Nyárközepi helyosztó
Abból, hogy a három legfőbb közjogi méltóság közül az a kettő, aki ténylegesen létezik, augusztus végére tolta ki hosszú ideje lebegtetett találkozóját, akár azt is jelezheti, nemcsak az Adriai-tenger partján – ahol most a fél ország ideiglenesen állomásozik –, hanem a hazai belpolitikában is előfordulhatnak kisebb-nagyobb hullámverések.
Legfeljebb az Európai Unió bunkóként használt jogállamisági jelentésének Magyarország mellett immár Szlovákiát is pellengérre állító passzusai kavartak, ha kavartak a hazai belpolitikában egy kis légmozgást – passzátszellet semmi esetre sem –, egyébként a szlovákiai közélet ezen a héten meglehetős visszafogottságról tett tanúbizonyságot a fenyegető kőolajhiány árnyékában. Ez vélhetően összefüggésbe hozható a fő turisztikai szezon elérkeztével is, bár e sorok írója a világért sem szeretné azt sugallni, hogy ez időben csökken jeleseink dolmánya alatt a honért dobogó szív frekvenciája. Ideje ez a bemelegítésnek, és az újabb évadra való rákészülésnek, amelyet mi, állampolgárok akkor is meg fogunk nézni, ha nem váltottunk bérletet.
A júniusban lezajlott európai parlamenti választás érezhetően a változás igényét jelezte, azonban már az Európai Parlament szerveinek kreálása során is megmutatkozott, az európai polgárokat valószínűleg nem képviselő brüsszelita elit célja önnön hatalmának bebetonozása volt, mégpedig bármi áron.
Meghallgatásukra azonban csak a turistaszezon után kerül sor. Így az idei, immár ötödik jogállamisági jelentést még Vera Jourová, „Magyarország barátja" vezetésével dolgozták ki. Természetesen Jourová asszonytól botorság lett volna mást várni, mint amit már megszokhattunk tőle. A jelentés üde színfoltja azonban, hogy immáron nemcsak Magyarországot ültették a szamárpadba, hanem az EB korábbi lieblingje, az Unió bezzegországa, Szlovákia is oda került.
Lám egy alig egy éve lezajló kormányváltás is elegendő ahhoz, hogy a korábbi éltanuló egy körmöst kapjon, főként, ha a karmester szerint falsul, vagy nem a kellő lelkesedéssel énekli az Örömódát.
Akinek eddig esetlegesen kétségei lehettek, most már azok számára is nyilvánvaló, hogy a „jogállamisági jelentés" Brüsszel bunkójává vált, amely a szuverenista álláspontot következetesen képviselő tagállamokra sújt le, immár ideológiai síkon, és egyben a pénzügyi zsarolás eszközévé is vált.
S miközben a Grassalkovich-palotában, és a kormányhivatalban szent borzadállyal olvassák, miként süllyedt Szlovákia a jogállamiság terén a piedesztálról hirtelen a Közép-afrikai Köztársaság szintjére, a három legfőbb közjogi méltóságunk közül az a kettő fog egyeztetni arról a harmadikról, aki nincs, vagyis a házelnökről. Ők sem sietik el. Ám vélhetően nem azért, mert ők is nyaralni mentek, hanem mert a megoldás már nem annyira egyszerű.
Az egyik ilyen forró krumpli a házelnök személye. Ebben a kérdésben a helyzet egyértelmű lenne: a koalíciós szerződés értelmében a második legerősebb pártnak, a Hlasnak járna, azonban a tisztségre a gyengén muzsikáló, ám tíz képviselője okán megkerülhetetlen SNS is bejelentkezett, azt gondolván, a Hlasnak van köztársasági elnöke, a Smernek van miniszterelnöke, ugyan, legyen már az SNS-nek is valamije.
Mindennek a törekvésnek azonban Andrej Danko képességeivel nem feltétlenül arányos személyes ambícióin kívül egyéb alapja nincs. A személyes ambíciók pedig gyakorta irracionálisak, ezért is nehéz azokat racionális érvekkel kezelni. A csesztei kormányüdülő valamely rejtett traktusában Fico és Pellegrini hiába próbálják mélyen Danko szemébe nézve kiérvelni: Andrej, nem jár nektek semmi, ide van írva, ha a közlekedési lámpák réme úgy gondolja, a politikai helyzet megváltozott, mégpedig az ő előnyére.
Paradox módon a sikeres államfőválasztásból a Hlas, pártként, rosszul jött ki. A megválasztás és beiktatás közötti átmeneti időszakban Pellegrininek egyrészt halovány lehetőségei voltak pártemberként megnyilatkozni, a párt pedig a tisztújítással volt elfoglalva.
Mindez az európai parlamenti választás eredményén is megmutatkozott. Ha az SNS megalapozatlan nagyravágyása miatt a házelnöki poszt elvesztését is be kellene nyelniük, az a párt számára komoly presztízsveszteség lenne, amely a Smer árnyékában a párt további erodálódásához vezethetne.
Fico pedig malomkövek közt őrlődik. De a malom a politikához képest egy egyszerűbb hely, ott csak két malomkő van. A politikában több is. Robert Ficónak legalább annyira érdeke az erős koalíció, mint az erős Smer. Semmi esetre sem érdeke viszont egy kelleténél erősebb Hlas. Az SNS dolmánya a köztársaságielnök- és az európai parlamenti választás során egyaránt foltos lett.
Andrej Dankónak pedig most bizonyítania kell, ellenkező esetben a szlovákiai belpolitika nem túl dicső süllyesztőjében végzi (amitől azért nem sírnám vizesre a párnám). A Szlovák Nemzeti Párt teljesítménye már a tavaly szeptemberi parlamenti választás során megkérdőjelezhetővé vált, miután csak idegenlégiósokkal sikerült bejutnia a parlamentbe.
Ehhez hozzájött az értékelhetetlen európai parlamenti választás, így a párt erőteljes leszálló ágba került.
A közösségi médiában Dankónál sokkal sikeresebb Tomáš Taraba miniszterelnök-helyettes és környezetvédelmi miniszter pedig lassan, de biztosan kisajátítja a nemzeti szavazók számára érzékeny területek tematizálását.
Egyik ilyen például, hogy a fontosabb műemlékek kezelése az önkormányzatok helyett kerüljön állami kézbe. Tetszik érteni? A környezetvédelmi miniszter tesz javaslatokat a műemlékvédelem működésére. Nyilván nem lesz belőle semmi, de a nemzeti szavazó lelkét a nyári naphoz hasonlatosan megsimogatja, Tarabát pedig tovább mozdíthatja a pártelnöki szék felé.
Megjelent a MAGYAR7 31. számában.
