéből. Nem tudom, Šimkovičová rosszabb vagy jobb miniszter lesz-e, mint az elődjei voltak, mindenesetre az új kormánynak elege lett a közszolgálati televízió-rádió egyoldalú ízléséből. Köztünk legyen mondva, a felvidéki magyarság nagy része is elfordult a „független” Pátria rádió egyoldalú menüjétől, s talán nem véletlen Chmel részéről a kiszólás, hogy esetleg „valódi, orbáni emberekre cserélik le a Pátria Rádió független szerkesztőit”. Ami természetesen „a magyar büszkeséghez kissé kevés. Nagyék, Bugárék, Durayék legalább emelték a tétet, hogy ne kelljen otthon az utódaik előtt szégyenkezniük”.
Mi is volt az a bizonyos tét? Egy Csallóközbe torkolló félautópálya a pozsonyi betelepülőknek? A kisebbségi kulturális alap, amelynél csúnyán lejtett a pálya?
Mert a „mostaniak”, írja Chmel Gyimesire és Forróra utalva, csak kanalizációban és körforgalmakban tudnak gondolkodni, és távol áll tőlük az a „nemzetközi kontextus”, amit a szlovák–magyar megbékélés megkívánna. Nem emlékszem, hogy ebben a nagy nemzetközi kontextusban hol lehet elhelyezni néhány más betűtípusra cserélt falutáblát, pár magyar táblát némely vasútállomáson, miközben az üres gesztusokon túl az előző katyvaszkormány sem erőltette meg magát, hogy otthonosabban érezzük magunkat a szülőföldünkön. Netán tegyünk különbséget aközött, hogy szuverenista vagy atlantista kormány mutat nekünk fityiszt? A liberális fityisz üdvözlendő, a másik nem? Amúgy valószínűleg Chmel is tisztában van vele, hogy a szlovák–magyar kiegyezéshez a kormányokon keresztül vezet az út, mi ahhoz, bármily büszkén vállaljuk a Most–Híd szerepet, kevesek vagyunk. Ami természetesen nem jelent kishitűséget.
Lehet, hogy a fentiekben túl bőven foglalkoztam Rudolf Chmel nézeteivel. De Chmel legalább nem alpári módon csapkodja a magyar kártyát (mint például Peter Schutz, aki egyenesen azt írta, hogy „a ,mi magyarjaink´ elveszítették a józan eszüket, mert beleszerettek Orbánba”), és a felvidéki magyarságot a szlovák–magyar kiegyezés zálogának tartja. Ami üdvözlendő, csak a lényeget ferdíti el kissé. A magyar–lengyel viszony is addig volt jó, amíg konzervatív kormánya volt Lengyelországnak. A magyar–cseh viszonnyal – ugyan más dimenzióban – is úgy jártunk, ahogy. Nem különbül, mint a szlovákok a legendásan jó szlovák–cseh viszonnyal, amelynek hirtelen kihűlését, illetve annak ódiumát a liberálisok igyekeznek Robert Ficóék nyakába varrni.
A lényeg, hogy a szlovákiai kormányváltás után a szlovák liberális sajtó megpróbálja elhitetni, hogy a magyar–szlovák viszonyban két autokrata vezető (Orbán Viktor és Robert Fico) talált egymásra, és hol az egyik, hol a másik szorul rá a szomszéd „Putyin-párti” vezető támogatására. S ebben a játszmában mi, felvidéki magyarok csak afféle statiszták vagyunk.
Ahogyan Balogová, a Sme főszerkesztője próbálja elhitetni: „sok magyarországi magyar szurkol Szlovákiának, mert itt még mindig szabad a média, és virul a polgári társadalom. Ami összeköti őket, az a demokrácia alapvető elvei és a régió külpolitikai irányultsága fölötti aggodalom.” Ami esetünkben is igaz, csak éppen fordított előjellel.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/18. számában.
